Kegyelet és tudomány
- Részletek
- Napi apró
- 2014. október 19. vasárnap, 08:21
- Huszár Ágnes
Csekély médiavisszhanggal zajlott le a huszadik század legborzalmasabb tömeggyilkosságára, a holokausztra való emlékezés egyik legfontosabb és mindenképpen legméltóbb hazai eseménye. Az 1944-es deportálás hetvenedik évfordulója alkalmával szervezett Kamenyec-Podolszkijtól Auschwitzig címmel kegyeleti és tudományos emlékkonferenciát a Wesley János Lelkészképző Főiskola (WJLF) és a Nazareth College (Rochester NY) az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (ORZSE) védnöki patronálásával. Ennek volt színhelye a Wesley János Lelkészképző Főiskola Dankó utcai épülete 2014. október 12-től 14-éig.
A konferencia alcímének megnevezése nagyon pontos. Az események feltárásának tudományos korrektsége nem ellentétes az áldozatok sorsa miatt érzett mély megrendültséggel, ellenkezőleg, erősítik, hitelesítik egymást. Az október 12-i megnyitót Iványi Gábor, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség elnöke, a WJLF rektora tartotta. Csak csodálni lehet azt a lelkierőt és szívós tenniakarást, amellyel ez a felekezet küzd a fennmaradásáért abban az erős hitben, hogy feladata van a Földön – mégpedig elsősorban a főváros nyolcadik kerületében – a szegények testi és lelki táplálékkal való ellátásában. Ezt nem felejthetjük el egy pillanatra sem: a konferenciára érkezőknek nyomorúságosan öltözött emberek hosszú sorát kellett megkerülniük, ők a szomszéd házban székelő Oltalom Alapítvány munkatársaitól vártak barátságos szót, teát és vajaskenyeret.
Az első nap az emlékezésé és a kegyeleté volt: Schweitzer József nyugalmazott főrabbi, Schöner Alfred ORZSE-rektor és George Eisen, a Nazareth College rektorhelyettese köszöntötte a megjelenteket és méltatta a konferencia témájának időszerűségét. Heller Ágnes nyitóelőadása a holokauszt magyarországi áldozatainak szenvedéstörténetét helyezte el az egyetemes és a magyar történelem folyamatába. A katartikus élményt Fekete László főkántor kivételes tolmácsolásában elhangzó imák mélyítették el.
A konferencia kronologikus sorrendre felfűzve tárgyalta az eseményeket a Kamenyec-Podolszkijban 1941-ban lezajlott tömeggyilkosságtól az auschwitzi halálgyárig (erre utal a konferencia címe is). Másrészt – és ez nem kevésbé fontos – az okokat és az összefüggéseket vizsgálta egy szélesen értelmezett történelmi távlatban. Az első világháború utáni fehérterror és a Soá összefüggéseiről beszélt Karády Viktor, a magyar megszálló csapatok kárpátaljai ténykedéseiről Krausz Tamás, a magyar közigazgatás délvidéki „zsidópolitikájáról” Margittai Linda, a magyarországi keresztény egyházak antiszemitizmust szentesítő tevékenységéről Jakab Attila.
A Soá kevéssé ismert történéseiről tartott előadást Karsai László (a Franciaországban élő emigráns magyar zsidók deportálása Auschwitzba), Kovács I. Gábor (magyarországi zsidó és nem zsidó egyetemi tanárok sorsa a vészkorszak idején), Recep Vardi (Törökországba emigrált európai zsidó értelmiségiek a második világháború idején). Különösen megkapóak voltak a személyes átélés által hitelesített beszámolók, Daniel Brand előadása szüleinek Kamenyec-Podolszkij-i emlékeiről, Karl Pfeifer élményei az 1939 és 1943 közti Magyarországról és saját kivándorlásáról.
Értékes új adatokat tudtunk meg Frojimovics Kingától a magyarországi zsidó kényszermunkások, azon belül a gyermekek bécsi életéről, a felvidéki zsidóság sorsáról L. Juhász Ilonától, és a magyarországi 1944-es gettósítás lokális modelljeiről Csősz Lászlótól.
Hitelesen emlékeztek a Soá idejét megszenvedő más csoportokra, a Jehova Tanúira, a nazarénusokra és reformadventistákra (Csapody Tamás), a cigány népirtás, a Pharrajimos áldozataira, az ő szenvedésükre a komáromi Csillag-erődben és Auschwitzban (Daróczi Ágnes, Bársony János).
A történeti tisztánlátás érdekében el kell oszlatni a legendákat. Majsai Tamás Keresztes-Fischer személye mint a deportálás „humanistája” köré szerveződő tévhiteket vizsgálta meg tudományos pontossággal. Fodor Veronika egy elfeledett jótevőről, a csepeli Weiss Edith bárónőről emlékezett meg, Deniz Tansitól Ismail Nedecről, a zsidómentő török diplomatáról hallottunk, Matthew Templétől pedig a két pápai nuncius, Angelo Rotta és Giuseppe Roncalli, a későbbi XXIII. János pápa áldozatos tetteiről.
A konferencia jövőbe mutató előadásai a holokauszt emlékeinek feldolgozásáról szóltak. Így Pécsi-Pollner Katalin előadása a sajátosan női hangokról és nézőpontokról a holokausztról szóló személyes elbeszélésekben. Ő hozta létre egyébként a konferenciával egyidőben, a Krisztus Szege cigánykápolnában látható „Együtt maradni...” című kiállítást, amely a Nemzetközi Auschwitz Bizottság, a Német Ellenállás Emlékközpontja, az Állami Auschwitz–Birkenaui Múzeum (Lengyelország), a Nemzetközi Ifjúsági Találkozó Központ Oswiecim/ Auschwitz együttes szervezésében jött létre 2012-ben, s azóta számos nagyvárosban volt látható. A kivételes tárlat nemcsak képi eszközökkel mutat meg magyar női sorsokat, hanem levelekből, könyvekből, naplókból idézett szövegekkel meg is szólaltatja az átélőket.
Külön blokkot alkottak a holokauszt emlékének a közgondolkodásban (Vásárhelyi Mária) és az oktatásban való megjelenéséről szóló előadások. Amerikai egyetemi hallgatók és egy fiatal tanár (Jeffrey Baxter) beszámolója bizonyította, hogy van lehetőség és alkalom arra, hogy a naiv rácsodálkozás frissességével szemléljük a történelmi eseményeket.
Méltó emléket állított ez a konferencia a vészkorszakban lemészárolt több százezer honfitársunknak, mindazoknak, akik a hivatalosságra emelt történetszemlélet által „idegenrendészeti eljárásnak” nevezett „határon való átdobás” következtében veszítették el az életüket, s azoknak is, akiket egy precízen kidolgozott terv alapján marhavagonokban szállítottak az ipari módszerekkel működő megsemmisítő táborokba.
Bár ezt a konferenciát nem az Országház bíbor-arany pompájú neogótikus termeiben, hanem egy eredetileg mészárszék céljaira szolgáló épület spártai egyszerűséggel felújított helyiségeiben rendezték meg, a benne megnyilvánuló intellektuális igényesség és erkölcsi erő az előbbi fölé helyezi. Különösen azért, mert ez nem menti fel infantilizálva a magyar közelmúlt szereplőit egy „megszállástól megszállásig” hazug koncepció keretébe helyezve, hanem a részletek tárgyilagos feltárásával nevezi meg az egyéni és a kollektív tettek felelőseit.
Ha tanulhatunk valamit a történelemből, akkor ez ennyi: mindannyian felelősek vagyunk a tetteinkért. A múltat nem lehet elhazudni, a hiteles tanúk szavait írások, arcukat képek, vallomásukat emberek emlékezete őrzi. A patetikus frázisok és félrevezető latin elnevezések ideig-óráig megtéveszthetik a gyanútlan embereket, de hatásuk átmeneti. Clio, a történettudomány múzsája a valódi tényeket, s nem aktuálpolitikai konformitású értelmezéseiket jegyzi fel.
