Angyalok és ördögök?



A Népszabadságban szerdán, 2014. augusztus 27-én
szerkesztve és rövidítve megjelent írás teljes változata.




Mi, politikusok, miként polgártársaink nagy része, nem vagyunk se angyalok, se ördögök. Persze vannak közöttünk angyalian naivak, széplelkűek, végtelenül tisztességesek, na meg ördögien rafináltak, bűnnel kokettálók, rosszhiszemű haszonlesők egyaránt.


A nyugtalanság évei következnek. Nem azért, mert ezt szeretnénk, hanem mert Magyarország politikai közössége kettészakadt. Hazánk két ország lett az álmok, a víziók, a legmélyebb hitek tekintetében. A kettő között pedig nincs semmi. Vagy legfeljebb tétovaság, nemtörődömség, fásultság, lemondás. A helyzet drámai, sokak szerint reménytelen. Válaszúthoz érkeztünk.


„Vlagyimir Putyin Oroszországának modelljére épül Orbán Viktor Magyarországa” – írja a Washington Postban Fareed Zakaria*, a Newsweek és a Time magazinok volt szerkesztője, a Washington Post kolumnistája, a CNN műsorvezetője. Zakaria egyik 1997-es esszéjében maga is írt az illiberális demokrácia fenyegetéséről**, de azt soha nem gondolta volna, hogy egy európai nemzet vezetője egyszer pozitív értelemben használja majd a szót.


Orbán elmúlt évekbeli tettei azt mutatják, hogy a magyar miniszterelnök olyan rendszert vezetett be Magyarországon, amely leginkább putyinizmusként írható le. A rendszer központi elemei a nacionalizmus, a vallás, a társadalmi konzervativizmus, az államkapitalizmus és a média fölötti dominancia.


Orbán Putyin nyomdokaiban jár, felszámolja a bírói függetlenséget, korlátozza az egyének jogait, nacionalista terminusokban beszél a magyar nemzetiségekről és elnémítja a sajtót – írja Zakaria, aki cikkében külön megemlíti az RTL Klub ellehetetlenítését célzó reklámadót.


„Zakaria szerint Orbán ugyanazon az úton jár, mint a francia Marine Le Pen, a holland Geert Wilders vagy a brit Nigel Farage, akik mindannyian Putyin csodálói” – tudósít a 444.hu Fareed Zakaria írásáról, aki azóta megállapításait megosztotta a CNN nézőivel is.


A mi Magyarországunk, az én Magyarországom egészen más: liberális demokrácia. Tudom, sokaknak a könyökén jön ki, mégis megismétlem. Hisszük, hogy mi, magyar polgárok vagyunk az államalkotók, szabad, független emberként. Belőlünk következik az állam, és nem fordítva. Önállóak vagyunk, de nem magányosak, természetünk szerint kisebb-nagyobb közösségeket alkotunk, családunk van, baráti társaságok vesznek körül bennünket, falu- és városlakók vagyunk, magyarok, hazafiak. Alkalmazkodunk közösségeink általunk létrehozott szabályaihoz, ha kell áldozatot is hozunk értük, de nem tágítunk, meggyőződésünk, hogy az ember mindenek felett áll és nem alávetettje sem a családjának, sem a nemzetének, hanem alkotója mindezeknek.


Ezért aztán olyan államot szeretnénk teremteni, amely enged bennünket szabadon élni, nem szól bele vallási, politikai, kulturális, szexuális meggyőződésünkbe, és ehhez ne is lehessen hatalma: azt akarjuk, hogy az állam hatalma a jog által szabályozott és korlátozott legyen. Ezért akarunk jogállamot, szabad sajtót, szabad vallásgyakorlást, hatalommegosztást. Független bíróságot, törvényesen működő ügyészséget kívánunk. Kiállunk a tulajdon szabadsága és védelme, a verseny, a piacgazdaság mellett. Nem hiszünk az erősek hatalmát biztosító nyers – nálunk egyébként sohasem volt – gazdasági liberalizmusban. Hatékony, a szociális felelősséget vállaló, a tisztességes versenyt garantáló, szabályozó, ellenőrző államot akarunk, ha úgy tetszik, európai köztársaságot.


Nincs kompromisszum. Vagy, vagy. Vagy Orbán illiberális demokráciája (?), vagy európai, polgári liberális demokrácia. A kettő között nincs semmi.


Látjuk, hogy honfitársaink többsége elégedetlen az életével. Fáradt, csalódott. Az átlagos magyar, ha van ilyen, unja a politikát, megvet bennünket, politikusokat, elfordul a közélettől. Egyszerű dolgokat kíván: biztos munkahelyet, magasabb fizetést, jövőt a gyerekeknek, szabad vállalkozást, biztonságos hétköznapot, kiszámítható jövőt. És persze szeretne egy sikeres közösség tagja lenni, ezért erős Magyarországra vágyik, amelynek büszke polgáraként szeretne magára és honfitársaira nézni.


De ettől messze vagyunk. És mert sokan, nagyon sokan csalódtak a rendszerváltás új Magyarországában, most új utakat, válaszokat keresnek. Ha a rendszerváltozás vezérlő ideológiája a liberális demokrácia, a parlamentarizmus, a jogállam, a piacgazdaság volt, ha eddig az Európai Unióval közösen kerestük a felemelkedés lehetőségét, akkor most csalódottságukban megrázóan sokan hátat fordítanak mindennek, szembefordulnak az elmúlt két és fél évtizeddel, és menetelnének az ellenkező irányba Orbán vezetésével. Látjuk, érzékeljük és mondjuk: történelmi zsákutcába masíroznak.


Annak, hogy itt tartunk, mi, különböző színezetű demokraták is okai vagyunk. Mert nem voltunk elég jók. Nem értettük és láttuk milliók fokozódó reményvesztését, felülről beszélve kértem, kértünk újabb és újabb áldozatot, dogmatikusan dörmögtük a magunk valós vagy vélt igazságait; sokan harácsoltak, korruptak lettek, a politikát nem a közügy szolgálatának, hanem a személyes meggazdagodás, felkapaszkodás terepének tekintették. Így járatódott le a magyar liberális demokrácia ügye és nyitott utat Orbán sarlatánságának.


Aztán jöttek újak. Az orbáni jobboldallal kompromisszumot keresők, a „lehet más a politika” jelszavát hangoztatva, a közösségi média erejére építő orbáni protesztszavazat-gyűjtők, a szakszervezeti bázisra építő új baloldali szolidaritásban bízók, de nekik sem sikerült ütőképes alternatívát nyújtaniuk. Kár, tényleg nagy kár.


Itt állunk megverve mi, liberális demokraták, akik közé magamat is sorolom, legtöbbször reménytelenül gyengének tűnve és hiteltelenül a szavazók nagy része szemében, szavaink a többség számára üresen kopognak. A szabad, európai, polgári Magyarország ügye veszni látszik.


De miért adnánk fel? A politikai igazság és a történelmi igazság nem mindig találkozik. A választási győzelem nem feltétlenül igazolja a történelmi igazságot. A részletek kifejtése nélkül írom: a 2002-ben ígért és megvalósított, a választók szemében rendkívül sikeres, ezért később győzelmet hozó programunk nem vitt minket a történelmi igazság felé. 2006 után meg éppen ellenkező volt a helyzet. Politikánk az egészségügyben, a felsőoktatásban ugyan népszerűtlen lett, de ma is azt hiszem, az, amit elindítottunk, közelebb vitt volna bennünket egy erős, polgári, európai Magyarországhoz. Kár, hogy elbuktuk a vizitdíj és a tandíj ügyét. Ha nem így történt volna, ma előrébb tartanánk. És hasonló dolgokat gondolok a mostani rezsimről. Győztek ugyan idén tavasszal, az aktív választók többsége a kormánypártokra szavazott, így az övék a politikai siker, de történelmileg rossz irányban megyünk tovább. Sajnos.


A demokratikus oldalon ádáz küzdelem zajlik. A korábban monopolhelyzetben politizáló Magyar Szocialista Párt elveszítette a dominanciáját. Ez drámai változás. Belátom, hogy az MSZP-ben nehéz feldolgozni ezt a tényt. Némileg át is élem a szocialisták megpróbáltatásait, hiszen miért feledném, hogy néhány évig a párt elnöke voltam.


Megjegyzem, az MSZP sikerét sokáig az adta, hogy csaknem két évtizedig egyidejűleg volt képes programot adni a feltörekvő és a leszakadó Magyarország számára. Az MSZP azért szakadt szét 2010 után és jött létre a Demokratikus Koalíció, illetve az Együtt-PM, mert a szocialisták oktalanul feladták ezt a politikát. Kritikám érvényességéből semmit sem von le az a tény, hogy sokak szerint ennek is én vagyok az oka. Mert hogy sokak szemében a 2006 után követett egyensúlyteremtő politikánk nem volt elég baloldali. Én persze ma sem így látom, de ez most nem fontos.


Honnan is kezdtem? Azt írtam, hogy nem vagyunk angyalok. Tényleg nem. Hitükért, meggyőződésükért, céljaikért küzdő emberek vagyunk. Valószínűleg nem jobbak és nem rosszabbak, mint a választóink. Olykor jól, máskor meg rosszul döntünk. Olykor jól beszélünk, máskor meg butaságot mondunk. De kik is vagyunk? Olyan magyar hazafiak, akik abban hisznek, hogy a szabadság is teremthet rendet, sőt, csak a szabadság teremthet olyan rendet, amelyben mindenki számára nyitott az út, hogy az legyen, ami lehetőségként benne van, származzon az a Teremtőtől vagy a biológiai véletlenből.


Ugyanakkor úgy tűnik, mi, magyar demokraták szívesebben mártjuk egymásba a politika mérgezett kését, semmint hogy megküzdenénk a putyini orbánizmussal. Elég egy rossz szó, egy mondat, sőt, mostanság egy kérdés is ahhoz, hogy saját demokrata közösségünk egy része megbélyegezzen bennünket. Az ördöggel szemben angyalnak kell lenned, hogy higgyenek benned és támogassanak. De nem vagyunk angyalok. Én sem vagyok az.


A hatalom akarása a mindennapi zsurnalisztikában és közbeszédben már önmagában is megbélyegző. Pedig ez a politika lényege. A kérdés nem az, hogy egy politikus akarja-e a hatalmat, hiszen ha nem akarná, nem lenne politikus. A kérdés az, hogy mi célból kíván befolyást önmagának bárki is. Szavazatot maximalizálni nem helytelen, hanem helyes. Hiszen befolyásolni szeretnénk nemzetünk sorsát, ahhoz meg választói felhatalmazás kell. Az azonban nem mindegy, milyen eszközökkel, milyen politikával és milyen célból kívánunk választói támogatást szerezni – ez a valóságos kérdés.


A politika eszmék, álmok küzdelme is. Meg embereké. Meg egzisztenciáké. A politika szép és rút. De az eligazodást segítő végső kérdés egyértelmű: kié a hatalom és milyen célból? A mi demokratáink egy része nem érti, hogy ha nem alkot szolidáris közösséget akár nem angyalian tökéletes társaival is, akkor Orbánnal szemben végünk van. Ha megölöd a tökéletlen demokratát, akkor utat nyitsz a tökéletes önkénynek, mondom én, és szerintem évtizede ez történik mifelénk.


Mindenki a baloldal megújításáról beszél. Kimondva, kimondatlanul azt gondolja, reméli, hogy majd varázsütésszerűen jön egy megváltó új baloldali politikai keret, értelmezési tartomány, új válasz a régi bajokra, és persze új emberek is előbukkannak. Ütni-vágni kell a jelenlegit, várni az újat, és a végén elég lesz csak rájuk szavazni. Így majd Orbán megy, az angyali demokraták meg jönnek, és általuk felemelkedik Magyarország. Ugyan! Így biztosan nem fog történni semmi.


Ezerszer átéltem, hogy az önmagukat reformelkötelezettnek tartó liberálisok és baloldaliak bátor programot adtak ahhoz, hogy mások életviszonyait, szokásait hogyan változtassuk meg a haza érdekében, ám közben hasonló hévvel védték a saját életüket, viszonylagos biztonságukat, állásukat, fizetésüket. A reform fájjon másnak, az nem baj, az elengedhetetlen, de a mi életünk maradjon változatlan – bizony, sokan, nagyon sokan ezt a mentalitást képviselik, persze soha nem vallanák be, mert akkor hiteltelenné válna a reform szent mítosza, és maguk is elveszítenék vélt hitelességüket.


A mostani politikusok menjenek a darálóba, végük van, lejáratódtak; újak kellenek, visszhangozzák sokan a mi oldalunkon, miközben a megmondók úgy gondolják, hogy ők persze maradnak. Közíróként, újságíróként, elemzőként, bárkiként. Értem őket. Nem akarnak a semmibe zuhanni, de ki akar? A liberális demokrácia ugyanakkor nemcsak a politikusok ügye. Hanem a demokratikus Magyarországé, köztük sok százezer emberé. A felelősségünk persze nem egyenlő, valóban miénk, politikusoké a legnagyobb. Nem angyalok és ördögök alakították a mi oldalunkat sem az elmúlt két és fél évtizedben. Én sem vagyok egyik sem. Szemek vagyunk, voltunk a láncban. Ki erősebb, ki gyengébb. Ki kisebb, ki nagyobb eleme a láncnak. Ha változni kell, és tényleg kell, akkor mindenkinek van dolga. Ismételgetni ezerszer megunt és láthatólag a többség számára nem elfogadható igazságainkat, ez nem vezet sehova. Akkor se, ha politikus mondja, akkor se ha kolumnista vagy politikai elemző.


Ezerszer hallottam, hogy vonuljak vissza. Mert ez az akadálya a baloldal megújulásának. Értem. De halkan kérdezem, az én politikai aktivitásom akadályozza meg a demokratikus oldal bármelyik szereplőjét abban, hogy a jelenleginél nagyobb támogatást szerezzen? Nem kell velem vagy a Demokratikus Koalícióval egyetérteni. Hála az égnek, van választás. De nem tudom nem megjegyezni, az, hogy valaki megmondja, ki lehet politikus és ki nem, a diktatúrák és a diktátorok jellemzője. Demokráciában mindenkit bátorítunk, hogy legyen politikus, akarja képviselni közösségét, falvát, városát, nemzetét. Igen, én azt gondolom, hogy velünk messzebb jutna Magyarország. És nem baj, ha mások nem ezt gondolják, sőt, nevetnek a kijelentésemen, de az nem megengedhető, hogy kiátkozzanak bennünket a politikai életből.


Nincsenek világmegváltó ötleteim. Őszödi beszédemben, kudarc esetére, „kurva jó könyveket” ígértem a baloldalról. Most nem ez következik. Banálisan egyszerű dolgokat javasolnék.


Merjük módosítani az elmúlt két és fél évtized liberális, baloldali politikáját! Bátorítsuk az elemzőket, újságírókat, értelmiségi barátinkat, politikusainkat, hogy kérdőjelezzék meg eddig képviselt és buzgón védett igazságainkat! Engedjétek meg, hogy hibázzunk! Méltányosan, okosan vitatkozzatok, de ne ítéljétek el és bélyegezzétek meg azt, aki kibeszél az eddig egyedül igaznak és szentnek hitt kánonból! Sőt. Dicsérjétek és bátorítsátok! Nem fog megváltozni Magyarország, ha mi nem engedjük, hogy változzon. Szabad, méltányos vita kell a szabad hazához.


Ne engedjetek az önkénynek és ne magyarázzátok meg, miért van Orbánnak igaza! Orbán látja gondjaink jelentős részét, talán gyorsabban is vette észre, mint mi. E tekintetben képességes politikus, miért tagadnánk? A válaszai viszont dermesztően félreviszik hazánkat, el a remélt sikertől. Nem lehet nem látni, hogy miközben országunk süllyed, Orbán és behódolóan engedelmes köre soha nem látott vagyont, befolyást, hatalmat épít. Kevesen állnak sokak roskadozó vállán. Ez Orbán rendszere. Ne alkudjatok! Ellen kell állni. Ki csendesen, ki hangosan. Ki visszafogottan, ki haragosan. Ki hogy tud. De nem befeküdni, elfogadni, feladni. Mert akkor magunkat és hazánkat adnánk fel. Ezt akarjátok?


Ne higgyétek, hogy az állam mindenható! Mi, az emberek vagyunk a megoldás, a titok. Hogy újat akarunk, hogy jobban akarunk élni, és ezért hajlandók vagyunk többet és másként dolgozni, éjszakákon át töprengeni, tanulni, megküzdeni önmagunk gyarlóságaival, félelmeivel, lustaságával, irigységével. Persze ne engedjünk az önzésnek, a mindenkire kötelező jog kijátszásának, és merjünk a holnapnál messzebb nézni, keresni mindazt, ami a gyerekeinket és unokáinkat is felemeli!


Mert sokan elfáradtak, és mert tényleg mintha fogyna az idő, mindkét oldalon nagy keletje van a politikai varázspálcának, a forradalmi hevületnek, a „múltat végleg eltöröljük” radikalizmusának, a sokkterápiának. A fülkeforradalom és a nemzeti együttműködés hazug rendszere is sokkterápia, amolyan nacionalista, önkényuralmi, Európa-ellenes. A liberális, piaci reformokat a mi oldalunkon követelők is egy nagy rohanással állítanák át más vágányra hazánkat. De nem bírunk ki még egy sokkterápiát. Ugye látjátok, hogy alig hisz már valaki abban, hogy gyengébb állam, kevesebb szociális törődés, nagyobb öngondoskodás többséget szerezhet a választók között? Nem azért, mert nem erre volna szükség. Hanem azért, mert elfogyott a lelki erőnk, feléltük a tartalékainkat. Milliók tengődnek, és már nemcsak nem akarnak, nem is tudnak több felelősséget vállalni magukért. Itt majdnem mindenki segítséget vár, államtól, önkormányzattól, szülőtől, gyerektől, bárkitől. De miközben csak a saját nyomorúságunkkal törődtünk, önzőbbé, érzéketlenebbekké lettünk. Kiút csak a nagyobb szociális felelősségvállalás és a felelősebb piaci verseny felé van. Igen, fel kell támasztani a szociális Magyarország, a szociális piacgazdaság eszméjét. Mondhatnék persze európai módon élő, piacgazdasági, demokratikus, jogállami, szociális és szolidáris Magyarországot is. Szövetkezéssel, együttműködéssel, a vagyonosok nagyobb társadalmi felelősségével, munkásaikra, alkalmazottaikra vigyázó munkahelyekkel, erősebb civil összekapaszkodással. Teremtsünk ilyen hazát!


Merjétek tisztelni az embert! Ne gondolja senki, hogy minket, magyarokat különös anyagból gyúrtak, ezért különbek vagyunk másoknál! Nem vagyunk különbek, mint bármely más nép. Mások vagyunk, de nem jobbak, igaz, nem is rosszabbak. Polgári demokraták vagyunk. Minden ember fontos. Legyen bármely nép, nemzet tagja. Persze, védjük nemzeti örökségünket, nyelvünket, történelmünket, és mindezt valóban országhatárokon átívelően, de a magyar államiság közjogi értelemben kizárólag a drámaian megcsonkított trianoni Magyarország területére terjed ki. Fájdalom, de így van. És a történelmi tény tudomásulvételének elutasítása nem hazafias tett, hanem kalandorság.


Ne engedjetek a klerikalizmusnak! Az istenhit sokaknak az élet lényege, csodája. Mások az Emberben hisznek, és kételkednek az Isten vagy a Teremtő létezésében. Ki tudja, kinek van igaza. Az államnak nem dolga eldönteni az élet legmélyebb értelmét érintő vitát. Mert egyformán képviselője istenhívő, az Istenben kételkedő vagy éppen istentagadó polgárainak. Olyan államot és kormányt akarunk, amely bármifajta vallásos hit ránk erőszakolása nélkül, a különböző életfelfogású polgárok egymás közti megértését, az egyetemes jó szolgálatát tekinti feladatának. Ne akarjatok hittérítők lenni, különösen ne az állam nevében, miképp a Szent Péter trónján humanistaként ülő Ferenc pápa figyelmeztetett!


Engedjétek, hogy szabadok legyenek gyerekeink! Láthassák a világ ezer színét, értelmezését, lehessenek kételyeik és sokszor megbicsakló igazságaik. Hagyjátok játszani, hibázni, elkóborolni, tévedni és hazatalálni őket! Lehessenek kritikusak, útkeresők, feltalálók, új utakra lelők. Merjétek megtanítani nekik a múltat, és engedjétek, hogy tanítsanak bennünket a jövőre!


Ne féljetek másoktól, az idegenektől, a külföldiektől! Érdekeljen benneteket a másságuk, keressétek, hogy miben vagytok hasonlóak, izgasson mindannyiunkat a miénktől eltérő gondolkodásuk, kultúrájuk, mentalitásuk; talán jobbá tesz bennünket is. Nem elég védeni a magyart, jobbá is kell tenni, és ehhez a legtöbb ösztönzést sokszor éppen a nem magyaroktól kaphatjuk. Vigyázzuk őket, de ne hajoljunk meg előttük csak azért, mert messziről jöttek.


Igen, legyetek liberálisok! Vagy ha úgy tetszik, humanisták. Merjétek nézni az embert, aki ránk hasonlít! Fél, örül, bizakodik és elgyámoltalanodik. Olyan, mint, mint mi: szeret, gyűlöl, reménykedik és olykor elesett. Ember. Magyar, román, szlovák, szerb, sokác, rutén, orosz, osztrák, francia, német, angol, amerikai, de nem folytatom. Merjetek emberek lenni egyetemes értelemben és maradni értő, nyitott magyarnak!


És demokrataként tudjatok vigyázni a másikra! Ne várjatok tőle többet, mint önmagatoktól. Amennyit ti tudtok változni, annyit kérjetek a másiktól. Több kérdés, kevesebb megfellebbezhetetlen kijelentés. Ez vihet közelebb egy jobb világhoz, Magyarországhoz. Ez így túl egyszerű? Dehogy. Nehezebb, mint hinnétek.


Persze mondhatjátok, hogy szép, szép, de hogyan lesz ebből új, erős demokratikus Magyarország. Ki kell ábrándítanom mindenkit: lassan és csak kanyargós úton, tévedésekkel és remélt, eleinte csak apró sikerekkel. Nincs csodafegyver.


A döntő kérdés, hogy sikerül-e az európai, polgári demokratikus keretek között új politikai alternatívát nyújtanunk a következő években. Ezer sebből vérzik az ország, megoldatlan kérdések sokasága vár ránk az egészségügyben, az oktatásban, a nyugdíjrendszerben. Valóban nincs visszaút az elmúlt négy év után 2010-hez. Mást és másként kell mondanunk, és ha már megtanultuk a szót, akkor használom én is: időnként és helyenként unortodox megoldásokra, politikai innovációra lesz szükség. De ez úgy nem fog menni, hogy leülünk egy sarokba, és majd valaki egyszer felkiált, hogy heuréka, megvan. Csak nyilvános, szabad vitában teremthetjük meg az új köztársaság kereteit, életét.


A baloldal állandóan a szolidaritásról papol. Eközben visszatérő élménye sokunknak, hogy befelé a szolidaritás legkisebb jelét sem tanúsítjuk nehéz, ellentmondásos helyzetekben. Vagy egy csapatot alkotunk és vigyázunk egymásra, vagy mindenki a mellét döngeti, mert ő aztán jobban tudja, és legfőképp nem szervilis, sőt elképesztően önálló, ezért van bátorsága nekimenni mindennek és mindenkinek. De így a pokolra jutunk. És velünk együtt a demokratikus, polgári Magyarország álma is. Aztán megvertségünkben folytathatjuk tovább a vitát, hogy ki is rontotta el, és kié a nagyobb felelősség.


Természetesen tiszteljük a választóinkat. Övék a végső hatalom. De ha demokrata támogatóink nagyobb része továbbra is csak dörmög és elégedetlenkedik, és beéri annyival, hogy az utcán és a Tescóban azzal állít meg bennünket, hogy szurkol nekünk, tartsunk ki, akkor semmire sem fogunk jutni. Még ha sokakat bánt is, kimondom: ha nem szerveződtök, ha nem alkotjátok meg falutok, városotok befolyásos közéleti fórumait, köreit, akkor semmire sem megyünk. Kávéházi politizálással, suttogó elégedetlenkedéssel sehová sem jutunk. Ha nem szerveztek ellenállást, tüntetést az orbáni jobboldal gyarló polgármesterei ellen, ha továbbra sem lesz tüntetés, petíció, akkor továbbra is szépreményű másodikak maradunk. Küzdötök vagy alibiztek? Döntsétek el!


Más pártoknak nem adok tanácsokat. Inkább mutatnék példát. Példát arra, hogy miként kell kinyitni a pártot, befogadni új embereket, segíteni a felemelkedésüket, hogy nálunk is jobbak legyenek, hogy új emberek, nevek, arcok jellemezzenek bennünket. Ha így teszünk, tesztek, akkor lehet majd a mainál erősebb demokratikus pártvilág. Tudom, hogy ez kutyanehéz. Mert a legjobbak távol tartják magukat a pártpolitikától. Mert az snassz és büdös. Esetleg kis lépésekkel megtalálhatók az új emberek, ahogy kötélnek állt most Falus Ferenc is, aki tényleg legyőzheti az otromba és Budapesthez méltatlan Tarlós Istvánt.


Ha igazunk van, és Orbán rendszere fenntarthatatlan, akkor előbb-utóbb a rezsim a vezetőjével együtt távozni fog. Hogy nagy robajjal dől-e majd össze, vagy lassan erodálódik és kisebbségbe szorul, nem tudom. Egy dolog viszont nem áll érdekünkben: a felfordulás, a ribillió, a bárminemű erőszak. Ellen kell állni, támadni és készülni Orbán bukására. De ugye látjátok, hogy ma még nem állunk készen az Orbán utáni helyzet kezelésére? A mi mai gyengeségünk Orbán legerősebb kártyája. Mert tavasszal sem ő nyert, hanem mi vesztettünk. Mert megosztottak vagyunk, régimódiak, elképzelés nélküliek, ötlettelenek, gyengék. Nem csak jobb kormányt, de jobb ellenzéket is érdemel Magyarország. Nekünk is jobbá kell lennünk. Ezért dolgozom.


A demokratikus pártok a jelenlegi választási rendszerben egymásra vannak ítélve. Együttműködés vagy politikai halál – ilyen egyszerű. 2018-ban is össze kell fognunk, feltéve, ha nem változik a választási rendszer, de mert ez nem érdeke a Fidesznek, csodálkoznék, ha engednének a bennünket összekényszerítő szorításból. Az optimális végcél világos: egységes Demokrata Pártot kellene létrehoznunk. De látva a mostani önkormányzati választásra való felkészülés bukdácsoló tárgyalásait, a kompromisszum-képtelenség riasztó mértékét, érzésem szerint ez még nagyon messze van. Kár, de így van. Persze vannak köztes megoldások is. Létrehozhatunk pártuniót a demokratikus pártok részleges önállóságának meghagyásával, közös elnökséggel, vagy még lazább együttműködést állandó pártközi egyeztetéssel, ehhez felállított fórumokkal, intézményekkel. Úgy és olyan tempóban, ahogy ezeknek, illetve bármelyiknek megteremtődnek a politikai, személyi, kulturális feltételei.


Szövetkezni, ellenállni, programot adni és legfőképp vigyázni egymásra – ez a feladat. A jövő Magyarországa ránk vár. Ne késlekedjünk!





A szerk. megj.:


* Zakaria írásának fordítása a Galamusban: Orbán Putyin mintájára építi ki a hatalmát


** A Galamusban lásd erről Széky János, illetve Fleck Zoltán írását.



Gyurcsány Ferenc
a Demokratikus Koalíció elnöke