rss      tw      fb
Keres

Üzenetek egyenrangúság-ügyben



Üzenetek nemzetféltés-ügyben című glosszájában Lendvai L. Ferenc érzékletesen írja le az egyik cikkére érkező, szélsőjobbos reagálásokat. Legfőbb konklúziója, hogy a „hozzászólók” alapvetően nem a cikke tartalmából vagy az érveiből indulnak ki, hanem pusztán a szerző álláspontjából (vagyis anélkül reagálnak, hogy megnéznék és végiggondolnák a szóban forgó állításokat), illetve ha mégis beleolvastak a cikkbe, akkor egy kitalált „igazsággal” próbálnak ellentételeket fölállítani. S az is jól látható, hogy Izraelnek vagy a zsidóságnak valamilyen módon mindenképp meg kell jelennie a hozzászólásokban, ha van köze a témához, ha nincs, ha zsidó, akivel szembeszállnak, ha nem.

Lendvai írását érdemes kiegészíteni mindazzal, amit az én cikkem váltott ki ugyanannak a szélsőjobbos portálnak a fórumozóiból, mert a kép így szinte tökéletes lesz, és mintaszerűen jeleníti meg a jobbos-szélsőjobbos „vitakultúrát” és attitűdrendszert.

Az Egy kis szóhasználat című írásom annyiban eltért a Lendvaiétól, hogy nem kifejtett érvekre, hanem képekre, helyzetleírásokra alapoztam, és érzetekről beszéltem benne. Legfőbb állításomat – hogy ugyanis bizonyos típusú, lenézésre, egyenlőtlenség-eszményre, egészségtelen hierarchiákra és gúnyra épülő nyelvi sztereotípiák mögött gyökérként a jobboldali és klerikális-reakciós világnézet áll – ezúttal tapasztalati tényekkel, eseményekkel támasztottam alá. Éspedig többségükben a (régi) családom és a saját életem történeteiből. A mondandóm pedig az volt, hogy az általam leírtak csökkentik bennem az összetartozás érzését, és tovább növelik az otthontalanságomat. Ez szubjektív érzet, de nem kérdés, hogy ha egy ilyen írásban jelenik meg, akkor általánosan tapasztalható hangulatra, mások közérzetére és annak okozóira is utal. Ezért is vették magukra a jobbos-szélsőjobbos fórumozók: „Megint bemosott nekünk egyet”, írták. És ez idáig rendben is van: ha nem is bemosás az, amit művelek, tény, hogy róluk is szól.

A legfőbb konklúzió természetesen itt is az, hogy még véletlenül sem a cikk állításaiból vagy a benne felvonultatott tényekből indulnak ki, hanem egyszerűen lecsapnak néhány hívószóra – esetünkben a „családfő, „keresztény középosztály”, „egyenrangúság”, „kölcsönösség”, „zabigyerek” fogalmakra  –, és a cikkekben fölvezetett gondolati tartalmaiktól teljesen függetlenül beindítják a szokásos rögeszme-áradatot.

Ennek keretein belül a „hozzászólásokban” a következő kép állt össze rólam: kielégítetlen, szabad préda, leszbikus, egy gyereke van (nyilván valamelyik barátnőmtől), leányanya, aki dafke nem vette föl a férje nevét, zsidó, SZDSZ-es, kommunista, depressziós, utál itt élni és már csak kevés van hátra neki.

Teendők, javaslatok a helyzetem megoldására: műbránert kell küldeni, mármint nekem (járatlanok kedvéért: a bráner a börtönszlengben a férfi nemiszerv neve); nem műbránerrel, hanem igazival kell ellátni, azzal viszont nyilvános helyen, feleségül kell venni, be kell pakolni a bőröndömet, és el kell küldeni másik országba, ha már annyira elvágyódom.

És aminek jegyében, valamint védelmében mindezt elsorolták, természetesen az igaz kereszténység.

Mint látható, a képlet roppant egyszerű, egyszersmind szellemtelen. Tegyük fel, érvényes rám, vagy bárki másra mindaz, amit a képben látunk. Az ilyen ember bárhonnan nézve a sors üldözöttje. Hiszen nem elég, hogy hazai viszonylatban már a származása is kiszolgáltatottá teszi, feltehetőleg valamiféle tudathasadásos betegség is terheli: világnézetének elemei enyhén szólva ütközésben állnak. Mindemellett örök magány sújtja. S bár a természet a saját neme felé lökte, neki mégis férfihoz kellett folyamodnia (ez nyilván az undor elviselésére kényszerítette), hiszen gyereket szült, akit azonban megvetett „leányanyaként” kellett fölnevelnie. Ami nálunk köztudottan csak aránytalanul nagy önfeláldozás és erőfeszítés árán lehetséges, úgyhogy az élete ebből a szempontból is legkevesebb nehéznek mondható. Mindeközben depresszióval küzd és szemmel láthatóan a halálán van. Olyan sors ez, amely még a sziklából is könyörületet váltana ki. Ám onnan nézve mindez nem egy ember részvétre okot adó problématömege, megértésre késztető állapota, hanem a bűne, és kigúnyolandó, megvetendő fogyatékossága. S ha megnézzük a jobboldali sajtót, ide idézzük annak neves, folyamatosan jelen lévő publicistáit és műsorvezetőit, ugyanezt fogjuk látni. Ez a valódi, minden pillanatban érvényesülő választóvonal a ma jobboldalnak nevezett médiumok és az összes többi között: alapvető emberség kontra kíméletlenség, gúny, káröröm, érzéketlenség, mások adottságainak és problémáinak bűnként való tálalása. Kivéve persze, ha a „vérségről” van szó, mert – mint a Lendvai-cikk reakcióiból is látjuk – a határon túli magyarok iránt viszont annál inkább szükséges, éspedig válogatás nélkül, az empátia, a szolidaritás. (Más kérdés, hogy biológiai szempontból köztük sokan semmivel sem közelibb rokonaink, mint mondjuk a tótok.) Vonal alatti megoszlás, de meg kell értenünk, hogy ez a realitás. Az persze elképesztő, hogy konszolidáltnak feltüntetett fórumokon nincs erre szűrő, holott nem politikai irányzatról, hanem alapvető civilizációs normákról van szó, de ezen a feladványon kívül az egészen sok gondolkodnivalónk nemigen akad: sima indulatkiélések, a csoportba olvadás felelősség-eltüntető hatásainak tanúi vagyunk.

Ami viszont magát a feladványt illeti, azon éppenséggel volna kiknek gondolkodniuk rajtunk kívül is, mondjuk hivatásos alapon, az új médiatörvény elkészítése közben. Ám ott épp azzal vannak elfoglalva, hogy miként lehet minél jobban meglovagolni ezt a mentalitást.

Hát amíg nekik is föl nem ajánlják a helyzethez illő bránert.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!