A főigazgató



A Terror Háza Múzeum főigazgatója, a mindenkori Fidesz-uralom elkötelezett és harcos ideológusa megint eligazító, miheztartásvégettes óriáscikket írt Love story címmel. A harmadikat röpke négy hónap leforgása alatt, ezúttal a Sorsok Háza körül kialakult háborúról. Egyebek mellett arról, hogy a Nyugat (pontosabban a nyugati zsidók szervezetei és állama) hogyan fosztaná meg őt projektvezetői szabadságától, ha hagyná. Meg arról, hogy Lázár János köp arra a „világra”, az „elvekre” és a „hitre”, amelyekre ők – értsd: az orbánista jobboldal „közössége” – az egész életüket építik.


A cikkismertetőkben mindenki csak arra figyelt, hogy a Jones gazda után kegyvesztetté vált (lásd: Schmidt Mária ante portas?), ma már Orbán kegyeibe visszakéredzkedett főigazgató megtámadta a nagyhatalmú Lázár minisztert – elvégre a kulisszák mögött folyó hatalmi harcról árulkodó jelek sokkal érdekesebbek, mint annak a „politikai közösségnek” a minősége, amelynek nevében Lázár cselekszik, a főigazgató beszél, a főnökük meg kormányoz.


Természetesen nem tudom megítélni sem a főigazgató hazaszeretetének tényét és hevét (mert, mint írja, hazaszeretetből vállalta el a Sorsok Háza projekt szakmai vezetését), sem a cikkben közölt állításainak igazságtartalmát, amelyekkel lerántja a leplet a magyar belügyekbe cinikusan beavatkozó külföldi (zsidó) nagy- és kishatalmakról. Egyetlen állításról azonban, úgy gondolom, elég nagy biztonsággal meg tudom ítélni, hogy ugyanolyan hazug konstrukció, mint amilyenekből a főigazgató mondandója a világnak rendszeresen összeáll. Mindegy neki, nem válogatós, hogy Kertész Imre mondatait forgatja ki vagy egy brit úrét, a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség (IHRA) angol elnökéét, a módszer ugyanaz: az eredeti jelentést meghamisítva fröcsögő vádiratot kovácsol mások mondataiból saját régi és új ellenségei ellen, akik nem meglepő módon ugyanazok, mint azé az Orbán-vezette „érzelmi” (nem mellesleg hatalmi) közösségé, amelyhez maga a főigazgató is tartozik. (A „fröcsögő” azt jelenti, hogy csak állít, minősít és szidalmaz. Nem tartja szükségesnek igazolni egyetlen állítását sem, érv nem hagyja el a száját: valóban érzelmi közösséget épít, a zsigeri gyűlöletét.)


Az IHRA-elnök története, amelyről már említett újabb óriáscikkében a főigazgató beszámol, ott kezdődik, hogy ő június végén írt egy több mint félíves dolgozatot A múlt fogságában címmel. A cikk azért érdekes, mert az IHRA angol elnöke erre hivatkozott abban a jelenetben, amelyet a főigazgató így ír le most:


Sir Burns a júliusi megbeszélés végén felszólított – persze ő is szigorúan csak barátilag –, hogy a jövőben ne írjak cikkeket, utalva ezzel a Szabadság téri emlékművel kapcsolatos írásomra… tanácsukat azzal indokolták, hogy felelősséggel tartozom a Sorsok Háza-projektért, amit nem veszélyeztethetek holmi esszék publikálásával.”


A főigazgató a „felszólítást” elhallgattatási szándékként, cenzúraként értelmezi, és a nyugati lekezelés és gyámkodási szándék újabb jelét látja benne. Így aztán gúnyos értekezést ereszt meg „a fejlett nyugati világ” mély elkötelezettségéről a „szólás- és gondolatszabadság iránt”, amiből nekünk „itt a végeken” sok tanulnivalónk van, addig meg a „legjobb, ha nem írunk cikkeket és nem gondolkodunk a saját történelmünkön, hanem hálás szívvel elfogadjuk, hogy megteszik ezt ők helyettünk, nekünk”.


Most idézni fogok mondatokat az ominózus A múlt fogságában című cikkből, hogy világos legyen, miről beszélt az angol úr, és hogy néz ki az, amikor a főigazgatóék gondolkoznak és írnak a „saját történelmükről”. Mértéktartó leszek, noha az egész írást ide másolhatnám. És mivel az eredeti szöveget a megadott linken bárki elolvashatja, azt is ellenőrizheti, hogy az alábbi mondatokat kiragadtam-e az összefüggésükből, célzatosan válogattam-e őket, azaz mellőztem-e olyan mondatokat, amelyek a cikkben szereplő bármelyik minősítést megindokolnák (kiemelések tőlem).


„A 2014-es választások után lassan semmivé válik a balliberális megmondóemberek befolyása és évtizedek óta tartó szellemi terrorja.”


„…az ’okosak’ nem pusztán nem értik a 21. századot, de végérvényesen be is zárták magukat abba a hatvannyolcas gondolati és értékvilágba, amelynek szavatossága réges-rég lejárt.”


„Egyesek azt is állítják, hogy a magyarok örültek a megszállásnak, virágesővel, boldogan fogadták a náci csapatokat. Lehettek ilyenek is, ahogy a megszálló Vörös Hadsereghez is csatlakoztak a muszkavezetők, a hazaárulók és a kollaboránsok.”


Ugyanazok, akik annak a diktatúrának a történelemszemléletét kidolgozták, képviselték, akarnak megakadályozni bennünket abban, hogy hetven évvel a tragédia múltán végre letehessük a megemlékezés és a kegyelet virágait a náci megszállást követő minden magyar áldozat előtt.”


„A ’keresztényellenessség’, és a ’magyarellenessség’ több évtizedes toposzainak felmelegítésével a marxista, internacionalista begyökerezettségű magyar ballibek a ’nemzetek meghaladását’ hirdető Nyugat-Európában is visszaszorulóban levő tábor legkitartóbb zárványává meszesedtek. Az angyalábrázolás reflexszerűen indította be náluk azt a gyűlöletkampányt, amire hazánkban csak ez az ateista elkötelezettségű, szélsőségesen intoleráns, marxista csoport képes.”


„A ballib elit legnagyobb problémája az, hogy a ’magyar érdek’ szóösszetétel a számára értelmezhetetlen. Ehelyett minden idegszálával valami körvonalazatlan ’haladó’, elegánsabban: ’progresszív’, és ezért értelemszerűen a nemzetit meghaladó, vagyis nemzetekfeletti, értsd, kozmopolita, vagy internacionalista értékközösség tagjaként értelmezi magát, miközben egyes képviselői észre sem veszik, hogy valójában idegen érdekek kiszolgálóivá szegődtek el. Persze olyanok is vannak közöttük, akiket rendesen megfizetnek fáradozásaikért. Nincs ebben semmi meglepő, a mi balosaink ehhez szoktak hozzá, ebben szocializálódtak. Ahogy a múltban, úgy most is a mindenkori birodalmi status quo érdekeit védik.”


„…ők, vagyis ennek a csapatnak minden tagja meggyőződéses nemzetellenes. […] Számukra minden, aminek köze van a nemzeti, konkrétan a magyar érdekhez, az gyanús, provinciális, lecikizendő. Ezért nem érdeklik őket a határon túli magyarok, a magyar gazdaság érdekei, ezért állnak minden külföldről jövő kritika, ledorongolás, megfeddés mögé boldog helyesléssel.”


„A ’fékekkel és ellensúlyokkal’, és a ’demokrácia deficit’ egyéb ’tényeivel’ kampányoló ’demokratikus’ ellenzék érvei nem esnek egybe a magyar társadalom tapasztalataival, ezért ezek szajkózása, mint azt a választások eredménye is bizonyította, felettébb kontraproduktív maradt.”


„Ennek a 21. századot nem értő elitnek legkitartóbb hívei a ballib oldal idősebb nemzedékéből kerülnek ki, azok közül, akik ahhoz lettek szoktatva, hogy az ’aláírók klubja’ igazítja el őket a helyes útról. Ez a feltétlen tekintélyelvűségre szervült és a csordaszellemben edződött élcsapat évtizedek óta nem kíváncsi arra, ami a kőrúton [sic!] kívül történik, ezért arra sem képes, hogy szépkorú híveinek maradékán kívül szót értsen a fiatalabb korosztályokkal, akik tőlük eltérően, a meritokráciában hisznek. Vagyis számukra fontosabb a teljesítmény, mint a vakhit, és főleg nem akarnak és nem is tudnak abba a gyűlölet logikába belesimulni, ami ennek az ’elitnek’ a sajátja. Érveket, elemzéseket, gondolatokat várnak, és nem nyűgözi le őket, ha a klub tagjai intellektuális teljesítmény helyett hetente képesek tiltakozásokat aláírni.”


Mellőzöm a cikkből azokat a hajmeresztő részeket (de ajánlom az elolvasásukat), amelyek a fideszes „alaptörvényben” – és Kövér meg Orbán minden megszólalásában – a kommunista elődpárttal egylényegűnek tekintett mai MSZP-t mentegetik vagy a komoly felismerésekre jutott, ám a „ballib” által megbuktatott Mesterházy Attilát méltányolják. A konklúzió: „Nem csoda, hogy a Mesterházy vezette szocialisták minden egyes tétova gesztusukkal, amikkel a magyar érdekek mentén való politizálás felé próbáltak elmozdulni (kolozsvári látogatás, székely autonómia támogatása) rossz pontokat gyűjtöttek és végképp leírták magukat a ’mindentudóknál’.”


Így beszél oldalakon keresztül az az ember, aki történésznek tartja magát, sőt képes a következőképpen elmélkedni a történész feladatáról, ugyanabban a cikkben, amelyben nyoma sincs annak, hogy egyáltalán meg akarná értené, amiről beszél, amelyben ő maga vérbíróként és ügyészként szólal meg, és amelyben az orbáni uralom ideológiai sémáit vetíti rá a múltra és a jelenre egyaránt,: „A történész feladata, hogy magyarázzon, értelmezzen, megértsen és megértessen. A történész nem bíró, nem ügyész és nem is védőügyvéd. A történész nem vetítheti rá a múltra kora ideológiai sémáit és nem szemlélheti a jelenkor érzékenységével a múlt történeteit.


Ha engem kérdezett volna erről a júniusi írásról a cenzorsággal vádolt Sir Burns, nemigen tudtam volna mást mondani neki, mint azt, hogy a Sorsok Háza-projekt vezetője ebben a cikkében is csak a saját zsigereit tette közszemlére – azt viszont igen magas hőfokon –, az intellektusát nem, ahogy a szakmai etikáját és felkészültségét sem (bár ahogy vesszük: lehet ezt kórképnek is tekinteni a mai orbánista jobboldal intellektuális kapacitásáról, szakmaiságáról és etikájáról).


Ha viszont én lennék maga Sir Burns, a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség angol elnöke, akinek nyilvánvalóan fontos egy állami óriásberuházásként készülő magyarországi holokauszt-emlékközpont, én sem tudtam volna másra kérni a főigazgatót, mint arra, hogy időlegesen függessze fel a „ballibbel” való háborúskodást, a kommunistázást, a nemzetellenességgel meg a kozmopolitizmussal való szórakozást. Legyen neki annyira fontos ez a „projekt”, hogy még egy-két hónapig befogja a száját, és az ilyen kirohanásokkal nem tesz rá még két lapáttal arra a bizalmatlanságra, amely korábbi munkásságának és megszólalásainak köszönhetően okkal nyilvánul meg vele szemben.


Vagyis legyünk biztosak benne, hogy a brit úriember nem a szólás jogától akarta megfosztani a fontos ideológust, ő csak azt a békétlenséget szerette volna – valóban egy „baráti” tanáccsal – csillapítani, amely a főigazgató személye miatt a Sorsok Házát már anélkül is övezi, hogy Schmidt Mária havonta megeresztene egy ilyen minősíthetetlen hangú hadüzenetet az ellentábornak.


Schmidt Máriának azonban a baráti jó tanács ugyanarról szólt, amiről a főnökének minden demokrata bírálata: a Nyugat hanyatlásáról, képmutatásáról, értékvesztéséről, nagyképűségéről, birodalmi szemléletéről, magyarellenességéről, szabadságkorlátozó törekvéseiről.


A sarkaiból és lényegéből kiforgatott Sir Burns-történetnek az újabb Schmidt Mária-cikkre nézve egyetlen tanulsága van: nem árt a cikk többi sztoriját is fenntartással kezelni. Az imperialista beütésekkel terhes Egyesült Államokról, a Mazsihisz meg a Yad Vashem szervezte nemzetközi összeesküvésről vagy az éppen háborúban álló Izrael miniszterelnökének feljelentő leveléről.


Schmidt Mária gondolkodásmódjának, emberi-szakmai etikájának és termékeinek (cikkeinek) azonban ennél sokkal messzebbre mutató tanulságai vannak. „Lázár nem érti – írja a főigazgató –, hogy ezúttal az identitásunkról van szó… elvekről, a hitről, mindarról, amire egész életünket és benne politikai közösségünket építjük.”


Tényleg ez az ő identitásuk. A hazugság, a megvetés, az undor, az utálat, a kollektív megbélyegzés, a lejáratás, minden táboron kívüli ember megfosztása attól a jogától, hogy véleményt alkosson és mondjon, a saját meggyőződését és világlátását szabadon és a hatalom bosszújától való félelem nélkül képviselhesse.


Ha a politika a mindent átható cinizmusra és az elvtelenségre látszik lecsupaszodni, akkor megkezdődik a visszaszámlálás.” Ez a figyelmeztetés nemcsak Lázár Jánosra érvényes, akit a főigazgató „hatalmi praktikákkal” vádol, hanem azokra is, akik a cinizmusukat a nemzetvallással fedik el, és akik elvekbe próbálják csomagolni azt a permanens és mocskos háborút, amelyet válogatás nélkül vívnak mindazok ellen, akik hatalmuk kizárólagosságát veszélyeztetik.


Nem tudják szegények, hogy már benne élnek abban a visszaszámlálásban.


***


Utóirat: A félreértések elkerülése végett: az írásom nem a magyar (baloldali, liberális, konzervatív, de nem fideszhű vagy éppen besorolhatatlan világnézetű) értelmiségről szól. Megírtam többször, mi a bajom ennek az értelmiségnek számos csoportjával. De ahogy a zsigeri Gyurcsány-gyűlölők ellehetetlenítik, hogy tárgyilagosan, az elemzés szándékával és módszereivel dolgozzuk fel és értékeljük a szerintem roppant érdekes Gyurcsány-időszakot, a Schmidt Mária-félék is ellehetetlenítik, hogy értelmes módon beszéljünk a mai jó és rossz értelmiségi szerepekről és magatartásokról. Az ellenzéki oldal és sajtó Gyurcsány-gyűlölői éppúgy szekértáborképzők és -fenntartók, mint Schmidt Mária a maga átokszórásaival. És a szekértábor-logikák nem tűrik az értelmes és érdemi beszédet. Sem a jobb-, sem a baloldalon.