Szijjártó
- Részletek
- Napi apró
- 2014. szeptember 24. szerda, 06:23
- Bauer Tamás
Új külügyminisztere – bocsánat, külgazdasági és külügyminisztere – van az Orbán-kormánynak. Senkit nem érhetett meglepetés, hónapok óta tudjuk, hogy a Martonyi János helyére átmenetileg kinevezett Navracsics Tibor Brüsszelbe készül uniós biztosnak, és az egyelőre államtitkárnak kinevezett Szijjártó Péter lesz Orbán külügyminisztere. Tudtuk ezt, de mintha nem vetettünk volna eléggé számot a váltás jelentőségével.
Annak, amit Martonyi János és Németh Zsolt külpolitikaként kétszer négy éven át művelt, két oldala volt. Az egyik az etnikai alapú nacionalizmus, vagy ahogy Tamás Gáspár Miklós mondaná, etnicizmus, amely az első Orbán-kormány idején a státustörvényben, a második idején a kettős állampolgárságban jelent meg. Ezt én elsősorban Németh Zsolthoz kötöm, és persze magához Orbánhoz, aki a „határokon átívelő nemzetegyesítés” apostola. Ez az, amivel a magam részéről mindig élesen szemben álltam, s állok. Martonyi és Németh külpolitikai működésének másik oldala ugyanakkor az euro-atlanti elkötelezettség volt, amelyet – amennyire ez kívülről megítélhető – mind Martonyi, mind Németh mindig is komolyan gondolt. Martonyi értékalapú külpolitikáról szeretett beszélni, s ezen aligha érthetett mást, mint hogy azokat tekintjük szövetségeseinknek, akikhez hasonlóan valljuk mi magunk is a Nyugat demokratikus értékrendjét. El kell hinnünk, hogy Martonyi ezt komolyan gondolta, alighanem Németh is, még ha Orbán külpolitikájának motívumai korábban is más természetűek lehettek.
Most azonban Orbán elmondta: a külpolitikát többé nem értékek, hanem gazdasági érdekek vezérlik. Ezért is nevezték át a minisztériumot Külgazdasági és Külügyminisztériumra, és ezért került az élére az a Szijjártó, aki két éven át a Miniszterelnökség külügyi és külgazdasági államtitkáraként készült a miniszterségre. Szijjártó – például Lázárhoz és Rogánhoz hasonlóan – jellegzetes képviselője annak a fideszes generációnak, amely nem volt már részese a rendszerváltó évek demokratikus mozgalmának, hanem akkor csöppent a pártba, amikor ott a politika már merőben hatalmi harcot jelentett, semmi mást. Szijjártó az utolsó ellenzéki években Orbán szóvivőjeként vált ismertté, amely feladatkörből az következik, hogy az ember kész bármit mondani, és az ellenkezőjét is, ahogy a főnök kéri. Azt is érdemes megjegyezni róla, hogy még az ellenzéki években volt egy kis kellemetlensége: a győri önkormányzatban, amelyben képviselő volt, támogatást szerzett egy sportegyesületnek, ő maga pedig egy éven át a sportegyesület autójával közlekedett – egészen addig, amíg a dolog ki nem derült. Rengeteg közpénzt zsebelt be így, de a kis kellemetlenségből nem lett komoly botrány, a sajtó hagyta az ügyet elaludni. Győrtől alig egy órányira az ilyesmi már véget vet egy politikai karriernek. Effajta emberként lesz most külügyminiszter.
Ezt tudva nem kell csodálkoznunk, hogy reménybeli külügyminiszterként leginkább nagyszabású akciója a baltás gyilkos kiadatásának előkészítése lehetett. Ő utazgatott Bakuba, mígnem az akciót nyélbe ütötték. Nagyszabású akció volt, de nem volt sikeres: az ellentétel, amit ő és főnöke várt az akciótól, elmaradt, Azerbajdzsán nem vásárolt magyar állampapírokat.*
Ahogy a főnöke, úgy ő sem beszél értékalapú külpolitikáról. Nem, ő a két lábon álló külpolitikát vallja, ahol a nyugati demokráciák lennének az egyik, a keleti önkényuralmak pedig a másik láb. Hogy melyik lábbal köti össze őket közös gondolkodás, az eléggé nyilvánvaló. Orbán mai külpolitikájához, melyben a Nyugat csak mint pénzcsap játszik szerepet, Martonyi és Németh már nem illene, ezért került a helyükre Szijjártó.
* A szerk. megj.: Sőt, két évvel ezelőtt még a Dunakeszi Kinizsi futsalcsapatának is le kellett mondania – „politikai provokációtól tartva” – az azeri Araz Nahicseván együttese elleni stadionavató meccsét. Holott „2011 nyarán azért „hozták létre Dunakeszin a futsalszakosztályt”, mert „Szijjártó ott lakik”.