Pörzse és Juliska – avagy mesék a parlamentből



Mint tudjuk, a Jobbiknak egyetlen baja van a Nemzeti Színház igazgatójával: az övéktől eltérő szexuális irányultsággal rendelkezik.

Azt is tudjuk, hogy a hivatalos beszédben ezt a Jobbikosok csak úgy vállalják, ahogyan Novák Előd, a Jobbik alelnöke, az Országgyűlés Kulturális és sajtóbizottság ellenőrző albizottságának elnöke is „vállalta” a Kulturális és sajtóbizottság 2010. május 25-i ülésén: „a kérdésem tárgya Alföldi Roberta (sic!), Nemzeti Színház főigazgatója vagy igazgatója.”

A bizottság fideszes elnöke, L. Simon László figyelmeztetése nyomán azonnal kiderült, hogy az „igazság kimondása” csak játék, afféle kádáros kikacsintás a sajátjaiknak: „félrehallás volt”, magyarázta meg Novák. Leírva egyértelmű: játszott kicsit a mondat vesszőivel…

Később, a Napi Ásznak adott interjúját így tette közzé a bulvársajtó: „Lehet, hogy Robertát lehetett hallani a kiejtéséből, de ő nem a művész másságára gondolt”. Hanem mire?! Ezzel a kérdéssel senki nem zavarta meg őt, ezért a képviselő nyugodtan rákanyarodhatott erre a „gondolatra”: „Igaz, ha azt is akarta volna mondani, amit hallottak, Alföldinek nem kell amiatt megsértődnie.”

Értsük, ahogyan tudjuk. A mondat jelentheti ezt: „Nincs oka megsértődni, hiszen vállalja, akkor tehát ez nem sértés, hanem ténymegállapítás – az meg egy másik kérdés, hogy mi ezt a tényt megvetjük és kiirtandónak tartjuk”. És jelentheti ezt is: „Mi persze tudjuk, hogy ez ma Európában nem számít sértésnek, de mivel vágyunk a hatalomra, s élni akarunk az európai liberális rend kínálta lehetőségekkel, nyíltan nem szegjük meg ezt a normát, legfeljebb majd rejtve építünk rá politikai stratégiákat. Belefér.” Mindenesetre bátor, egyenes emberek, és főként bevállalósak, mint látjuk.

Tény viszont, hogy a Jobbik konzekvensen építi a maga alibi-stratégiáit az Alföldi iránt táplált, zsigeri ellenszenvére. S mivel az ő világképükben az ember biológiai adottságait ugyanúgy a pártideológiák szabályozzák, mint minden egyebet („Éljen és virágozzék a magyarságfölény, az egyhitrendszer és a heteroszexualitás!” – kiáltják ők, szemben azzal az általuk elképzelt szlogennel, amely szerint „Legyél te is homoszexuális, mert szabad!”), ezért számukra magától értetődő, hogy Alföldi szexuális milyenségét pátstratégiák kérdésévé lehet és kell tenni.

Civilizált országokban ettől még a stratégia ténylegesen nem válhatna stratégiává, nálunk azonban azzá válik, azon egyszerű oknál fogva, hogy a felvetéshez a kormány képviselői partnernek ajánlkoznak. A már említett bizottsági ülésen dr. Réthelyi Miklós (aki akkor még csak miniszterjelölt volt), így reagált az Alföldi eltávolításának határidejére vonatkozó kérdésre: „Határidőt nem tudnék most mondani, de mindenféleképpen nemcsak a Nemzeti Színházat, hanem a vezető kulturális intézményeink elmúlt években történt tevékenységét, az igazgatók kinevezésének módját, annak az intézménynek, a munkának a szakmai súlyát, a vezető emberi oldalát mindenféleképpen végig kell nézni. Nem a Nemzeti Színház lesz az egyetlen, amelyik ebbe a sávba belekerül majd; lehet, hogy hangsúlyozottan kerül bele a Nemzeti Színház, de határidőt semmiképpen nem tudnék most mondani, és nem szívesen mondanám, de abban teljesen egyetértek képviselőtársammal, hogy az ügy fontos”.

Réthelyi tehát – legalább is szavakban, a viselkedés szintjén – elfogadta kultúrpolitikai stratégiának azt, aminek megszüntetése a rendszerváltás egyik legfontosabb alapelve volt: hogy ugyanis nincs tovább „kultúrpolitika”, abban az értelemben, hogy bármiféle pártpolitika közvetlenül mérlegelheti bármely kulturális intézmény vezetőjének szakmai súlyát és emberi oldalát. Arra valók a szakmai és társadalmi szervezetek, valamint a kritikusok, hogy ezeket adekvát szempontból mérlegeljék. Úgy is mondhatnám: a fideszes Réthelyi az előző rendszer gyakorlatához lépett vissza ahhoz, hogy megnyugtassa a követelőző jobbikosokat.

Akik azonban természetesen nem nyugodtak meg, hiszen a kormány – legalább is egyelőre – érdemben nem tett semmit, csupán a hetvenes évek párttitkárainak szellemében, egyfajta ütközői szerepet vállalva taktikázott egyet a saját szókimondó szélsőségével, miközben a törzsgárdája tagjainak szintén odakacsingatott.

Így azután a parlament november 22-i ülésén ugyancsak létező politikai stratégiaként jelent meg az Alföldi-ügy. Az azonnali kérdések órájában ezúttal Pörzse Sándor szólalt fel, ezzel a címmel: „Meddig tűrjük még az SZDSZ-es kinevezettek ámokfutását a magyar kultúrában?”

A felvetés aktualitását természetesen még mindig a Románia-affér indokolta, de Pörzse beszédében erre ezúttal csak egy félmondat utalt. („Németalföldi kirohanásnak” nevezte Alföldi ezzel összefüggő cselekedeteit. Eyck testvérek? Memling? Bosch, esetleg valamelyik Breughel szaladt ki valahova? Ezt nem tudtam megfejteni, de aki érti, szóljon.) Az össztűz a Nemzeti Színház színpadjára irányult, ám meglehetősen leszűkített hatósugárral: kizárólag a szexuális, illetve érintőlegesen a rasszi vonatkozásokra koncentrálva.


Metallic viscera – flickr/HKuchera

Ha én lennék Pörzse egykori magyartanára, most a kötéllel kéne kacérkodnom. A képviselő felszólalásából – túl azon, hogy mindenről csak a szex és a származás jut az eszébe – elképesztően riasztó kép állt össze a funkcionális analfabétizmus jelenségéről. Pörzse gyors egymásutánban több olyan jelenetet is felsorolt, amelyben vagy megerőszakolnak valakit, vagy homoszexuálisként agyonverik (és az elkövető egy néger), illetve a Grimm testvérek és Petőfi irodalmi munkásságának keverése alapján „a János vitézben Juliska a Nyugati pályaudvarnál prostituáltként dolgozik”. (Megjegyzem, nem csodálom: Juliska tényleg sokkal alkalmasabb erre a szerepre azok után, amit az erdőben a gonosz öregasszonnyal művelt. Szegény Iluska viszont Petőfinél addig tűrte a mostoha gonoszságát, amíg bele nem halt.) Ugyanakkor ezeknek a jeleneteknek sem a kontextusáról, sem a szimbolikus jelentéséről nem ejtett egy szót sem, amiből kénytelen vagyunk arra következtetni, hogy a felszólaló hiába tanult meg olvasni, nem tudja, hogy jelenet, kép önmagában nincsen. Nem ismeri az „irodalom” szó jelentését. Éppen ezért ismét egyetlen kérdést tud csak felismerni az általa vagy látottak, vagy csak hírből hallottak alapján: mikor váltják már le ezt az embert?! (Szellemi elődei kicsit jobban álltak, amikor a diák-kiadásokban ezeket a sorokat cenzúrázták ki a János vitézből: Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,/Bámuló szemei odatapadtanak./ De nem ám a patak csillámló habjára,/ Hanem a patakban egy szőke kislyányra, / A szőke kislyánynak karcsu termetére, /Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére”.)

Ám mivel a stratégia létjogosultságát a jobbikos képviselőnek mégis sikerült elfogadtatnia, a válaszadóként kijelölt Halász János államtitkár is erre a szintre szállt le. Ő először biztosította Pörzsét, hogy maga is hasonlóan érez, bár ezt nem részletezte (hát ahogyan az ilyesmit Petőfi is igyekezett elkerülni: Cifra beszéd kéne azt elősorolni, A vörös nadrágban mit érezett Jancsi”). Majd azt találta mondani, hogy ha nem is öröm, de nem is véletlen, hogy abban a színházban csökken a nézők száma. Egyébként pedig sok, SZDSZ-es kinevezettnek vagy most fog lejárni, vagy már le is járt a kinevezése, „a problémát tehát már megoldottuk”.

Értsd: ez most a His Master’s voice címkéjű lemez. Itt már a mindent – teret és időt – kézben tartó Úr hangja beszélt; a szerződések lejáró ideje is az ő, Istentől kapott hatalmuk bizonyítéka. „Higgye el, mindennek eljön az ideje” – zárta végül a válaszát, talányosan.

Összefoglalva tehát a kérdés-felelet játék lényege ez volt: a Jobbik ismét szeretné tudni Alföldi és a hozzá hasonlók eltávolításának időpontját, a Nemzeti Színházban látható, szexuális vonatkozású jelenetek miatt, az államtitkár szerint azonban nem kell izgulni, mert csökken a nézőszám, ugyanakkor lejárnak a vezetői szerződések, és a dolgokat csak ki kell várni.

Nagyjából ez a színvonal várható olyankor, amikor egy populista párt túl sokáig engedi, hogy a maga által kitermelt, mindent a maga szublimálatlan valóságában felvonultató párt a fejére nőjön, és azután hosszan azzal kell foglalkoznia, hogy miként is vakarja le onnan.

Ez azonban a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy közben a politikai stratégiák tényleges, működő erőkké válnak, erőkként jelennek meg a nyilvánosságban, és egzisztenciákat fenyegetnek, majd tesznek tönkre. Színvonaltalan parlamenti adok-kapok ugyanúgy nem létezik önmagában, ahogyan néhány pillanatot átfogó jelenet sem létezik a darab és annak összefüggései nélkül. A Fidesz és a fejére nőtt Jobbik kisded játszmái egy nagyobb drámafolyamba illeszkednek, és ennek mi, állampolgárok, színházi emberek és nézők, filozófusok és filozofálók, írók és olvasók, zenélők és hallgatók is a szereplői vagyunk. A mi színvonalunkat és életminőségünket rontja minden egyes rossz jelenet a nagyon rossz darabokból.

Elsején pedig majd folytatódik a játék: a Jobbik a Nemzeti Színház elé vonul, hogy aktív, utcai erővel is követelje Alföldi távozását.

Nem tudjuk, hogy ott még mit fognak eljátszani, de annyit mondhatunk: a büféből jó lesz eltávolítani a Túró Rudikat, ha vannak. Mert a tévé székházánál a felhergelődött tömeg számára ezek még csupán édességek voltak, de ki tudja, azóta milyen szándékot látnak meg a fallikus forma mögött, amelyben egy ilyen Rudit ott kitesznek a pultra.

De ha netán valaki közben izgult volna, hogy Jancsi végül mire jutott a maga Iluskájának szép hosszú hajával és gömbölyű keblével, idézzük fel ezt is, a maga költői valóságában:

Gyere ki, galambom! gyere ki, gerlicém!
A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én;
Aztán a mostohád sincs itt a közelben,
Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.

Kicsalta a leányt édes beszédével,
Átfogta derekát mind a két kezével,
Megcsókolta száját nem egyszer sem százszor,
Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor.

De, gondolom, ennek megítélése a „helyes pedagógiai elvek” szempontjából, s elhelyezése Isten és a szexualitás viszonylatrendszerében, már Pálffy István vagy Hoffmann Rózsa reszortja lesz.


Lévai Júlia                  


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!