rss      tw      fb
Keres

Bencze Mátyás









Get funky!




Családi és ismerősi körben már többször volt téma az egyházak finanszírozásának jelenlegi rendszere (persze azért volt más témánk is). Elvi oldalról szemlélve a szabályozást, nehezen igazolható, miért kell az egyházaknak az általuk ellátott szociális tevékenységekért magasabb állami támogatást kapniuk, mint azoknak az állami szervezeteknek (pl. önkormányzatok), amelyek ugyanazt a feladatot látják el. Persze a politikai racionalitás oldaláról is magyarázható a döntés: a vonatkozó törvény még a Horn-kormány alatt született, és valószínűleg azt remélték tőle, hogy az egyházak (elsősorban a keresztény egyházak) barátságosabbak lesznek a szociálliberális oldallal. Elmondhatjuk azonban, hogy ez a terv nem jött be, és őszintén szólva nem is igazán értem, hogy a keresztény egyházak rendszerváltást követő politikai tevékenységét ismerve miért reménykedett bárki is abban a kormányoldalon, hogy ez a nagyvonalú gesztus majd viszonzásra talál.

Egy hétfői híradás szerint a Fidesz most ebben a kérdésben is rendet tesz. Természetesen azzal a módszerrel, amelyről tegnap már írtam. Jól kiaknázta az abban a valódi problémában rejlő lehetőséget, hogy egyre nagyobb számban működnek „álegyházak” az országban, melyek tankönyvi példái a joggal való visszaélés kategóriájának. Mivel az alapításhoz szükséges 100 embert nem túl nehéz összeszedni, és a támogatási rendszer nem tesz különbséget az egyházak között méretük alapján, jó üzlet lett a szociális tevékenységek ellátása. A kormány most ezek kiszűrését tűzte célként a zászlajára. Arról azonban szó sincs, hogy valóban megvizsgálnák, ellenőriznék, elszámoltatnák, mire költötték a normatív és a kiegészítő támogatást az egyházak. A hír szerint a kormány a többlet támogatást csak azon egyházak számára tartaná fenn, amelyek szociális feladatok ellátására is kiterjedő megállapodást kötöttek az állammal. Nem meglepő módon ebbe a körbe a „történelmi” egyházak tartoznak. Ezek viszont az eddiginél magasabb támogatásra lesznek jogosultak.

Az nyilván keveseket fog érdekelni, hogy ez a rendelkezés hátrányosan érinti a valóban hasznos karitatív tevékenységeket ellátó kisebb vagy újabb alapítású egyházakat. A „hitgyüliért” és a „krisnyákért” nem sokan fognak kiállni, és mennyivel megnyugtatóbb, ha még több pénzt adunk a komoly történelmi múltú egyházaknak. Ezek egyszerre képviselik az évszázados tradíciót és a megújulást, amelyet kiválóan szemléltetnek a fiatal, „jó fej”, bőrdzsekis, metál zenét hallgató funky tiszteletesek. Szóval, népszerűségvesztéstől ebben az esetben sem kell aggódni. Ennek magyarázata lehet, hogy a magyar lakosság (sic!) körében a történelmi egyházak iránt egy olyan távoli, automatikusan járó tisztelet él, amilyen például történelmi nagyjaink iránt. Tetteiket elismerjük, emberi nagyságukat soha nem kérdőjeleznénk meg, feltétlenül tiszteljük őket, de már nem élnek velünk, nem szállunk vitába velük, és így nem is adnak példát a mindennapi cselekvéseinkben. Jól tükrözik a meghajlást a történelmi egyházak tekintélye előtt fontos közjogi intézményeink és méltóságaink egyes megnyilvánulásai.

A Legfelsőbb Bíróság az elhíresült „Nagy Dunaújvárosi Harangzúgás-ügyben” úgy foglalt állást, hogy a templom nyugodtan harangozhat full hangerővel hajnali hat órakor is, a környező lakótelepen lakók pihenéshez való joga ennek semmilyen korlátot nem szabhat. Az Alkotmánybíróság kinyilvánította, hogy nem sért semmilyen egyéni szabadságjogot az, ha leendő köztisztviselőnek a főnöke előtt meg kell nyilvánulnia abban a kérdésben, hogy esküdözik-e istenre vagy sem. Végül pedig megemlíthetjük, hogy a személyi adatok védelmére egyébként különösen kényes előző köztársasági elnök felemelte a szavát azért, hogy a jövő évi népszámlálás kérdései közé ugyan vegyék már fel azt is, hogy ki milyen felekezethez tartozónak vallja magát. De persze nem kell aggódni, mert a vallásra vonatkozó kérdésre nem lesz kötelező válaszolni, így ideig-óráig még eltitkolhatja valaki, ha istentagadó, legfeljebb egy kicsit gyanús lesz, hogy erre a kérdésre nem válaszolt a polgár.

Érdekes egyébként a népszámlálás eredményeinek feldolgozási metodikája: a 2001-es adatokat böngészve némi megütközéssel tapasztaltam, hogy a társadalom 0-4 év között tagjaiból több mint 200 ezer fő vallotta magát katolikusnak, ami nagyfokú tudatosságot feltételez az ifjú állampolgárok részéről. Azt, hogy biztosan a bölcsődések követelték ki a kérdezőbiztostól hitük feltüntetését, onnan veszem, hogy a kitöltési útmutató a következő instrukciót tartalmazza: „Minden – szülői, hozzátartozói – befolyástól mentesen azt a vallást, hitfelekezetet kell megjelölni vagy beírni, amelyhez tartozónak az összeírt személy vallja magát.”

Az aktív korú magyar lakosságból egyébként több, mint hárommillióan vallották magukat római katolikusnak a népszámláláskor, ugyanakkor 2009-ban kevesebb mint félmillió adózó ajánlotta fel személyi jövedelemadója 1 százalékát ennek az egyháznak. Ennyit arról, hogy a formális deklaráláson túl hányan veszik komolyan az egyház elvárásait… Talán ez a tény is alátámasztja azt az álláspontomat, hogy nemcsak az új és a kisegyházak támogatásának megvonása a probléma, hanem a nagyok bőkezű finanszírozása. Az egyházak állami támogatásának ideológusai erre azt mondják, hogy a közösségi integrációt segíti elő, ha az állam támogatja az egyéni identitás megőrzése szempontjából fontos intézményeket. A vallásos identitáshoz pedig az egyházak anyagi megsegítése tartozik hozzá. Ez tetszetős érv, de csak akkor lenne súlya, ha például azok identitásának megőrzésére is áldozna valamit a kormányzat, akik a történelem menetét más forrásokból igyekeznek megérteni.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!