Sóvárgott jövő a múlt tükrében

                  A sorozat huszonharmadik része


1926-ban a Pallas sajátos kiadványt jelentetett meg: egy nagyalakú, díszes, vászonba kötött könyvet P. Ábrahám Ernő szövegével és Jaschik Álmos rajzaival. Ábrahám Ernő jobboldali gondolkodású író volt – mint minden korabeli konzervatív úrnak, jobboldalisága a tisztesség határain belül maradt, és 1938 után több náciellenes cikket publikált. Ábrahám főként gyerekeknek írt verseket, meséket, egy ideig az Én Újságom munkatársaként. Jaschik, akit 36 egész oldalas képe a könyv társzerzőjévé avat, iparművész volt, híres illusztrátor, 1935-től a Nemzeti Színház díszlettervezője, számos tanítványt nevelt a modernizmus első hazai műhelyének számító grafikai iskolájában. Növendékei egyik kiállításán a magyar írás török gyökereit értékelte nagyra, s a művek között szerepelt „verses krónikalap ősmagyar-hun írással”, „dekoratív parafrázis ősmagyar (hun) betűformákkal”, sőt „kínai betű parafrázisokkal” is. Visszatérve közös kötetükre: címe A csudaszarvas volt, különlegessége pedig, hogy a szarvas itt nem a két testvért vezeti, hanem egy Árva nevű királyfit segít abban, hogy majdan felszabadítsa hazáját, egy megcsonkított országot. Egy hófehér, a napot és holdat tartó szarvast követve Árvát először a múltba röpteti paripája, Attila udvarába, aztán végiglépdelnek a magyar történelmen, a fiú megismeri Emese álmát, a vérszerződés és az első magyar királyok történetét. Végül Árva egy szigetre jut, ott egy koporsót fedez föl egy templomban. A sírból kikelve glóriás királyalak szól hozzá: kéri a királyfit, hogy hamvait használja föl a hon visszaszerzésére – s mikor a fiú, kezében a szent hamvakat tartalmazó aranytarsollyal, kilép a templomból, a szarvas vár rá, de homlokán immár kereszt ragyog.


A csudaszarvas – antikva.hu

A történet üzenetét szinte azonnal meg tudjuk fejteni. A trianoni sokktól elborzadt ország új nagyságra, gyógyító, szabadító, bajoszlató Csaba királyfira várt, aki majd véget vet a rémálomnak. Árva vezetője az országszerző szarvas, segítője pedig természetesen István, a hamvait – és szellemét – fölajánló szent király, akinek országát poraiból, főnixmadárként kellene életre keltenie a gyermekkirálynak. A csodaszarvas keresztény átértékelése sok évszázaddal korábban megtörtént: a 14. századi Képes krónika egyik miniatúráján is egy gyertyákban végződő agancsú szarvas mutatja meg a frissen megkoronázott Gézának és testvérének, Lászlónak, hol emeljenek templomot a Szent Szűznek. A képhez tartozó legenda szerint ez a Salamon hadait megsemmisítő mogyoródi csata után történt – amikor I. Béla fiai, Géza és László végleg leszámoltak a német segítséggel trónt szerző (vagy visszaszerző, nézőpont kérdése) Salamonnal –, s miután László, mint kegyes szívű lovaghoz illik, keservesen elsiratta a leölt ellent, Gézát pedig megkoronázták, a fivérek azon tanakodtak, hol építsenek templomot a Szűzanya tiszteletére. „S midőn ott álltak Vác mellett, ahol most a Szent Péter apostol egyháza van, egy szarvas jelent meg előttük – agancsai tele voltak égő gyertyákkal –, és a szemük láttára futni kezdett az erdő felé, majd megállt azon a helyen, ahol most a monostor van. Amikor a katonák le akarták nyilazni, a Dunába vetette magát, és többé nem látták. Szent László ennek láttára így szólt: ’Valójában nem szarvas, hanem az Isten angyala volt’.” Amikor testvére azt kérdte, mik voltak a szarvas agancsa között égő gyertyák, László így felelt: „Nem agancsok azok, hanem szárnyak, nem égő gyertyák azok, hanem ragyogó tollak, állni pedig azért állt meg, mert ott jelölte ki a helyet nekünk, hogy a Boldogságos Szűz egyházát ne másutt, hanem csakis ott építtessük föl.”


A csodaszarvas-monda a Képes Krónikában – sulinet.hu

Ebben a változatban a testvérpárt vezető szarvas mondájába Szent Euszták (Eustachius) vértanúnak a legendája is belemosódott: az eredetileg Placidus névre hallgató katona egy napon csapatával Tivoli mellett szarvascsordát látott, s egy, a többinél nagyobb gím az erdőbe szökkent – Placidus utána, követte árkon-bokron át, míg végül a szarvas egy szirtre hágott. A katona azt próbálta kieszelni, hogyan ejthetné el, amikor észrevette, hogy a szarvas agancsai között a napnál fénylőbben ragyog a kereszt, s a szarvas Jézus nevében szólt hozzá: „Miért üldözöl, Placidus? Irántad való irgalomból jelentem meg neked ebben az állatban. Én vagyok Krisztus, akit te ismeretlenül tisztelsz. Alamizsnáid feljutottak színem elé, ezért jöttem el. E szarvasban, akire vadásztál, én vadásztam terád.” Ezek után Placidus egész családjával megkeresztelkedett – kinek lett volna bátorsága nem ezt tenni –, nevét Eustachiusra, „Szerencsé”-re, „Jósors”-ra változtatta, de élete nem ennek megfelelően alakult szegénynek. Vagyonát ellopták, szolgáit elvitte a pestis, hajóra kelve feleségét elrabolta a hajóskapitány, később két fiát elragadta egy farkas, illetve oroszlán, de hite kiállta a próbát, úgyhogy aztán családjával újra találkozott is. Pogány áldozatot azonban parancsra sem volt hajlandó bemutatni, ezért 118-ban egy bika formájú szoborban halálra sütötték szegényt.

Euszták legendáriumbeli „ikertestvére” a 8. században élt Szent Hubertusz, a vadászok és erdészek védőszentje, Liège püspöke, majd patrónusa. Hubert elkényeztetett gazdag úrfiként nőtt föl, s igen kedvelte a vadászatokat, mígnem egyszer nagypénteken lovagolt ki az erdőbe. Akkor megjelent neki egy csodálatos szarvas, agancsai között a feszülettel, Hubertuszt pedig égi szózat szólította föl, hogy térjen meg. Így is történt, s hogy két év múlva meghalt a felesége, remeteként élte tovább az életét – a pápa Rómában szentelte püspökké, az öltözékéből hiányzó stólát az angyalok szállították neki, ezt aztán ereklyeként kezdték tisztelni, s veszett kutya harapását gyógyították vele, minthogy Hubertusz állatbarát szent, és a kutyákat is védelmezi veszettség ellen. A Hubertusz és Euszták történetében megjelenő szarvas valójában nem a mi nőstény csodaszarvasunk, hanem a szarvasmondák másik típusából való szarvasbika: eredetileg a kelta mondavilág motívuma, később Krisztus-jelkép. A magyar regösénekekből is ismerhetjük: ő a csodafiúszarvas, agancsán ezer ragyogó misegyertyával.


Szent Hubertuszt vagy Szent Eustachiust ábrázoló illusztráció
egy 13. századi angol kéziratban – Biblioteca Marciana – Wikipédia

Árva királyfi lehetett volna Magyarország allegorikus alakja, de az előszó szerint hús-vér címzettje is volt a mesének. Készült ugyanis A csudaszarvasból 180 számozott, bőrkötéses példány, s egy egészen különleges darab is, pergamenkötéssel, merített papírra nyomva, színezett képekkel, annak az ifjúnak a számára, aki „valamikor, talán nem is oly nagyon távoli időben, hivatva lesz ennek a történelemnek élő folytatására erős befolyást gyakorolni”. A fiatalúr az akkor még csak 14 esztendős Habsburg Ottó volt. A trilógiának tervezett sorozat további két része soha nem készült el – megkímélve ezzel a szerzőt attól, hogy a Habsburg-ellenes harcok történetének megfelelő tálalásán töprengenie kelljen. Néhány évvel korábban még a keleti származás, Attila örökségének hangsúlyozása a Habsburg-ellenesség fontos kifejezőeszköze volt – azt értjük, hogy a vérző országban ez is könnyen átértékelhető volt, de annak azért érdemes alaposabban utánajárni, hogyan alakult a csodaszarvas és a hun-mondakör többi elemének sorsa attól kezdve, hogy a Kézáról származó Simon olyan szép történetet kerekített belőle.

Ahhoz képest, hogy milyen elsöprő sikersorozatot mondhat magáénak a hun-mondakör, saját korában bizony nagyon halványka volt a fogadtatása. A latin nyelvű szöveget legfeljebb egyházi emberek érthették, többségük azonban valószínűleg nem örült a magyarság fölemlegetett pogány kapcsolatainak. Kézai munkájának nem is maradt fenn középkori kézirata – bár Cornides Dániel a 18. században még ismert ilyet, valószínűleg nem másolgatták sűrűn. Azt, hogy egyáltalán ismerjük, annak köszönhetjük, hogy az Esterházyak könyvtárából előkerült kéziratpéldányt a magyar történelem írott forrásainak egyik legelkötelezettebb fölkutatója, a jezsuita Hevenesi Gábor lemásolta, s ez aztán további másolatok alapjául szolgált.

A krónikafolyam folytatásait azonban Kézai után már nem lehetett a hun-történet nélkül kezdeni, akkor sem, ha a sok utód által lenézett és szégyellt IV. László dicséretét elhagyták. A hun-történet a későbbi századokban a magyar eredettudat meghatározó elemévé vált. Tartalmazta a Képes krónika, mely a magyar kódexirodalom egyedülállóan gazdagon illusztrált kötete: 147 festett, arannyal is gazdagon díszített miniatúrája egyetlen mester vezetésével készülhetett valamelyik könyvillusztráló műhelyben. 75 pergamen-, és a később hozzákötött 32 papírfoliója minden, a magyar nemzettudat kialakításában fontos mondát tartalmaz. A krónika aktuálpolitikai célja annak bebizonyítása volt, hogy az Anjouk az Árpád-ház szerves folytatását jelentik – s ez valóban így is volt, hiszen Károly Róbert V. István dédunokája, István király Mária nevű, a nápolyi királlyal házasságra lépett lányának unokája volt. A 14. századi nápolyi eredetű uralkodóház tagjai, az itáliai hun-ellenes hagyományok ellenére, egyáltalán nem tagadták meg Attila feltételezett örökségét sem: a krónikában nemcsak a hun-történet szerepel, a fejedelmet még kép is megörökíti.

Kézai Simon hun-története jó két évszázadon át változtatás nélkül élt tovább a krónikafolyamban, s bár ismerték Itáliában és a 14. századtól német földön is, Magyarországon az áttörés csak két évszázad múltán következett be. 1473 pünkösdjén került ki Hess András nyomdájából az első Magyarországon nyomtatott könyv, a Budai Krónika. A hun-történetet ez tette szélesebb körben ismertté: innentől kezdve már nemcsak néhány írástudó számára volt hozzáférhető, hiszen néhány évtizeden belül fölhasználták az énekmondók, s ettől kezdve megállíthatatlanná vált a terjedése. A Budai Krónikát és a Képes krónika családjába tartozó Csepreghy-kódexet (1431) is minden bizonnyal fölhasználta Thuróczy János, Mátyás egyik krónikása, akinek műve, a Chronica Hungarorum (A magyarok krónikája) fontos változtatásokat tartalmaz a korábbi krónika-hagyományhoz képest.


Thuróczy János krónikájának első két lapja – Wikipédia

Thuróczy a 15. század harmincas éveiben született, és a föltételezések szerint 1489 elején halt meg. Egyetemre nem járt, valószínűleg hazai egyházi iskolát végzett, s kiválóan megtanult latinul. Világi írástudóként tevékenykedett, 1476-tól az udvarban jegyzősködött. 1486-ban ért hivatalnoki pályája csúcsára, ekkor nevezték ki a jegyzők elöljárójává. Közben szívélyes viszonyba került Drági Tamással, aki igen magas pozíciót töltött be Hunyadi Mátyás (1458–1490) mellett: ő volt a személyes jelenlét bíróságának vezetője. Thuróczyt hivatali felettesei biztatták arra, hogy egészítse ki a magyarok 1342-ig elkészült krónikáját az azóta eltelt idő történéseivel. A feladat az volt, hogy foglalja össze a Nagy Lajos után történteket. Megtette, de a saját koráról keveset írt. Jelentősen bővítette viszont az őstörténeti fejezeteket. Ez sem volt éppen ellentétes másik, talán még sokkal fontosabb feladatával: Mátyás önálló magyar ideológiát akart, s ennek alapja az volt, hogy ő a „második Attila”. A reneszánsz uralkodó szívesen vállalta elődként a nagyhatalmú, okosnak mondott hun fejedelmet: elsősorban eszességének és uralkodói technikáinak híre foghatta meg Attilában.

Így hát Thuróczy érdeklődésének középpontjában, Kézaihoz hasonlóan, szintén a hun-történet állt – s ő is saját királyát, Mátyást állította párhuzamba a kiemelkedő uralkodóként bemutatott Attilával. A hun fejedelem országlását és birodalmát úgy tekintette mint Mátyás uralkodásának elő- és tükörképét. Éppen ezért nemcsak elnéző volt a hun uralkodóval szemben – „senki nem nyert még evilági dicsőséget anélkül, hogy másoknak nyomorúságot okozott volna”, írta –, hanem előszavában hosszan dohogott azon, hogy Attilát „az idegen népek gyűlölködése fosztotta meg” attól, hogy tetteihez méltón dicsőítsék. A szerző az ősnek tekintett szkítákról szóló ókori források tudósításaiból, mesterien alkalmazva a korabeli „spin” eszközeit, szintén csak a szkítákat kedvező színben feltüntető részeket emelte át írásába.


Hunyadi Mátyás a Thuróczy-krónikában – Wikipédia

Thuróczy becsülettel fölkészült a munkára. Ismerte a krónikafolyam mindkét 14. századi alapkéziratát, alaposan körülnézhetett Mátyás könyvtárában, klasszikusokat olvasott, ismerte és beépítette munkájába Aeneas Piccolomini (később II. Pius pápa) Európáról és Ázsiáról szóló leírását, valamint Antonius firenzei érsek világkrónikáját. Úgy tűnik, olvasta Jordanest, a gót történetíró munkájából helyreállította végre az eldetrésedett Ardarik gepida fejedelem nevét, és ennek köszönhetően került be a hun-történetbe a gót szempontból megírt származástörténet. De ő helyesbítette az Attilával találkozó pápa nevét Leóra, Katalóniából visszavitte Galliába a catalaunumi csatát, a történetbe betoldotta Szent Lupus és Szent Orsolya legendáját, részletesebben tárgyalta Aquileia ostromát. Saját történetet is betoldott egy remetéről, akit  a történet szerint a catalaunumi csata előtt Attila elé hurcoltak, hogy jósoljon a fejedelemnek. A remete egy darabig szabadkozott, majd látván, hogy tiltakozása fölösleges, a következőt mondta: „A mindenható Isten, aki annyi nép fölött uralkodik, ez alkalommal a te kezedbe adta szigorának kardját. Te vagy ugyanis az Isten ostora, és az Isten a te keménységeddel akarta megjavítani az ő igaz útjáról letérők gonoszságát; de visszaveszi tőled ezt a kardot, amikor akarja, s másnak adja majd.” A remete megjósolta, hogy a csatában alulmarad a fejedelem, de ez nem jelenti pusztulását. Attila meghökkent a remete szavain, és saját jósaival is ellenőriztette a mondottakat. Ők megerősítették a remete látomását, s a csata kimenetele végképp igazolta a szent ember szavait. Ezek után Attila, mikor látta, hogy a csata után a római sereg nem támad rá a hun táborra, dölyfösen kijelentette: „Csillag hullik, föld reng, én pörölye a világnak”, s olyannyira elfogadta – keresztény – isteni kiválasztottságát, hogy innentől kezdve Flagellum Deinek hívatta magát.

Thuróczy János az 1480-as években dolgozott krónikáján, könyve 1488 tavaszán, 41 fametszettel ellátva jelent meg, Mátyás bizalmasa, Filipec János brünni nyomdájában. Néhány hónap múlva Augsburgban kétszer is kiadták újra: e két változat azért tért el némiképpen egymástól, mert az egyiket német területre szánták, ebből kihagyták Mátyás ausztriai hadi sikereinek méltatását. Thuróczynak köszönhetjük azt is, hogy megmaradt Rogerius Siralmas éneke, mely a tatárjárás borzalmait örökítette meg: ezt A magyarok krónikájának valamennyi kiadásához csatolták. Annak ellenére, hogy Thuróczy Mátyás udvarában töltött be magas hivatalnoki rangot, mentalitását és történelemszemléletét Engel Pál „ízig-vérig középkori”-nak nevezi, de hozzáteszi azt is, hogy az itáliai kultúra, a humanista eszmék követése Mátyás korában az uralkodón kívül még az udvarra sem volt általánosan jellemző, a főnemességre és köznemességre pedig különösen nem. Thuróczy természetesen jóval saját kora átlagos szellemi szintje fölött állt, hiszen jól olvasott és írt latinul, s bár igaz, hogy forrásait lényegében változtatás nélkül építette munkájába, de a saját maga által írt részekben már humanista tudós vonásait mutatja. Mégis hiába igyekezett: a reneszánsz király méltatlanul középkoriasnak, elavult szemléletűnek tartotta János főjegyző frissen kiadott munkáját, s másfél hónappal a megjelenés után már azzal bízta meg Bonfinit, hogy készítsen méltó magyar történetet, humanista stílusban, reneszánsz szemlélettel, s a kor legmodernebb tudományos módszereivel.

Antonio Bonfini gazdag közép-itáliai családban született, s korán nevelősködni kezdett Itália különböző városaiban. Loretóban működő professzorként retorikai műveket fordított görögből latinra, és kiváló tanár volt – ezért mutatták be őt a helyiek büszkélkedve a városon átutazó Beatrixnak 1476-ban. A Beatrixszel történt megismerkedés után Bonfini egyre jobb kapcsolatba került a tudását nagyra becsülő nápolyi udvarral, így őt bízták meg, hogy írja le annak a látogatásnak a krónikáját, amelyet Beatrix öccse tett a magyar királynál. Bonfini úgy érezte, itt az ideje szerencsét próbálni: a Symposion című írás elkészülte után kissé átalakította az ajánlást, összeszedte addigi munkáit, s városától három hónap szabadságot és útiköltséget kérve, a magyar udvarba indult. Mátyás elismerte az olasz tudós munkálkodását, és Beatrix mellett alkalmazta felolvasónak – így lett a tervezett három hónapból jó egy év, Bonfini csak akkor tért vissza Itáliába. Távozásának oka nem ismeretes, de talán része volt benne annak a viszálynak, amely ekkorra már elhatalmasodott Mátyás és Beatrix között: 1485-ben Mátyás lemondott arról, hogy felesége trónörököst szül neki, ezért utódává nyilvánította törvénytelen fiát, Corvin Jánost, Beatrix pedig – érthetően – nehezményezte a királynak ezt a lépését. Az udvar két pártra szakadt, Beatrix aragóniai környezete a királyné mellé állt – ám Bonfini úgy érkezett az udvarba, hogy vitte magával Corvin Jánosnak ajánlott epigrammáit, így besorolták a királyt támogatók táborába, nem is véletlenül, hiszen Mátyáshoz való hűsége mindvégig megmaradt. A nápolyi udvar azonban nem lehetett elégedett vele. 1488-ban a hasonló kiválóságokkal jellemezhető tudóst, Pietro Ransanót küldték Magyarországra, hogy képviselje a nápolyi királyné érdekeit. Mátyás azonban, amint egy kissé csendesültek az ausztriai csatározások, visszahívatta Bonfinit. Az új meghívás közvetlen okát szegény Thuróczy krónikája szolgáltatta: Mátyás elégedetlensége a szerinte túlságosan bumfordi, ódivatú krónikával. Ekkor kapta Bonfini az említett feladatot, és azonnal munkához látott, 1490 áprilisáig – ekkor halt meg Mátyás – mégsem jutott el a történetben Mátyás uralkodásának kezdetéig. II. Ulászló (1490–1516) megbízásából azonban folytathatta a munkát, sőt a krónika elkészülte után, 1492-ben nemesi rangot is kapott az új királytól. Mégis visszament Itáliába, de 1494-ben ismét Magyarországon találjuk: most arra kapott megbízást, hogy dokumentálja Ulászló uralkodását is. 1496-ig tudott dolgozni – a következő év elején agyvérzést kapott, 1502-ben halt meg.


Bonfini szobra a Várban – nefmi.gov.hu

Mátyás kifejezetten arra kérte a történetírót, hogy figyelmesen dolgozza ki a hun-történetet a magyarok dolgairól szóló munkájában. A talján mester ugyan az adatok mennyiségét tekintve nem sok újat hozott Thuróczyhoz képest, mégis sokkal nagyobb önállóságot mutatott Magyar történetében, mint kortársa. Forrásait nemcsak jelentősen kiegészítette – a korábbiaknál sokkal bőségesebb nyugati forrásirodalmat használt –, hanem át is értelmezte őket, és nagy kedvvel színezte Attila jellemét és cselekedeteit. Például Attila uralkodóvá választása után a fejedelem szívhez szólóan ecseteli Bonfininél, hogy egy ő a hunok közül, velük volt gyerek, közöttük tanulta a hadi mesterséget – s igen szorgoskodott is ebben már gyermekkorától –, katonáival egy a sorsa. A veretes szónoklat végén szerényen megdicséri a hunokat: a világon összesen sincs annyi jó hadvezér, mint közöttük, de mit lehessen tenni, ha egyszer ő kapta Mars kardját, s ezzel a fölhatalmazást, hogy álljon a csupa bajnokból álló hun sereg élére... A hosszas csataleírásokra, beszédekre Bonfininek azért volt szüksége, mert hiába használt ötvennél több különböző forrást a hunokra, a tatárjárásra, a világtörténelem eseményeire, a szentek életére vonatkozóan, előfordult, hogy nem volt elég anyaga, s ha a krónika egységeit arányosan akarta olvasói elé tárni, akkor bizony saját fantáziáját kellett elővennie. Erre gyakran szüksége volt, mert a Rerum Ungaricarum decades, azaz A magyar történelem tizedei igen tekintélyes mű: mai, nyomtatott kiadása vaskos ezer oldal. Négy teljes tizedből, azaz könyvből áll, az ötödik tárgyalja Ulászló korát.

A szerző nem egyszer kritikusan újraértelmezte az elődök írásait – például a magyarok származását illetően. A magyarokat ő is a hunok utódainak tartotta, a hunokat azonban a heftalitáktól származtatta, akik szerinte igen jámbor népek voltak Perzsia határán, s buzgó vallásos érzületük kiütközik magyar utódaikban is. Így természetesen elveti mind Jordanes „halandzsázását” a halirúna-boszorkányok s a démonok nászáról (hogy ebből jött volna létre a hunok „rút népe”, mint Jordanes írta), mind a hunok Hunortól és Magortól való eredeztetésének gondolatát. Ez utóbbit lényegében tudatlanságnak nevezi, amelyet „egy évkönyvíró” e „népek eredetéről csak fecseg, mert a zsidó histórián kívül semmit sem olvasott”.

Bonfini a magyar történelmet a világtörténelem szerves részévé tette: úgy vélte, a magyarságnak, mint minden népnek, saját adottságainak megfelelő küldetése van a világon, ha betölti ezt a szerepet, a magyar társadalom és a világ is boldogabb lesz. A reneszánsz szemléletű történetírónál a király már nem isteni akaratból, hanem saját virtusa okán uralkodhat, a történelem pedig természeti folyamatként zajlik ciklikusan, a születéstől a kibontakozáson át a halálig, majd az újjászületésig. Ennek a ciklikusságnak a része nála a hun-avar-magyar periódus létrejötte – erre alapul a későbbiekben igen elterjedtté vált, a nyugati krónikairodalomban részleteiben egyébként már évszázadok óta ismeretes hun-avar-magyar folytonosság elmélete.

A kortársak ünnepelték az olasz tudós művét, s mind Mátyás, mind Ulászló politikai iratnak szándékozta használni a magyar trónra áhítozó Habsburgokkal szemben, így számos másolat készült róla. 1515-ben azonban a Jagellók lemondtak a magyar trónról a Habsburgok javára, így Bonfini harcos Habsburg-ellenessége krónikáját is nemkívánatossá tette. Kellett hozzá néhány évtized, hogy Mátyás a kortársak emlékezetéből átkerüljön a kulturális emlékezetbe, s először a középnemesség törekvéseinek, majd a polgárságnak, végül az egész nemzetnek a szimbólumává váljon. 1543-ban még csak az első három tized jelent meg, tehát a Mátyás uralkodása előtti rész, ezt németre, részleteit franciára fordították, Hans Sachs pedig kiemelte belőle Bánk bán történetét. Heltai Gáspár találta meg a Mátyásról szóló negyedik könyv nagy részét tartalmazó kéziratot, ezt 1565-ben tette közzé. Zsámboki János három évvel később a teljes anyagot megjelentette, ebből ismét Heltai készített magyar kivonatot. A 17. és 18. században többször újra kiadták Bonfini művét. Meglepő viszont, hogy bár Heltai kivonatolt fordítását többször is megjelentették, újabb részfordítások csak a 20. században készültek, a teljes anyag pedig – egészen érthetetlen ez – csak 1995-ben jelent meg magyarul.

Bonfini monumentális művével párhuzamosan egy másik magyar történet is készült, szintén humanista felfogásban, szintén olasz tudós alkotásaképp, szintén az udvar megbízásából: ebben az esetben azonban nem Mátyás, hanem Beatrix királyné volt a megbízó. A fölkérést 1488 őszén kapta tőle Pietro Ransano (1428–1492), alig néhány héttel az után, hogy a nápolyi királyság követeként Mátyás udvarába érkezett. Pedig mindössze hét hónap telt el Thuróczy krónikájának megjelenése óta, és csak öt hónappal voltak az után, hogy a király megbízta Bonfinit ugyanazzal a feladattal, amit Ransano is kapott – írjon humanista magyar történelmet. Mert hát Pietro Ransanónak nagy neve volt akkor már. Palermóban született, tizenhat évesen lépett be a domonkos rendbe, huszonnyolc évesen a pápa megbízásából már a törökellenes szicíliai hadjáratot szervezte, két évvel később pedig a nápolyi udvar diplomatája, valamivel később a fiatalabb herceg nevelője, 1476-tól Lucera püspöke volt. Magyarországi követjárása előtt már nemcsak jelentős diplomáciai múltat tudott maga mögött, könyvei és beszédei révén elismert tudósként tisztelték. 1458 után kezdett hozzá Minden idők évkönyvei című munkájához, ebből hatvan kötet állt már készen, amikor a magyar udvarba indult – látszólag azért, hogy tolmácsolja a nápolyi udvar jókívánságait Corvin János és a milánói Sforza Bianca (1472–1510) – később érvénytelenített – házasságkötése alkalmából, valójában pedig azért, hogy rávegye Mátyást, biztosítsa Beatrix elsőségét a trónutódlás során.


A Ransanus-könyv borítója (reprodukció, 1985) – Wikimedia

Ransano bő egy év alatt végzett Epithoma rerum Hungarorum, vagyis A magyarok történetének rövid foglalata című munkájával. Bonfinihez hasonlóan ő is Thuróczy krónikájából indult ki, azt kivonatolta, de körültekintő tudóshoz illően sok más írott forrást is használt. Alaposan ismerte a klasszikus szerzőket, s természetesen a középkori keresztény írókat is. A magyar történet elé illesztett földrajzi leírása elsősorban az udvarban szerzett ismeretek alapján készült – s egyenetlenségeiből kiderül, az udvari hivatalnokok bizony igen keveset tudtak az ország távolabbi megyéiről, de akár az Alföldről is, a Dunántúlt és Észak-Kelet-Magyarországot ismerték csak kielégítően. Ransanus saját kora eseményeinek leírásában vélhetően szintén szóbeli tájékoztatást kért az udvar főrangú embereitől. Egyházi ember lévén püspököket, egyházi ingatlanokat, püspöki székhelyeket vett számba, humanista szokás szerint beépítette művébe Magyarország dicséretét, a városokat ókori településekre vezette vissza, s a reneszánsz szellemiségnek megfelelően, Bonfinihez hasonlóan, ő szintén egy Dáciába helyezett régi római nemzetség, a Corvinusok föltámadását látta Hunyadi János, Mátyás és Corvin János hármasában.

A magyarok származásának tárgyalásában Ransano sem Thuróczyt követte: a hun rokonságot megtartotta, de nem közvetlenül a szkítáktól, hanem a szarmatáktól származtatta őket, a szarmatákat viszont a szkíták utódainak tekintette. A hunok vezére szerinte Hunnus volt, a magyaroké „Hungár”, ez utóbbi az Attila-fiak testvérharca után Csabával Szármáciába menekült hunok utódainak az élén ment volna Pannóniába 744-ben, mert „gyalázatos dolognak” tartották, hogy elfeledjék őseik vérrel megvívott földjét, a helyet, ahol Attila nyugszik, „akinél soha nem volt és lesz hadi erényekben kiválóbb, aki nemzetének, amelyben született, halhatatlan nevet és dicsőséget szerzett, amelyet sohasem lehet eltörölni”. Ransano udvariasan hozzátette azonban, hogy semmiképpen nem akar vitába szállni azokkal, akik másként gondolják el a magyarok származását, különösen nem a magyarokkal, akik nyilván „sokkal hitelesebben ismerik övéik történetét”. A hősies Attila-képpel pedig kétségtelenül a magyar uralkodó kedvét kereste. Ransanónak minden ékesszólása, tudományos munkája ellenére sem sikerült elérnie a királynál, hogy teljesítse küldetését, s kényelmesebb helyzetbe juttassa a királynét – de Mátyás halálakor őt találták a legméltóbbnak arra, hogy kiváló rétorként gyászbeszédet mondjon az uralkodó fölött.

A hun származástudat Thuróczy János munkájától kezdve, legalábbis a székelyeket illetően, összekapcsolódott a székelyek sajátos betűinek emlegetésével – valószínűleg az élénk Attila-kultusz magyarázza a Mátyás-udvar föltűnően nagy érdeklődését a rovásírás iránt. De nemcsak az udvarban volt általános, hogy a magyarokat a hunoktól származtatták: ettől az időtől kezdve egyre szaporodtak azok a magyar nemesi családok, amelyek Attilának tulajdonított tárgyakat őriztek. Az udvarból kisugárzó új ideológia azonban nem mindenkire tett egyformán jó hatást. 1483-ban és 1484-ben kétszer volt Buda vendége a lengyel király olasz származású diplomatája, a latinul alkotó humanista költő és történetíró, Filippo Buonaccorsi (1437–1496), azaz Callimachus Experiens. Ő nem volt elragadtatva a magyar király által alkalmazott hatalomtechnikai megoldásoktól: Mátyás politikáját bíráló művét 1486 és 1489 között írta – ez a Historia Attilae (Attila története) címet viseli, s egész Európában igen népszerűvé vált. Sőt: néhány évtizeddel később, amikor megjelent Machiavelli A Fejedelem című könyve, mely már nem támasztott erkölcsi aggályokat a hatalommegszerzés és -megtartás különféle módozataival szemben, újra kiadták Buonaccorsi könyvét is, fölismerve, hogy a Machiavelli által javasolt, illetve az Attila/Mátyás által alkalmazott uralkodói eszközök erősen emlékeztetnek egymásra.


Filippo Buonaccorsi bronz sírfelirata a krakkói dominikánus
templomban, Veit Stoss (kb. 1450–1533) alkotása – Wikipédia

Attila a nyitott reneszánsz szellemiséggel átitatott udvaron kívül megtalálta az utat olyan egyházi körökbe is, amelyek nagy kedvvel ostorozták a bűnösen világinak ítélt reneszánsz életeszményt. A kor prédikációirodalmának – Temesvári Pelbárt mellett – legfontosabb szerzője a tőrőlmetszett középkori felfogású obszerváns ferences szerzetes, Laskai Osvát (1450?–1511) volt. Rendjében igen magasra vitte: két alkalommal, 1497 és 1501 között, illetve 1507-től is őrá bízták a rendtartomány vezetését. Igen termékeny beszédíró volt, számos gyűjteményre való írást hagyott hátra, de ő írta a Nándorfehérvárnál nagy szerepet játszó, szintén obszerváns Kapisztrán János életrajzát, élete utolsó egy évtizedében, 1501–1510 között pedig ő vezette a ferences rend krónikáját. Laskai széles műveltségű egyházfi volt, és előszeretettel szőtt beszédeibe történelmi példázatokat, méghozzá a nemesség törekvéseinek védelmében – így aztán, a Kézaitól örökölt felfogás jegyében, mély hittel vallotta Attilát a magyarok ősatyjának, a hunokat pedig azoknak, akiket „most közönségesen magyarnak nevezünk”. A török fenyegetést egyértelműen a bűnös erkölcsök miatti figyelmeztetésnek tekintette, megelőlegezve a protestáns prédikátorok később gyakran hangoztatott vádját – csak Laskai számára az eretnekség és a világiasság terjedése, a református prédikátorok számára meg a katolikus egyház mohósága volt a fő bűn.

Alig néhány évvel Thuróczy, Bonfini, Ransano és Laskai munkái után megszületik az a mű, amely aztán 1848-ig szolgált hivatkozási alapul a nemesség előjogainak védelmzésére: Werbőczy Istvánt (1458 k–1541) – volt képviselő, ítélőmester, királyi tanácsos, kancellár, még nádorrá is választották –, ha lenne ilyen, rég a köznemesség védőszentjévé kellett volna avatni. A kiemelkedő szellemi képességű, kiváló rétor hírében álló jogtudós már 1498-tól azon ügyködött, hogy a köznemesség jogait rögzítsék, a meglévőket pedig érvényesítsék, s fogják vissza a jogban engedélyezett hatalmaskodás határait gyakran átlépő kiskirályokat és egyházat. Később folytatta ezt a munkát, az országgyűlésben is a köznemesség vezére és fő szónoka volt. 1504-ben kezdte összeállítani az ország jogi szabályait és szokásjog-együttesét, és 1514-re készült el Nemes Magyarország Szokásjogának Hármaskönyve című munkájával, amelyet igen támogatott minden illetékes, beleértve a királyt, de a Dózsa-fölkelés miatt mégsem szentesítették, aztán pedig a király halála miatt nem került rá végső pecsét. A könyveket szokásjogi alapon mégis használták, Erdélyben pedig törvényként fogadták el. Werbőczy ebben lényegében jogerőre emelte Kézai Simon elméletét arról, hogyan vált szabadokra – azaz nemesekre – és szolgarendűekre a korábban egy nemből való magyarság (emlékszünk rá: akik nem mentek hadba a hívó szóra, azokat kettévágták vagy szolgává tették). Werbőczy továbbfejlesztette a király és a nemesség közötti kölcsönösség elméletét is; ez csírájában szintén megvolt Kézainál: a szabad nemesség választja a királyt, s ezzel a királyságot szimbolizáló koronának adja át a nemesség adományozásának jogát – kölcsönösen függenek egymástól. Így fakadt tehát Kézai hun-történetéből a korona által megtestesített együttes: a nemesi szabadság, sarkalatos jogaik tiszteletben tartása és a királyválasztás jogának megóvása, ugyanakkor a kölcsönösséget megtartó király joga arra, hogy ő adományozza a nemesi rangot. Így aztán nem csodálkozhatunk azon, ha a magyar nemesség, amelynek féltve őrzött jogosítványai a hun származás ideájából fakadtak, morcosan reagált minden javaslatra, amely ezt a számára legitimitást biztosító nézetet támadni merte – s mivel a nemesség magát a nemzettel azonosította, az sem különös, hogy egyben a nemzet elárulásának, a köznemesség a nemzetre való rárontásnak fogta föl az ilyen ötleteket.


A Tripartitum 1779-es kassai kiadásának címlapja – Wikipedia

A dicsfényben úszó ősök fölmutatása néhány évtized múlva vált igazán fontossá: minél kevésbé volt győzedelmes a jelen, annál inkább. A magyar büszkeséget hamarosan megtörte Mohács traumája, s nem sokkal később, a romláson keseregve, Attila kultusza is fölvirágzott. Az első nagyszabású nemzetfölrázó mű megalkotását Oláh Miklós (1493–1568), a nagytekintélyű – s valóban igen jeles – humanista főpap vállalta magára. Oláh már igen fiatalon magas pozícióba került az udvarnál: 1510-től kancelláriai titkár, majd II. Lajos (1516–1526), az ő halála után pedig Mária királyné titkára, később kincstárnoka lett. Ebben a minőségében került külföldre. 1527-től többnyire Brüsszelben élt, s ez alatt az idő alatt került kapcsolatba a kor szellemóriásával, Rotterdami Erasmusszal (1466–1536). Ekkor még maga is türelemmel viszonyult a protestáns tanokhoz, Magyarországra hazatérve azonban az egyik legharcosabb ellenreformátor vált belőle. Ezzel együtt – vagy ennek ellenére, kinek hogy tetszik – Oláh ekkor vált igazán a magyar kulturális élet központi alakjává: könyveket adott ki, 1561-ben betelepítette a jezsuitákat, és átadta nekik Nagyszombatot, Esztergomban szemináriumot létesített, és mecénásként is igen jeleskedett: számos fiatal értelmiségi neki köszönhette indulását.

Külföldről hazatekintve különösen fájdalmasan sötétnek látszott a magyar jelen – nem mintha itt élni olyan jó lehetett volna, töröktől, némettől, földesúrtól, egyházi dézsmától sanyargatva –, Oláh mindenesetre azért kezdett a magyar história megírásába, hogy kortársainak megmutassa, mi a pusztulás oka, s főként hogyan lehet újra naggyá a nemzet, magyarán hogy valahogyan kimozdítsa népét a letargiából. A hosszabbra tervezett munkának azonban csak az eleje készült el: 1536-ban írta meg a földrajzi bevezetőnek szánt Hungaria című részt, a haza Mohács előtti idealizált képét, 1537-ben pedig az őstörténeti fejezetet, az Athilát. Oláh hun fejedelme semmiképpen sem angyal: vérszomjas és kegyetlen, de ő is, katonái is bátrak és harcrakészek, példaképpen állíthatók tehát a tunya, széthúzó, züllött, szervezetlen, önző és áruló keresztény kortársak elé – merthogy Oláh szerint Mohács tragédiáját a léhaság és megosztottság okozta. Attila egyébként igen sok közös jegyet visel Mátyással, legalábbis ahogyan Oláh Miklós Bonfini és Galeotto Marzio jellemrajzai alapján elképzelte az uralkodót: a fejedelem határozott, kiváló stratéga, szereti az eszét használni, hajtja a dicsőségvágy, pompakedvelő, de ha kell, közkatonáival együtt tűri a megpróbáltatásokat, s nagy, lelkesítő beszédeket intéz hozzájuk. A katolikus főpap számára Attila természetesen nem bálvány, kiválóságát azért nyerte el, mert ő Isten eszköze, aki arra választatott ki, hogy ostorcsapásaival visszatérítse a szétzüllött nyájat az igaz útra. Oláh nagyívű könyve azonban csak igen szűk körben érhetett el hatást, mert kétszáz évig kéziratban hevert: a 18. századi kéziratvadász láznak köszönhetően nyomtatták ki először 1735-ben, illetve 1736-ban, akkoriban, amikor Anonymus Gestáját (1746), s valamivel korábban, mint Kézai Simon művét (1781).


Nicolaus Olahus – Wikipédia

Oláhval egyidőben, 1538-ban írta Farkas András református prédikátor Az zsidó és magyar nemzetről című versezetét. Ebben egy nagyon fontos, a magyarságtudatot később alapvetően meghatározó elem tűnik föl, a magyar mint kiválasztott nép eszméje: „Jersze emlékezzönk az örök istennek/ Csudálatos nagy hatalmasságáról/ Melyvel Scythiából régi magyarokat/ Jó Magyarországba olyan módon kihozá/ Mint régen kihozá az zsidó népeket/ Farahó királnak markából, inségéből”. A magyarok Farkasnál is Hunor és Magor ivadékai, s nemcsak a kihozatalt állítja párhuzamba, hanem sok minden mást is: Egyiptomot Szkítiával, a győzedelmes királyokat, Dávidot és Salamont Attilával és Istvánnal, s főként Mátyással, a babilóni fogságot a törökök basáskodásával.

Farkas a korszak szemléletének fontos ideológiai újítását építette be a munkájába. Kiindulva abból az általánosan érvényes tanból, hogy minden keresztény Isten új választott népe, az újrakötött szövetség részese, a 16. század magyar protestáns irodalmában egyre inkább a magyarok kapják ezt a szerepet. A korabeli irodalomban gyakran emlegetett zsidó-magyar párhuzamok, a héber és a magyar nyelv rokonítása, a héber íráshoz hasonlóan szintén jobbról balra haladó rovásírás bizonyítékként való citálása ennek a kiválasztottság-tudatnak az elemei. Sokkal inkább hasonlóságot, párhuzamot kell tehát értenünk rajta, nem leszármazást (egyébként meg amúgy is minden nép Noé fiaitól való) – a kereszténység és a zsidóság ellentéte még a legképzettebb keresztény hebraistáknál, humanistáknál is jelen volt. A „választott nép” motívuma aztán, lesz még szó róla, hunokkal elegyítve vagy tőlük függetlenül, végigvonul a későbbi századok gondolkodásán.

A választott nép szépen és gyorsan fejlődő tudatához szorosan kapcsolódott Góg és Magóg apokaliptikus alakja. Érdemes itt az igen furcsa önmeghatározásra fölfigyelnünk: a küldetéstudatos keresztényvédő választottság népe büszkén fölvállalja a végső ellenség, végső fokon az antikrisztus örökségét. Ebben valóban szerepet játszhatott az a szándék, mint sokan vélik, hogy a rémületkeltés a magyar királyok csatatéren vagy diplomáciában zajló hadviselésének része volt, de talán még ez sem kell hozzá. Láttuk, milyen könnyen csúszik egybe a kétféle „kiválasztottság”: elvégre ahhoz, hogy valaki Isten hatékony ostorává válhasson, isteni akarat kell, a másik oldalon a világhódításhoz meg Isten kardjára van szükség – már Thuróczy saját gyártmányú remete-legendájában egybefonódik a kettő: Isten a romlott világ megfegyelmezésére adja Attilának a kardot, s ezzel teszi Flagellum Deivé, amit aztán később a hun fejedelem kérkedve ki is követel magának, ő „pörölye a világnak”.

A hun-történet végső, visszavonhatatlan győzelme a 16. század második felében következett be: nagy hatású művek sora tette népszerűvé a magyarok hun származásának tanát. 1556-tól kezdve adták ki magyarul Werbőczy István nemesi bibliáját, a Hármaskönyvet, és két krónika is született ebben az időben. Mindháromnak oroszlánrésze volt a hun-tudat terjesztésében, hiszen mindhárom magyarul volt végre, és egészen sok emberhez eljutott. Werbőczyről volt már szó, nézzük a két krónikát.


Székely István Chronicája – bibl.u-szeged.hu

Az egyiket egy öntudatos székely történetíró, Benczédi Székely István (1500 u.–1563) írta, Chronica ez világnac yeles dolgairól címmel, és Krakkóban jelent meg 1559-ben. A magyarnyelvűség Székelynél is program volt: az anyanyelviség előtérbe állításában Sylvester János és Pesti Mizsér Gábor programját követte, ennek jegyében adta ki az első nyomtatott magyar nyelvű kalendáriumot is. A gyakran olvasott Világrónikában Székely leginkább Thuróczyt követte, s mivel szűkebb hazájának, Székelyföldnek a büszkesége az egész krónikán végigvonul, nem meglepő, hogy a hun-történetben valamivel többet foglalkozott Csabával. Nem előzmény nélkül, de nála teljesedett ki „Csaba testámentomának” története: e szerint Csaba megeskette a hunokat Damasek istenre, hogy ha megsokasodnak, újra elfoglalják majd Pannóniát, ezért indultak hont foglalni. Azt ugyan máig nem tudjuk, hogy pontosan hogyan és miért, milyen bibliai hely hatása alatt torzult Damaszkusz neve hun istenséggé, ez a szlovákos – vagy stílszerűen „tót” – nevű isten mindenesetre a későbbi krónikákon át eljutott egészen Jókai Bálványosvárába. Na meg volt a honfoglalásra ösztönző más ok is, az álom, melyet Előd felesége, Enődbilia asszony látott, amikor viselős volt: „hát íme egy igen szíp sólyom az fejét az ő kebelébe hajtotta, kinek nyugvásának gyönyörűsígiből az ő méhéből egy nagy szíp folyó patak folyamék ki, ki nagy bősíggel egy idegen földre mind alá folya, holott meggyűlvén nagy széjjel mind ellepé az földet”. A székelyek – mint más forrásokban is – a visszatérő hun-magyarok elé mentek, mivel ők még a sicambriai vérengző csata után „Erdélbe az Moldvaság felől szállanak meg, holott mind ez napiglan lakoznak, és nem Magyaroknak hanem Székelyeknek hívattatnak, kik még most is különböznek az több Magyaroktól, törvínyekkel és írásokkal, kik Hunniabeli módra székely bötűvel élnek mind ez napiglan.” A honfoglalók elé érkező székelyeknek Székely István nemességet adományoz – bekapcsolódva ezzel a saját korában is zajló küzdelembe, mellyel a székelyek kollektív kiváltságait próbálták védelmezni. Székely István kiindulópontja egyébként is Werbőczy, olvasóközönsége pedig a János Zsigmond mögé fölsorakozott, erősen németellenes „magyarpártiak” – akik egyébként Habsburg-ellenes törekvéseikben a törökre támaszkodtak.

A másik krónikás Heltai Gáspár (1510?–1574?) volt, Bonfini kéziratának fölfedezője és közzétevője. Chronica az magyarok dolgairól című munkája 1575-ben jelent meg. A szepesi szász származású, katolikusnak született Heltai már felnőttként tanult meg magyarul, mégis csak magyarul publikált, s a magyar kultúra igen sokat köszönhet neki. Miután Wittenbergában kijárta az egyetemet, már lutheránusként tért haza, s Kolozsváron telepedett le. Ott alapította Hoffgreff Györggyel közösen híres nyomdáját, mely 1552-től csak magyar vagy latin nyelvű köteteket jelentetett meg, Heltai következetesen egységesítő helyesírásával. Bár nyomdájához papírmalma is volt, a lelkész, aki 1559-től már az unitáriusok mellett szólalt meg a hitvitákban, s később át is tért, nemcsak „üzletember” volt természetesen: igen jelentős szépírói munkásságot hagyott ránk. Írt többek között Az részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról, az inkvizíció szörnyűségeiről, legismertebb munkái azonban kétségkívül a fabulák. Ezekben igazán megmutatkozik eredetisége, hiszen a vérszegény aiszóposzi alaptörténeteket jócskán átdolgozva, egyben sokkal élvezetesebben írta meg. Legalább ilyen újító kedvvel dolgozta át Bonfini munkáját is, egy háromkötetesre tervezett nagy történeti mű első köteteként – a második, Mohács és saját kora közötti időszak krónikáját tartalmazó és a harmadik, a világkrónika csak terv maradt. A szöveget többnyire saját ízléséhez idomító szerző Thuróczy és Bonfini hun-történetéhez nemigen tett hozzá, s nem is vett el belőle. Nem is ez Heltai legfőbb érdeme a hun-történetet illetően, hanem az, hogy krónikáját, nagyon népszerű kötet lévén, sokan ismerték meg, s más szerző is használta kiindulópontként saját hun-története, verse megalkotásakor.


Heltai Gáspár Chronicája – Wikipedia

A 16. században nincs magyar író, aki kételkedne benne, hogy Attila volt a magyarok első királya. Az ismertebb szerzők közül ezt vallotta a hányatott sorsú lutheránus prédikátor, a magyar irodalom kezdeteinek egyik legfontosabb alakja, Bornemisza Péter (1535–1584). A magyar protestantizmus másik, kálvinista óriása, Méliusz Juhász Péter (1532–1572) pedig azt fejtegette, hogy az országot sanyargató törökök lényegében ugyanúgy Isten büntetését hajtják végre a magyarokon, miként annak idején Attila, azaz hite szerint a magyarok, Európán. A kevésbé ismertek közül ott volt például Valkai András (1540–1587), az erdélyi fejedelmi ítélőtábla bírája, egyben krónikaszerző, akinek többek között Bánk Bán történetét, János pap keleti csodabirodalmának leírását, valamint az V. Károly török kalózok elleni csatározásairól szóló „szép históriás éneket” is köszönhetjük. 1576-ban Kolozsváron kiadott királylistáján – Az Magyar Királyoknac eredetekről és nemzetségekről való szép Historia, Az első Adamtol fogua, az Felséges masodic Janos Kiralyig: Mellyet az ő hazaihoz, és Feidelméhez való hiuséggel Magyar versekbe szerzet Walkay Andras – szintén egyértelműen Attila a magyar királyok őse, s valószínűleg így volt magyar krónikájában is. Erre a művére gyakorta hivatkozik, de nem maradt fenn – meg sajnos megverselt hun-története sem.

Alig három évvel a Chronica megjelenése után, Heltai munkáját követve írta – és az ő nyomdájában adta ki – 1579-ben Kozárvári (Gosárvári) Mátyás Az Regi Magyaroknac első be iövésekről valo Historia, Atillaual miképpen telepettenec le Scambriaban, Es melly nagy vérontassal férkesztenek be Pannoniaba című munkáját, melyet a szerző instrukciói szerint az Arpad vala fő az Capitanságba című nóta dallamára kell énekelni. A tiszttartó majd vámhivatalnok Kozárvári Báthory István híve volt, ezért aztán úgy finomította Heltai szövegét, hogy a protestáns szemlélet ne sérthesse az uralkodót, akit egyébként szintén Attila Secundusnak nevezett, mint Mátyást az ő krónikásai. A hunok természetesen nála is magyarok – olyannyira, hogy a hun szó elő sem fordul nála. Heltaitól abban tér el, hogy Attila sorsát a birodalom és hatalom múlékonysága szimbólumaként fogja föl. A hosszadalmas történet Attila tündökléséről és nászéjszakáján bekövetkezett haláláról szól. Különlegessége, hogy a versszakok kezdő szavainak első betűiből kiolvasható latin szöveg tájékoztat a szerző kilétéről, arról, hogy a művet Báthory Istvánnak ajánlja, s a mű tartalmáról: Mathias Gosarvari, hunyadi harmincados készítette ezt a históriát, és a nagyságos ifj. Somlyai Báthory Istvánnak ajánlja: Miként viselt hadat Attila ellenségeivel, hogyan hódoltatta meg királyok, urak, országok, városok sokaságát, mi módon tette lakóhelyévé Sicambriát, s hogyan lelte aztán hirtelen halálát. És ez csak a versszakkezdő betűkből álló akrosztichon – milyen hosszú akkor a vers...

A 16. század feketén búcsúzott. Az egy évszázaddal korábban még rettegett magyar seregnek és hatalmas birodalomnak már csak az emléke volt meg, az ország darabokra tépve, és emberemlékezet óta hadban állt. A viszonylagos önállóságot élvező Erdélyben állandó hatalmi harcok dúltak, a székelyek egyre erősödő elégedetlenséggel válaszoltak kollektív nemesi előjogaik megnyirbálására, és ráadásul egy fiatal, kapkodó, határozatlan fejedelem, Báthori Zsigmond állt a keleti tartomány élén (pontosabban hol állt, hol nem állt – időnként lemondott, aztán visszapuccsolta magát a fejedelemségbe az újabb lemondásig). És a 17. század sem volt vidámabb, így ki róhatná föl, hogy az írástudók sokkal inkább saját keserves hétköznapjaikkal voltak elfoglalva – úgy látszik, a régi dicsőség akkoriban már vigaszként sem csillant elő az éji homályból. Természetesen voltak azért néhányan, akik a teljes magyar történelem bemutatására törekedtek. Egyikük, Révay Péter koronaőr, aki leginkább arról nevezetes, hogy történelemszemlélete középpontjában a Szent Korona-kutatás állt. A másik egy horvátországi magyar nemes, Gersei Petthő Gergely, az ő népszerűsítő összegzését Zrínyi Miklós adta ki. S ha már Zrínyihez kanyarodtunk: jelentőségét a hun-származástudat terjesztésében elsősorban a későbbi korok számára is érvényes tekintélye adta, nem pedig az, hogy bármi újjal gazdagította volna a hun-hagyományt. A rokonság számára sem volt kétséges, a folyamatos magyar állami élet megalapítójának Attilát választotta Mátyás életéről szóló elmélkedéseiben. Bár követte azt a katolikus hagyományt, amelyben Attila a múló dicsőség jelképe a szilárd értékeket teremtő Szent István-i uralkodással szemben, egy epigrammában követte azt a tradíciót is, hogy Attila vitézsége folytán mégis példakép: „Én vagyok magyarnak legelső királya,/ Utolsó világrészről én kihozója!/ Én lehetek tehát magyarnak példája,/ Hírét s birodalmát hogy nyujtsa szablyája.”


Zrínyi Miklós – Morelli Gusztáv (1848-1909) fametszete – Wikipédia

A korszak tudományos munkálkodásának kedves témája a nyelvtan és a magyar nyelv héber százmazása volt, de ez – miként a korábbiakban sem – egyáltalán nem volt összeegyeztethetetlen a hun elődök elfogadásával. Sőt: a hun-történet minden bizonnyal egyre elterjedtebbé vált, a magyar nyelvű írásbeliségnek, a papoknak, tanítóknak köszönhetően. Attila ősből pozitív hőssé, példaképpé is változott, olyannyira, hogy a 18. század elején a népi mitológiában Rákóczi Ferenc Attila utódaként jelent meg – ebben a gesztusban már nem a krónikások Árpádokat legitimáló törekvései nyilvánulnak meg, hanem a hatalmas, bátor, szabadságot biztosító előd tisztelete. A 17. századi történetírók egy része nem Magyarországon, hanem külföldön alkotott. Az ő munkáikban már érvényesült a korabeli nyugati tudományos élet nagy újítása, a forráskritika alkalmazása – s ezzel előkészítették a hazai történettudomány valamivel későbbi megújulását. A század végére pedig – ez a másik újítás – megszilárdult a hun-avar-magyar azonosság hite. Ez egyébként már Bonfininál is megtalálható, csak nem volt lényeges. A történeti kronológiára sokkal inkább figyelő új történelemszemlélet számára azonban az avarok közbeékelése fontossá vált, mert segített áthidalni a hunok eltűnése, illetve a magyarok megjelenése közötti négy és fél évszázados űrt.

A következő században Magyarországon is kiteljesedett a forráskritikán alapuló történetírás. Ennek részben alapja, részben következménye volt, hogy egyre-másra fedeztek föl újabb és újabb, rég elfeledett írásokat: a szorgos és módszeres gyűjtőmunka gyümölcseként számos emlék került elő, többek között a legrégebbi magyar szöveg, a Halotti Beszéd és Könyörgés. A régi források elemzésekor uralkodóvá vált a korábbinál sokkal kritikusabb filológiai szemlélet. A mai történettudományhoz összehasonlíthatatlanul közelebb áll az akkor kialakult gyakorlat, mint a 18. század tudós rutinjához állt akár a megelőző század legendákkal, mondákkal, hiedelmekkel átszőtt, mesélős történészi hozzáállása.

A század történetírásának meghatározó szereplői közül a legtöbben a jezsuita rend tagjai voltak. Így Hevenesi Gábor is, aki a 17. században megteremtett alapokra építve már 1694-95 körül arra buzdította kortársait, hogy a források körét az okleveles anyag teljes körű földolgozásával bővítsék – célja ezzel az egyháztörténet teljesebbé tétele volt, de e forráskutató mozgalomnak köszönhetően került például elő a Julianus kalandjairól beszámoló Riccardus-jelentés 1695-ben, Cseles Márton jezsuita római búvárlatai során – csak jóval később, 1746-ban adta ki Dezsericzky Ince piarista történész. Kézai munkájának puszta fennmaradását is az biztosította, erről már esett szó, hogy Hevenesi lemásolta az Esterházyak könyvtárában fölbukkant régi kéziratot. A század első harmadában Timon Sámuel állt elő a hun-avar-magyar kontinuitás elméletének újabb, kidolgozottabb változatával, Kéri Borgia Ferencnek a kelet-római császárságról írt, 1739-ben megjelent könyve pedig nemcsak azért nagy jelentőségű, mert lényegében a magyar bizantinológia megalapításának tekinthető, hanem azért is, mert ebből ismerhették meg először a magyar tudósok Bíborbanszületett Konsztantin híradásait a magyarokról. 1744-ben Bél Mátyás adott hírt egy levélben arról, hogy épp egy huszonegynéhány lapos kódexecskét rendez sajtó alá. A munkát végül nem ő adta ki, hanem Schwandtner János, Bél előszavával, s innentől kezdve a rövid történeti összefoglaló, Anonymus Gesta Hungaroruma a magyar őstörténeti érdeklődés középpontjában áll.


Bél Mátyás – Wikipedia

1771-ben a piarista Sajnovics János közzétette a magyar és a lapp nyelv azonos eredetéről szóló téziseit, s bármekkora vihart kavart már saját korában, bármennyi indulatot és dühöt vont ezzel a fejére máig, szemléletének és módszertanának erejét már saját korában is fölismerték, és tanait sem utasították el kortársai olyan egységesen, mint ahogyan azt ma sokan – pártolói és gyűlölői egyaránt – láttatni szeretik. Természetesen voltak, akik fölháborodva utasították vissza „Sajnovics jármát”, és a hun-szkíta származás tudata sem rendült meg természetesen. Ezt vallották sokan a legjelesebbek közül is, például Cornides Dániel (1732–1787). Ugyanakkor az új elmélet szépen illeszthető volt a magyarok keleti származásának elméletéhez, így többen megpróbálták beépíteni írásaikba: nem a hun- vagy szkíta-rokonság helyett, hanem mellette. Bél Mátyás egészen merész – és egészen döbbenetesen naiv – etimologizálással köti össze a hun és a finn szálakat, de nem volt teljesen elutasító Sajnovics és Gyarmathi nézeteivel szemben a 18. századi jezsuita történetíró iskola legnagyobb tekintélyű alakja, Pray György sem. Pray nevét a legtöbben a róla elnevezett kódexnek köszönhetően ismerik: ez az általa fölfedezett kis – tényleg kicsike – könyvecske tartalmazza a Halotti Beszédet. Pray őstörténeti nézetei kidolgozásában már használhatta az újonnan megismert kínai forrásokból dolgozó francia Deguignes munkáját, s ezért jóval keletebbre látott, mint elődei, mikor a steppevilág történetébe kellett behelyeznie a honfoglalás előtti magyar ősöket. Pray is a hun-avar-magyar származás híve volt, de a korábbiakhoz képest két jelentős módosítással. Az egyik, hogy mint mondtuk, nála ez nem zárta ki az egyre többször szóba kerülő finnugor nyelvrokonságot, a másik pedig hogy a három nép történetét nem egymásba fonva, lineárisan tárgyalta, hanem külön-külön: megengedve így, hogy történetükben nemcsak egymásutániság, hanem átfedések is lehettek. Pray volt az is, aki először érvelt amellett, hogy a honfoglalók több irányból érkeztek a Kárpát-medencébe.

De sok más, számunkra fontos munka is született a jezsuiták rendházaiban. A jezsuita történetíró iskola másik nagy alakja, Katona István, monumentális, negyvenkét kötetből álló Historia Critica című munkájának egyik legnagyobb újdonsága, hogy a szerző a magyar történelmet a 8-9. században kezdte, a fejedelmek korával – ebben Anonymus egyre erősödő hatása is közrejátszhatott. Katona nevezte el az első uralkodóházat Árpád-háznak, s ő volt az, aki végleg megszilárdította Szent István kiemelt helyét a magyar történelmi emlékezetben. Katona Zrínyihez hasonlóan Attila fényes, de múlandó dicsőségét használta példaként István valódi, mert maradandó érdemeinek ellentéteként.


Katona István Historia Criticája – a huszadik kötet címlapja – Wikimedia

A 18. században fölélénkült jezsuita történeti érdeklődés a rendtársak szépirodalmi működésére szintén hatással volt – Szörényi László nemrégiben monográfiában összegezte ennek következményeit. Mint mindig, a kor politikai viszonyai nagymértékben befolyásolták a jezsuita művekben is formálódó nemzettudatot. Látványosan tükrözi ezt az az átalakulás, amely a jezsuita szépirodalom Attilához való viszonyában következett be azzal párhuzamosan, ahogyan a jezsuiták Habsburgokhoz való viszonyulása megváltozott: amiképpen a rend magyarországi tagjai Habsburg-barátból a kialakulóban lévő új nemzeti gondolat követőivé váltak, úgy alakult Attila véreskezű gyilkos zsarnokból majdnem-jámbor békeharcossá.

A hun-történet első jezsuita epikai földolgozása Cseke Istvánnak, Rákóczi udvari papjának a munkája volt, 1666-ban készítette, de elveszett, nem ismerjük. A 18. században aztán jócskán megszaporodik a hun mondát földolgozó jezsuita epikus művek száma. Varjú Zsigmond 1711-ben megjelent hőskölteményében a hagyományos középkori keresztény Attila-kép tükröződik, azzal a jelentős és egyáltalán nem szellemtelen újítással, hogy a hun fejedelem nem Isten, hanem az Ördög ostora benne. Varjú múzsája Szent István, a keresztény világot tomboló dühvel pusztító Attila ellenképe pedig Geisa, azaz Géza fejedelem, a magyarokat a pogányságból kimentő uralkodó. A Habsburg-barát, de különben is sértett Varjú Attilája a szerzői sugallat szerint akár Rákóczira is utalhat – elvégre helytelen viselkedést tanúsított a magas császársággal szemben, meg a jezsuitákat is kiutasította az országból. Nem kevésbé áthallásos Schez Péter 1716-ban készült munkája sem: ugyan Attila testvérgyilkosi mivoltát taglalja, de közben a szerző a hunok dicsőséges katonai erejét és Attila ocsmány tettét sikeresen szőtte egybe azzal a tanulsággal, hogy Európa, melynek Isten kezdettől fényes sorsot szánt, csak akkor válhat valóban naggyá, ha alkalmas uralkodók vezetik. Lám, bármennyire erős volt is a hunok serege, rossz természetük miatt csak arra voltak alkalmasak, hogy katonai segédnépként támogassák az igazi uralkodót – és ez az üzenet a hun-utód magyaroknak: az ő küldetésük Bécs segítése.

Eltelik tizenöt év, s egészen más hangon szólal meg Répszeli László 1731-ben, Nagyszombatban kiadott Hunnias című eposza. Répszeli követi a régi hagyományt: a magyarok ősei a Kaszpi-tenger mellől jöttek, Attila népének utódai, a csodaszarvas követve találtak hazára, Mundzuchus vezér irányításával, s a korábbi hunokat a honfoglalás után – mi sem természetesebb – hungarusoknak kezdték nevezni. A hunok pedig olyanok, amilyennek a hívő keresztény ember látni szeretné népe őseit. Pogányok, de istenfélők, szorgosan ügyelnek az égi jelekre, bátrak a harcban, és mindenkor hűek szövetségeseikhez. Szó sincs arról, hogy Attila testvérgyilkos lenne, viszont kifejezetten jámbor, kegyes uralkodó. A nagy váltás hátterében pedig az áll, hogy Répszeli már nem az udvarral lojális, hanem a „magyar néppel”, pontosabban amit ezen akkoriban értettek, a nemességgel. Szintén a rendi álláspontot tükrözi Adányi András 1742-ban kiadott költeménye: nála Hungária gyönyörű, gazdag föld, de rossz kezekben volt a germánoknál és a szlávoknál, hát a hunok megkapták Isten kardját, hogy végre méltó birtokosa legyen Hungáriának. Adányinál Attila nem a teljes nyugatot dúlja, tevékenysége Kárpát-medencei honfoglalássá szelídül, a legfontosabb pedig nem is Attila, hanem a hunok szabad közössége. Adányinak tehát sikerült úgy belesimulnia a rendi álláspontba, hogy közben nem fordult nyíltan szembe Béccsel sem – Attila még véletlenül sem tapodja a német földet, nincs szükség nagytekintélyű vezérekre sem: Adányinál a „döntő az, hogy a nemesi nemzet isteni jogon és örökké bírja és bírhassa az osztatlanul rászállt magyar földet, kizárva belőle a gaz kálvinista parasztokat és a nyomorult nemzetiségeket egyaránt.”

Mattyasovszky Ignác négyrészes, 1744-ben megjelent versgyűjteményében Attila legfőbb vétke a rút testvérgyilok, s verseinek többi alakja is a – tágabban is értelmezett – testvérharcok pusztító mivoltára hívja föl a figyelmet. Ráadásul Attila szemében Buda legnagyobb bűne az volt, s emiatt kellett meghalnia, hogy kerülni akarta a fölösleges kardcsörtetést, a pusztító háborúkat, elege volt a vérből, s gyakran figyelmeztette öccsét:

Ó, hányszor keseregtem, a vérből – hidd el – elég volt,
Kardod is elfáradt, tedd hüvelyébe legott.
Ellenség ha hiányzik, okot ne keress diadalra,
Harcot nyerni dicső, ámde a béke dicsőbb.
Műved: napnyugat és a kelet már retteg a huntól,
Most hát tedd, hogy a hunt: már ugyanők szeretik.

Ezzel Mattyasovszky megelőlegezte a következő századok egyik legfontosabb nemzeti tematikájú irodalmi témáját, a testvérviszályt mint a magyar sors legátkosabb örökségét – Bessenyei György 1773-ban már Buda tragédiájáról írt drámát.


Bessenyei György – Morelli Gusztáv fametszete – Wikipédia

A jezsuita történetírói iskola eredményeit – köztük a hun-avar-magyar kontinuitás elméletét – a század utolsó évtizedeitől kezdve egyre szélesebb körben népszerűsítették a tankönyvek, Attila pedig, elsősorban Heltai Gáspár történeteire alapozva, kedvelt és állandó szereplőjévé vált a kalendáriumoknak. Ezek a minden korábbinál több emberhez eljutó kötetek óriási szerepet játszottak abban, hogy hamarosan kedvelt népi történetekké váltak a hun-történet erre legalkalmasabb, legjobban mesélhető elemei, például Attila temetése. De ebből ismerhették meg az érdeklődők Csaba királyfi gyógyító füvének áldásos hatásait is: egy 16. században följegyzett monda szerint Csaba az Aladárral vívott gyilkos ütközet után úgy gyógyította meg katonáit, hogy egy bizonyos füvet tett sebeikre – az ilyen csodafüves gyógyítás Szent László mondáiban is előfordul, vélhetően innen került át Csabára. A fű, a Csaba íre a gyógyhatású földi tömjén (Pimpinella saxifraga), más vidékeken a vérzéselállító hatású vérfű (Sanguisorba minor) – az előző már 1583-ban szerepelt Beythe István népi botanikai művében.

Attila nagysága, a hunok bátorsága, a nyilaik által keltett félelem büszke emléke pedig a magyar lelkek fájdalmát csillapította évszázadokon keresztül, minél sötétebb volt a jelen, annál fényesebben ragyogott föl benne a hun származás tudata. Mint Mályusz Elemér írta, az Attila-történetek és a hunokról szóló mondák segítségével könnyebb volt „a múlt tükrében a sóvárgott jövőt felismerni”.


Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó
A metafora rabságában
A magyarság bölcsőjénél
Az ismeretlen Belső-Ázsia
Az ókori Kína ellenségei
Attila és hunjai
Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig
„Szavaimat jól halljátok...”
A gyűrűk ura
Kazár szótár
Magna Hungariától Magna Hungariáig
A honfoglaló magyarság kialakulása
Múlt idők története
A honfoglaló magyar nép élete
A magyar nyelv török kapcsolatai
A magyarok bejövetele
Isten kardja Isten ostoránál
A csodaszarvas nyomában

Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!