Le Monde: Az Európai Unió méltatlan biztosra bízza a kultúrát
- Részletek
- Szemle
- 2014. november 05. szerda, 04:57
- (nzs)
Ezzel a címmel jelent meg a francia liberális napilapban Emmanuel Leclercq írása. A szerző ügyvéd, a Roueni Egyetem docense.
Az Európai Unió tagjai közt tud egy olyan államot, amely súlyosan meggyengíti a saját demokráciáját: ez Orbán Viktor miniszterelnök Magyarországa. Az első három célpontja a média, az igazságszolgáltatás és a kultúra volt. 2010-ben a sajtó volt a tárgya az ellenőrzést biztosító törvénynek, 2011-ben az alkotmánybíróságot szabták át alaposan az uralmon lévő párt színeinek megfelelően. És mindezt számos támadás követte a szabadságjogok ellen.
2011 áprilisában egy európai szinten szokatlan lépéssel 21 magyar bíró riasztotta Brüsszelt, mert úgy látták, veszélynek van kitéve országuk bíróságainak a függetlensége. Ettől a pillanattól kezdve világos volt, hogy Magyarország megszegi azokat a megállapodásokat, amelyeket aláírt, nevezetesen a Lisszaboni Szerződés 2. szakaszát – amely európai értékként nevezi meg „a demokráciát, a jogállamot, a pluralizmus tiszteletét és a diszkriminációmentességet” –, ahogy a (kevésbé ismert) Alapjogi Chartát is, a 11. cikkelyt, amely a „média szabadságát és sokszínűségét” szentesíti.
Az uniós intézményekben gyorsan széles konszenzus született ezeknek a túlkapásoknak az elítélésében, de ahelyett, hogy szankciós eljárást indítottak volna (a Lisszaboni Szerződés 7. pontja), kivárásra rendezkedtek be. És a beletörődésnek ez a spirálja vezetett oda, hogy az európai képviselők október 22-én bizalmat szavaztak az új Bizottságnak, tehát az Orbán Viktor által jelölt biztosnak, Navracsics Tibornak is, 423 szavazattal 209 ellenében, 67 tartózkodás mellett.
Általános gyanakvás
Nagyon is európai paradoxon, hogy a szavazás az általános gyanakvás légkörében zajlott le a jelölt és mentora iránt. Valamennyi parlamenti csoportban, ahol a frakcióutasítás az „igen” szavazat volt, voltak bátran átpártolók, és végül a szórványszavazatok összesítése tette lehetővé ezt a szégyenteljes lovaggá ütést.
Két nappal korábban az európai kultúra nagy nevei közül néhányan a Bizottság elnökéhez, Jean-Claude Junckerhez fordultak egy petícióban, azt követelve, hogy tegyen le Navracsics kinevezéséről, aki egy olyan rendszer képviselője, amely „korlátozta a szólásszabadságot, elutasította a kulturális sokszínűséget, elnyomta a művészeket”. Az engedmény mindössze az volt, hogy Navracsicstól elvonták az uniós polgárságra vonatkozó hatáskört, de megtarthatta az oktatást, az ifjúsági ügyeket és a kultúrát.
Navracsics Tibor kinevezésétől végigfut a hideg az ember hátán. Orbán Viktor igazságügyminisztereként ő volt a lándzsa hegye az igazságszolgáltatás térdre kényszerítésének, az egyéni és közösségi szabadságjogok korlátozása révén. Ami Orbán kormányának a kultúrát érintő intézkedéseit illeti, mondjuk ki határozottan: túl azon, hogy nyíltan vállalják a tartalomellenőrzés szándékát, a magyarság gyökereinek és tisztaságának megszállott nacionalista keresése jellemzi őket, ami vészjósló előzményeket idéz fel.
A két legnagyobb élő magyar művész egyébként emigrációba vonult: Kertész Imre – aki túlélte a koncentrációs táborokat és 2002-ben irodalmi Nobel-díjat kapott – Németroszágban él, miután leleplezte a „gyűlöletkultúrát”; Tarr Béla, az egyik legnagyobb mai filmrendező pedig Szarajevóban él és dolgozik. Emlékezzünk emellett a budapesti Operaház 2010-ben elbocsátott művészeti igazgatójára, Kovalik Balázsra, aki egy olaszra bízta egy magyar opera színrevitelét. És 2010-ben történt az is, hogy két újfasisztának és antiszemitának tartott személyt, a színész Dörner Györgyöt és az író Csurka Istvánt nevezték ki a budapesti Új Színház élére.
Októberben Pálfi György filmrendezőtől vonták meg a már megítélt támogatást, mert a hatóságok szerint „személyes világlátásról” (sic) tett tanúbizonyságot. Végül néhány napja az internethasználatra kivetett adót – amelynek szabadságkorlátozó célja nyilvánvaló volt – minősítette Neelie Kroes távozó EU-biztos „szégyennek”, és összes kollégája is elítélte az adót. Amelyet végül visszavontak.
Szánalmas elintézési mód
Az Európai Parlament magatartása már csak azért is lesújtó, mert ez volt eddig az európai intézmények közül a kultúrafogalom leglelkesebb támogatója. De született egy szánalmas megegyezés a parlamenti csoportok közt, amelyek így alkalmi többséget alkottak, minthogy konzervatívok és szociáldemokraták egyaránt kímélték a másik tábor jelöltjeit, hogy átvigyék a sajátjukat. A szociáldemokraták azt mondták, nem ellenezhetik Navracsics Tibor jelölését, mert ezzel azt kockáztatják, hogy Orbán Viktor „egy még rosszabb” jelöltet állít.
Ezen a ponton kijelenthetjük, hogy a szankciók elmaradása Magyarországgal szemben Európát a saját halogató taktikája csapdájába zárta be. Ami ebből a szomorú alkuból kiderül, az nem más, mint Európa megvetése a kultúra iránt: adjunk egy vitatott, tehát politikailag igen gyenge biztosnak egy jelentéktelen megbízatást.
Ez nem változtat azon, hogy egy olyan válsághelyzetben, ahol a kultúra fontosabb, mint valaha, mert a béke és az összetartozás hordozója, ez a jelölés igen súlyosan esik a latba. Ha megnézzük azokat a szövegeket, amelyek az unióban a kultúrát meghatározzák, Navracsics Tibor jelölése illegitim. Az unós szerződés 167. pontja a hangsúlyt a „közös kulturális örökségre” helyezi, „a tudás és a kultúra, illetve az európai népek története terjesztésének javítására”, és gondoskodik arról, hogy „az unió szem előtt tartsa tevékenységének kulturális aspektusait… tiszteletben tartsa és előmozdítsa kultúráinak sokféleségét”, s ez pontosan az ellenkezője mindannak, ami történt és történik ma Magyarországon.
Az egyetlen lehetőség Navracsics Tibor eltávolítására Jean-Claude Juncker kezében van, aki rákényszeríthet egy biztost a lemondásra. Ez a kinevezés csak még jobban meglazítja a kapcsolatokat Európa és az európai művészek közt, sőt azzal a kockázattal jár, hogy véglegesen szétválnak. Pedig az európai művészek többször is jó szándékukról tettek tanúbizonyságot, amikor áprilisban, a Chaillot-fórumon az európai választásokon való részvételre hívtak fel mindenkit.
Ezt a magyar ügyet, sajnos, közönyösen fogadta a közvélemény, amely még egy fél évszázaddal ezelőtt is szívesen ment ki az utcára, hogy tiltakozzon az ellen, ami Görögországban, Spanyolországban és Portugáliában történt.
