Függetlenség, autonómia, nacionalizmus



A skót és a székely zászlók egymás melletti lengetése (Székelyföldön) csak egy piciny illusztrációja annak, hogy torát üli a tudatlanság és az álomba merülés. Ugyanis a kettőnek – mármint a két lobogónak – semmi köze egymáshoz. De legalább ekkora tudatlanságra vall, hogy a „köz”- és a jobboldali média nem volt képes ellenállni ama csábításnak, hogy belemossa a skót függetlenségi népszavazás ügyét a legkülönfélébb európai autonómiatörekvésekbe, így például az „erdélyibe”.



Forrás: Facebook

Ez az írás a tisztázás végett készül. A legfájóbb az, hogy a magyar „nemzeti oldalnak” fogalma sincs Románia államberendezkedéséről, amelyet mi – miként ők a miénket – kénytelenek vagyunk tudomásul venni. Arról például, hogy Európa egyik legerősebben centralizált közigazgatásáról van szó, ahol az alkotmány még régiókat sem engedélyez, csak megyéket. (Olaszországban és Spanyolországban regionális autonómia van – erre még visszatérünk.) Aki azt hiszi, hogy csak Kovászna és Hargita székely többségű megyék óhajtanak maguknak autonómiát, kétszeresen is téved. Egyfelől azért, mert más, tisztán románok lakta megyék ugyancsak a központi hatalom decentralizációját követelik – Temesvártól Constantáig –, egyszóval véget akarnak vetni a tiszta Bukarest-függőségnek; másfelől azért, mert maga az RMDSZ is „regionális autonómiában” gondolkodik. A decentralizációról mint elkerülhetetlenről a Ponta-kormány hajlandó volna tárgyalni, és nagyot tévednék, ha nem mondanám, hogy ez a hajlandósága csak a magyarok miatt van. Egyébként „erdélyi autonómiáról” beszélni színtiszta budapesti ostobaság, mert az erdélyi magyarság több mint fele nem Székelyföldön, hanem szórványokban él, tehát számára a területi autonómia szóba sem jön. A függetlenség – lásd Skóciát, ahol a skótok lakta területek megbontatlan egészet képviselnek – még ennél is kevésbé.


De lépjünk ki a magyar érdekű ügyekből. A függetlenség egy dolog, az autonómia megint egy. Ma Európában két masszív függetlenségi mozgalom létezik, illetve létezett: a skót és a katalán. Mindkettő elbukott; az előbbi egy népszavazáson, az utóbbi már azért holt hamvába, mert a spanyol „egységalkotmány” eleve kizárja a régiók függetlenedéséről rendezendő népszavazásokat. Mellesleg: a szeparatizmus (nevezzük nevén!) ahány hely, annyi gyökerű. Én történetesen odáig merészkednék, hogy kijelentsem: ami Skóciát, Katalóniát és – nem mellékesen – a gazdag Észak-Olaszországot és a belgiumi Flandriát illeti, a mozgató erőt a gazdagság vágyában látom, bár az sem egynemű. A skót nacionalisták a földgáz- és olajvagyonra tették volna rá a kezüket, ami pár szép évet ígért (volna) nekik, nem azért, mintha London kegyelemkenyerén élnének, de mégis… A katalánokat az bosszantja egyfolytában, hogy noha saját kormányuk, parlamentjük etc. van (akárcsak a baszkoknak, tenném hozzá), jóval gazdagabbak, mint Spanyolország többi régiója, ennek megfelelően a közép- és dél-spanyolországi régiókat „ők tartják el” a központi költségvetésbe befizetett adóikkal. Náluk is szenvedélyesebbek az észak-olaszok, akik – lévén Európa egyik legfejlettebb régiója – évtizedek óta unják, hogy mindaz, ami „Bolognától délre”, de különösen a Nápoly és Szicília közötti régiókban van, meg talán magában Szicíliában is, az az ő emlőiket szívja. (Nota bene: valóban. De ha ez nincs, olasz egységállam sincs. Ki akarná ezt?) A flandriaiakat, akik hollandul beszélnek, de sokkal gazdagabbak mint a francia nyelvű vallonok, a vallásukon kívül talán semmi más nem tartja Belgiumban. (Ők katolikusok, a holland testvérek protestánsok. Ezért is lettek belgák.)


Mint türelmesebb olvasóim láthatták, egyfolytában régiókról beszélek. Az unióban ez nagyon lényeges szempont. Ha Románia ellenáll, az uniós mintával megy szembe. Megismételném akkor: Skóciának, Walesnek, Katalóniának, Baszkföldnek (továbbá minden más régiónak) saját parlamentje, kormánya, olykor (mint Skóciában) jogrendje, önálló oktatás-, egészségügyi, szociálpolitikája van; a központi hatalom tökéletesen decentralizált, a régiók törvényben rögzített „központi” adói fölött rendelkezik legföljebb. (Nálunk megsemmisítik az önkormányzatiságot, másutt fokozódó mértékben megvalósítják.)


Ugyanebbe a kategóriába írható egy számunkra fontos – az RMDSZ-nek meg alapvetésként szolgáló – régió, amelyet Dél-Tirolként szokás emlegetni. A baj csak az, hogy Olaszország önálló északi régióját Trentino – Alto-Adigének hívják, amelyben két, valóban autonóm tartomány van, s ezek közül csak az egyik Dél-Tirol. Magában a régióban erős az olasz többség, Dél-Tirolban a német vagy ha úgy akarom, osztrák. A nagyvárosi kultúra még így is jellegzetesen olasz: Bolzanóban (Bozen) sokkal több az olasz, mint a német ajkú ember, amiképp Trentóban is. (A fordítottja a hajdani erdélyinek: a városok döntően magyarok, a falvak románok.) Itt történetesen se függetlenségi mozgalom, se szeparatizmus nincsen, amiképp hasonlónak nem volna helye – nincs is – Romániában. (Bár vannak, akik úgy gondolják, hogy a Székelyföldet autópályákkal kéne összekötni a magyar óhazával, s akkor mindjárt egybetartozna a kettő. Felhőkakukkvár.)



Elszakadást támogató és ellenző plakát egy edinburghi szavazóhelyiség előtt – MTI/AP/Matt Dunham

Végül. Mint Skóciában is láttuk, a „nemzeti” (értsd: nacionalista) érzelmeket az egekig lehet hajszolni. El lehet sodorni egy országrészt odáig, hogy a józan észt felülírja egy álomvilág, egy ugrás a sötétbe, amelynek a végpontjáról szinte senki nem tud semmit. Én úgy gondolom, ha az európai unió egyik alapelve – a „dolgok” ott döntessenek el, ahol történnek – ér valamit, akkor minden épeszű embernek támogatnia kell a devolúciónak elkeresztelt decentralizálást, mert azt a zemberek szeretik. Akár regionális, akár helyi autonómia formájában jelenik meg. De ettől még a létező államoknak nem szabad felbomlaniuk, mert egy ilyen folyamat – pláne, ha eszetlen nacionalizmusba torkollik – nem lehet más, mint a gazdasági válság és egy újabb háború előszele. Igen, Európa szerencséje, hogy a skótok úgy szavaztak, ahogy.





Aczél Endre újságíró