Kell-e, van-e morál a politikában?



Krémer Ferenc első írásában az ellenzéket önzéssel vádolja, és morális ítélkezése azt eredményezte, hogy szavazni sem ment el az önkormányzati választáson. (Akárhogy is nézzük, adott feltételek között ezzel a döntéssel éppen azoknak kedvezett, akik szerinte diktatúrát hoztak létre. Akkor most morálisan az ő reakciója hogyan kezelendő?


Niedermüller Péter válaszában többek közt azt veti fel, hogy egy társadalomtudósnak szerinte azt is vizsgálnia kéne az ellenzéki pártok bírálata mellett, hogy vajon mi történt a magyar társadalommal, a magyar társadalomban, miért van az, hogy a választópolgárok egy nem elhanyagolható része nem tekinti diktatúrának azt, ami ma Magyarországon van. Ennek a felvetésnek is van morális aspektusa. Mármint annak, hogy egy pontos diagnózis a társadalmat segítheti.


A morális szempontok manapság nagyrészt hiányoznak a politikai cselekvések értékelésénél, holott lenne létjogosultságuk, az viszont nem megy, hogy csak szelektíven kiválasztott szereplők esetén kerülnek elő morális szempontok. Márpedig ez történik. A hatalom megítélése általában nihilista-pragmatista, a köztudatban ma már ez jelenti az objektivitást. Amikor pártlogikákat kell magyarázni és eladni, akkor is ez a megközelítés érvényesül. Ehhez képest a veszekedő, csak egymással foglalkozó, önző ellenzéki partok panelje kizárólagos jelleggel tisztán morális alapon megfogalmazott véleményként illeszkedik a közbeszédbe mindig, amikor az ellenzék kontra kétharmad viszonya van napirenden. Ezért gondoltam, hogy nem árt néhány morális szempontot felvetni a mai politikai helyzet megítéléséhez, de minden aktorra vonatkozóan.


1. Kiindulópontként átgondolásra ajánlom, hogy vajon morálisan rendben van-e, ha egy többség a demokratikus úton megszerzett politikai hatalmat kizárólagossá téve a demokratikus rend minden kontrollját lebontja, a hatalom fékjeit legfeljebb a saját belátása jelentheti.


2. Morálisan rendben van-e, hogy ennek során folyamatosan egy alacsony színvonalú politikai kultúrával rendelkező társadalom védekezésképtelenségével élt vissza tudatosan? (Hiszen a megszerzett teljhatalom felhasználható lett volna a politikai kultúra szintjének emelésére is. Ez a szempont sohasem merül fel.)


3. Morálisan rendben van-e, hogy ezt a hatalmi túlerőt még csak nem is a közjó érdekében működteti, hanem populista intézkedések leple mögött egy új szűk hatalmi elit primer kiszolgálása érdekében. (Tegyük most zárójelbe a filozófiai kérdést, hogy egyáltalán lehetséges-e a közjóért úgy tenni, hogy teljesen kizárjuk a társadalmi akaratképzésből azokat, akikre vonatkozik, amit teszünk.)


4. Nem alapvető fontosságú morális kérdés-e az, hogy ehhez a történethez miképpen viszonyulnak azok, akik a helyzetet értelmezik? Hogy például ezt tekintik-e kiindulópontnak? Vagyis, ha ezt folyamatot átlátjuk, értjük, nem immorális-e, ha nem a helyi értékén kezeljük, az immoralitást nem tesszük rendszeresen szóvá? Ha nem egy ilyen koordinátarendszerbe illesztjük mindig az eseményeket, politikákat, politikai magatartásokat, amikor elemezzük őket?


5. Nem immorális-e az a mindennapos gyakorlat, amikor „írástudók” a passzivitás gyökerének tekinthető attitűdöt, az erő kultuszának össztársadalmi elfogadását tovább mélyítik azzal, hogy politikát és morált szétszakítva a „ha hatalmadban áll, bármit megtehetsz” elv rendben lévőségét hirdetik? (Holott nem egy középkori feudális államban élünk. Az európai alkotmányos jogállamok éppen abban különböznek a középkori államtól, hogy a jog uralma mindenkire egyformán vonatkozik. A demokratikus értékeket, kereteket akkor sem kérdőjelezi meg és rúgja fel senki, ha elsöprő többségbe kerül egy demokratikus választáson. Nem a morális minimum-e vajon ezt észrevenni, kifogásolni és erkölcsileg is megítélni?)


6. Morális kérdés az is, hogy ha bárki úgy gondolja, ez a helyzet elviselhetetlen, akkor megelégedhet-e annyival, hogy a partvonalról kiabál.


7. Morális kérdés, hogy számoljunk azzal, ellenzéki politikusnak lenni ma nem lottófőnyeremény, inkább áldozat. Különösen az új belépőknél az, hiszen már másnaptól a politikusokról alkotott előítéletek sorával és általánosító türelmetlenséggel találhatják magukat szembe. Ha így van, akkor morális kérdés ebből a szempontból is, hogy lehet-e csak másoktól várni a ringbe szállást. Senki nem születik politikusnak, azzá lehet válni mindenkinek. Ha a ház ég, mindenkinek oltani kell, azzal, amije van.


8. Nem immorális-e ezt a másra váró mentalitást kiszolgálni, és – a passzivitást erősítve – a tehetetlenség miatti frusztrációt kizárólag önagresszióval, bűnbakképzéssel levezetni?


9. Nem immorális-e a kizárólagossá tett hatalommal szemben a sikertelenségért egyedül az ellenzéki politikát hibáztatni, sőt, gyakran az egyik kutya, a másik eb sulykolásával felmentést adni azoknak, akik újrateremtették az erő kultuszát, s nem érzékeltetni azt, hogy az igazi ok a mögöttük álló társadalom – beleértve a ellenzék kritikusait is – gyengesége. Morálisan rendben van-e az általánosító ítélkezés?


10. Ma az állítólag amúgy ellenzéki térfél sajtója, hangadói, véleményformálói többségükben fel sem vetik ezeket a morális szempontokat, ami nem egyszerűen immorális, hanem félrevezető, egyben kőkeményen egyik oka is az anómiának, a jelenlegi apolitikusságnak, a passzivitásnak, az erőkultusz elfogadásának.


Márpedig az önkény mindaddig fennmarad, amíg a többség az erő kultuszának bűvöletében él, ameddig nem lát tisztán, és főleg, amíg csak másokra vár. A közéleti aktivitást vagy csak a beleszólást választani is morális döntés. Mindaddig, amíg bárki nem fejt ki aktivitást is az óhajtott közéleti változásért, a tényszerű kritikához természetesen megvan a joga, de ahhoz nem rendelkezik morális alappal, hogy generális erkölcsi ítéleteket fogalmazzon meg, mintegy megrendelői statusból.


(a kép forrása: szamvarazs.blogspot.hu)


Mindezek alapján reagálok Krémer Ferenc második írására, amelynek több gondolatával éppen morális alapon nem értek egyet.


Nem értek egyet például azzal, hogy a választóknak nincs feladatuk, nincs kötelezettségük! Krémer szerint ez a demokrácia lényege. Szerintem nem. A választónak is van kötelessége, demokráciában is, a minimum, hogy állást foglal, dönt, szavaz. Ha demokrácia van, kisebb jelentőségű, ha ezt a jogát, kötelességét nem gyakorolja, de ilyenkor is a saját sorsa formálásáról mond le. Azonban egy nem feloldott ellentmondás feszül Krémer Ferenc két állítása között: miközben szerinte már diktatúra van, a választó pozícióját úgy határozza meg, mintha demokrácia lenne. Ez nem megy.


Krémer is úgy fogalmaz: „a jelenlegi demokratikus ellenzék politikájával szembeni alternatívát kívánok, sőt követelek. Elegem van a dilettantizmusotokból, mert a mi sorsunkkal játszotok.” Mintha a kívülmaradás pozíciója ebben a politikai helyzetben számára eleve elrendelés lenne. Holott a politika világa senki elől sincs elzárva. A sors iróniája, hogy Krémer a társadalomtudós ezt éppen Niedermüllernek, a politikussá lett társadalomtudósnak írja, aki a jelenlegi helyzetben éppen azért lépett az aktív politika mezejére, mert felismerte, hogy nem elég mondani, csinálni kell, ha baj van.


Végül a fent vázolt szempontjaim alapján arra kellett jutnom, hogy Krémer is felmentést ad a passzivitásba burkolódzó állampolgári magatartásnak: megérti, és teret ad a kizárólag az ellenzékkel szemben morális felelősséget elváró szemléletnek. Az meg, hogy „a rágalmakat azonban csak akkor hiszik el az emberek, ha igazolva látják a demokraták viselkedésében”, olyan naivitás a minden korábbinál jobban lezüllesztett politika kultúra viszonyai közepette, amely szintén elterjedt, de ahhoz a hamis következtetéshez vezet, hogy ha az ellenzék tökéletes lenne, nem lehetne rajta fogást találni. Ergo, a megoldás a tökéletes ellenzék. Addig, amíg ilyenek – ki tudja honnan – elő nem teremnek, mindenkinek csak az a dolga, hogy várjon és számon kérje a tökéletességet.





Lánczos Vera