Nem nézőpont, hanem tények kérdése
- Részletek
- Napi apró
- 2010. december 02. csütörtök, 07:03
- Lánczos Vera
Néhány napja forog közszájon a Nézőpont Intézet egyik összeállítása „MSZP kontra Alkotmánybíróság” címmel. Az Intézet „elemzésként” aposztrofálja az anyagát, de hát nem nézőpont kérdése csupán, hogy egy propagandaanyagot elemzésnek lehet-e nevezni, vagy annak, ami: egy politika tudományos köntösbe öltöztetett szerecsenmosdatásának. Nem nehéz megtippelni, hogy mi adja az aktualitást: a jelenlegi kormány egy neki nem tetsző alkotmánybírósági döntés után egyszerűen megnyirbálta a testület jogkörét. Sőt, további olyan törvények elfogadását készíti elő kétharmados többségével, amelyekről maga is tudja, hogy nem állnák ki az alkotmányossági vizsgálat próbáját. (Lásd pl. a magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatos törvényjavaslatot.)
Mindez többször és többeknél verte ki a biztosítékot, mint ami még figyelmen kívül hagyható. Még az átlagos hírfogyasztót is elérhették a felháborodott tiltakozások. Igen nehéz elmagyarázni a jogállamiságot nyilvánvalóan súlyosan sértő lépésről, hogy az rendben van. Ha viszont ez nem megy, akkor azt kell bizonyítani, hogy lényegében szokványos dologról van szó, amit bárki megtett volna, ha olyan parlamenti fölénnyel rendelkezik, mint a Fidesz és „koalíciós” partnere. Vagyis az üzenet lényege: nem a demokráciát féltik, akik a jogsértő lépéseket nehezményezik, ők maguk is így jártak volna el, csak nem volt meg hozzá a megfelelő többségük.
Hogyan kell ezt igazolni?
Mindenekelőtt tudatosan össze kell keverni a szezont a fazonnal, és ilyen mondatokat kell leírni, mint amelyik az „elemzés” úgynevezett vezetői összefoglalójában olvasható, ráadásul kiemelve (feltehetően a média számára azonnali fogyasztásra alkalmas gyorshírként): „A rendszerváltás óta több esetben bontakozott már ki komoly politikai ellentét az aktuális baloldali kormányzat és az Alkotmánybíróság között. És bár a Bokros-csomag, a gyűlöletbeszéd vagy a közigazgatási hivatalok kapcsán volt is kísérlet a testület döntéseinek felülbírálására, azt végül a kétharmados parlamenti támogatottság hiánya rendre meggátolta.”
Csakhogy nem mindegy, hogy az Alkotmánybíróság döntését bírálja vagy felülbírálja valaki. (Bírálni az alkotmánybírósági döntést egy demokráciában bárkinek joga van, még a kormányoknak is, felülbírálni viszont nincs. A Fidesz felülbírálta az Ab döntését, amikor –kétharmados többségével visszaélve – a megsemmisített törvényt újra elfogadtatta a parlamentben, illetve megvonta a bírói testület felülvizsgálati jogát olyan kérdésekben, amelyek hatalmi érdekeit érintik.)
És az sem mindegy, ezért nem is említhető a kettő egy sorban, hogy valami ténylegesen megtörtént-e, vagy valamiről feltételezik, hogy megtörtént volna hasonló helyzetben, ráadásul úgy, hogy a feltételezés minden alapot nélkülöz. Mert egy döntés bírálatából még egyáltalán nem következik, hogy a bíráló a döntéshozó közjogi státusát is meg akarná változtatni.
Ha pedig a konkrét ügyeket vesszük sorra, egyenesen nevetségesek az intézet példái.
1. Bokrosról írják: „… ’mérhetetlen szereptévesztésről’, ’túlterjeszkedésről és szerepzavarról’ beszélt, valamint arról, hogy a kormány és a Parlament ’szuverenitásának visszaszerzése’ érdekében szűkíteni kell az Alkotmánybíróság költségvetési ügyekben rendelkezésre álló jogosítványait.” Majd hozzáteszik: „A kormányfő deklaráltan nem ’engedélyezte’ a hatáskörszűkítést, azonban az MSZP novemberi kongresszusa kiállt a tervezett és az Alkotmánybíróság által megakasztott gazdasági stabilizációs csomag mellett. Bokros – és vele összhangban a kabinet korábbi közleménye – kijelentette: ’más formában, de be fogják vezetni’ az intézkedéseket.”
Hogy ez mit bizonyít? Éppen az ellenkezőjét annak, mint amire a példát szánták. A kormányban ugyanis fel sem merül, hogy az Ab-t bármilyen retorzió érje. A tervezett intézkedések „más” formában való bevezetése éppen arra utal, elfogadják a tényt, hogy csak alkotmányos keretek közt tehetik meg, amit terveznek.
2. A „Gyurcsány Ferenc és gyűlöletbeszéd” témakör több szempontból is pikáns. Az Alkotmánybíróságon belül sem volt már egységes az álláspont, hogy a véleményszabadság rendszerváltáskori értelmezése nem szorul-e kiegészítésre-kiigazításra az eltelt évek tapasztalatainak megfelelően. Az alkotmánymódosítás gondolata éppen azért merült fel, mert ez a kiigazítás elmaradt: az Ab visszadobta a feladatot a bíróságoknak, mondván, nincs megkötve a kezük az értelmezésben. De a bíróságok – a bírói gyakorlat ezt mutatta – alkalmatlannak bizonyultak a gyűlöletbeszéd eszkalálódásának megállítására. Miután a kormánynak nem is volt alkotmánymódosításra alkalmas többsége, fel sem merülhet a tervezett módosítás egyoldalú, oktrojált jellege. Kizárólag konszenzusra épülhetett volna, ha az akkori ellenzék átérezte volna a saját felelősségét. De semmiképp sem hozható összefüggésbe ez a törekvés az Alkotmánybíróság jogkörének vagy közjogi helyzetének megváltoztatására irányuló bármilyen szándékkal.
3. A közigazgatási hivatalok regionalizációját a volt ellenzék sikeresen gátolta meg azzal, hogy nem biztosította a kétharmados többséget az önkormányzati struktúra átalakításához. Az Alkotmánybíróság ezt konstatálta. Ám ebből a helyzetből sem vonható le olyan következtetés, hogy az akkori kormány, ha lett volna minősített többsége, akkor azt az Alkotmánybíróság megregulázására, a jogállamiság alapját adó fékek és ellensúlyok rendszerének felborítására használta volna fel, vagy hogy valaha is lett volna ilyen szándéka.
A Nézőpont Intézet „tanulmánya” olyan esetekről szól, amikor különböző kormányzati törekvéseket egyes alkotmánybírósági döntések korlátoztak. Egy sincs köztük olyan, amikor az érintett kormányok az Alkotmánybíróság döntését ne vették volna tudomásul. Az intézet célja nyilván az, hogy olyan színben tűntesse fel a Fidesz–KDNP-kormány alkotmányellenességét, mintha csupán a nagy többség akaratát kifejező – ebből következően magától értetődően jó – kormányzati célok megvalósításáról lenne szó, s a kormány csupán a többségi hatalom biztosította lehetőségekkel él. Mindenki más csak akadékoskodik, a demokráciaféltés csak ürügy. A médiumokat végig lehet látogatni a csúsztató megállapításokkal, és bizton lehet számítani arra, hogy se etimológiai fejtegetésekbe, se fogalommagyarázatokba sehol és senki nem bocsátkozik majd a csúsztatásokkal szemben. Se idő, se igény nem lesz rá. A relativizáló hatás teret nyerhet.
(Lánczos Vera)
