Galamus.hu - Galamus.hu

Római naplójegyzetek III.

Nyomtatás

Részletek: Vendégek; 2010. december 08. szerda, 02:26; Bárdos Judit

A Római naplójegyzetek elé
I. – Színek, hangulatok
II. – Vendégségben olasz barátainknál
III. – Egyetemi abszurd
IV. – Piacon, könyvtárban
V. – Calabriai utazás
VI. – Évvége Rómában
VII. – A Trevi moziban
VIII. – Wittgenstein a piacon
IX. – Egyetemre járok
X. – Hollywood Rómában
XI. – A Fellini utcától a Cinecittà könyvtáráig
XII. – Epilógus - 2010 júniusa, római évünk vége - Búcsúzkodás

Egyetemi abszurd
2009 november

Róma, La Sapienza – flickr/E

Iskolákról, egyetemekről

Az Eldorádó vetítésén találkoztam B. Marikával, a volt gyerekorvosunkkal. Erre a programra azok is eljöttek, akik mostanában ritkábban járnak az Akadémiára. Marika férje olasz volt, ő így került Rómába, de még otthon járt az orvosegyetemre, otthon is végzett. Most is elmondja, amit régen is, többször: sokkal jobb az orvosképzés otthon, mint itt. Az elméleti is és a gyakorlati is, sőt, itt alig van gyakorlat. Ő még otthon, medika korában gyakorolta, hogyan kell például gégemetszést csinálni (ez a jelenet szerepel a filmben, ez menti meg a gyerek életét), bezzeg az itteniek! Soha nincs alkalmuk ilyesmit gyakorolni az egyetemi évek alatt. Általában is támadnak benyomásaink arról, hogy mindaz, aminek állami, vagy önkormányzati költségvetésből kellene működnie (tömegközlekedés, egészségügy, oktatás, különösen az óvoda, az általános és a középiskola), az még mindig jobb otthon, mint itt, még ma is. Persze, vannak drága magán- vagy alapítványi, vagy egyházi óvodák, iskolák, köztük biztosan sok jó is, de ami összevethető, az az önkormányzati szint: például otthon pedagógiailag képzett, főiskolát végzett óvónők dolgoznak az önkormányzati óvodákban, az itteni „communale” viszont jobbára csak gyermekmegőrző.

Az üzleti szféra, a választék, a fogyasztás serkentése pr-ral, reklámmal, szép tálalással és csomagolással – ez az, ami jól működik itt, Olaszországban.

A fogyasztás ösztönzéséről annyit, hogy az üzletek egy része vasárnap is nyitva van, nemcsak a bevásárlóközpontokban (olyat még nem is láttam), hanem a belvárosban is. Látok például parfumeriát (illatszerboltot) nyitva a Corso Vittorio Emanuelén vasárnap este. Másrészt a nyitvatartási idő nincs egységesen szabályozva, mint nálunk, hogy 10-től 18-ig vagy 19-ig kell nyitva lennie egy boltnak. Az egyik üzlet 11-kor nyit (például a Giubbonarin a divatüzletek egy része, vasárnap is), a másik 9-kor, például az „ÁPISZ”, a Cartoleria. A hagyomány szabja ezt meg, nem a szabály vagy a ráció, és nem is csak a tulajdonos szeszélye. Megint más a piacok és a bancarellák (az utcán árusító pultok) nyitvatartási ideje (9-től 2-ig, szombaton is, vasárnap a Porta Portesén). Ez utóbbiak nyilván az év folyamán majdnem minden nap nyitva lehetnek, a klíma miatt. (Legfeljebb ha reggel zuhog az eső, aznap egyáltalán nem pakolnak ki.). A klíma az év nagy részében megengedi, hogy az emberek sokat legyenek az utcán, nézelődjenek, vásároljanak, a kávéházak teraszain üldögéljenek.

Szürrealizmus!

Egy vasárnap az „írógépbe” megyünk, a Vittorinibe, a Palazzo Veneziára. J. és Ági a Museo Risorgimentót akarja megnézni, engem meg az aktuális kiállítás izgat, a szürrealizmus. A Risorgimentót könnyű letudni: hatalmas lovasszobrok, kardok, fegyverek, képek, dokumentumok a nemzeti öntudat ápolásának céljából. Azt gondolom, hogy nemcsak a divat műve, hanem a szemléleten, a beállításon múlik, hogy egy adott korszak híres személyei a képeken, szobrokon (később a fotókon) hasonlítanak egymásra: Kossuth Garibaldira, ő meg más olasz vezérekre. Nemcsak a szakálluk miatt, hanem a beállítás miatt is. A kor vezérei ugyanabból a szögből ülik meg a lovat, ugyanabból a szögből látható az arcuk, a tekintetük. Éljen a nemzeti egység!

És felmegyünk a tetőteraszra is: gyönyörű a kilátás, belátni egész Rómát. Sőt, a Medici Katalin-kiállítást is leküzdjük, ha már itt vagyunk, és befizettük a belépőjegy árát. Öt-hat portré róla, majd ennek ürügyén a mai olasz restaurátorok, iparművészek munkájának reklámozása a modern multimédia eszközeivel – ennyi a kiállítás.

Az igazi élmény a „A szürrealizmus és a dada” című kiállítás. A teljesség igényével hatalmas anyag van összegyűjtve, a kezdetektől az 1945 utáni időszakot is beleértve, mindenki. Az ismertek szürrealistákon, a franciákon és az olaszokon kívül „nemzeti” szempontból is az egész Európát felölelő teljességre törekedtek: hollandok, németek, osztrákok, románok stb. A magyarok közül Kassák és Moholy-Nagy több képe, az 1945 utáni részben két Rozsda Endre. Abban is a teljességre törekvés mutatkozik meg, hogy nemcsak a húszas és a harmincas évek műveit gyűjtötték össze, hanem van 1945 utáni szekció is, egy külön emeletnyi.

Tudom, hogy a válogatás szempontjai mindig vitathatók, de itt meggyőzőek és a kiállítás impozáns, reprezentatív. Jó magyarázatok vannak, olaszul, angolul.

Garibaldi – flickr/kajojak

A tömegközlekedést továbbra is katasztrofálisnak találom. Kétszer is megesik velünk, hogy háromnegyed órát várunk a 87-es buszra, hiába. Pesten hogy fel lenne mindenki háborodva negyed óra miatt is! Az egyik ilyen esetben, vasárnap elmegyünk egy másik busszal a Colosseumig, ott további húsz percet várunk, majd belátjuk, hogy nem pont 87-es, de semmilyen busz nem jön abból az irányból már jó ideje, és hazajövünk gyalog. Olasz nem vár ott, a turisták kérdezgetik egymástól, mi van. (Vajon a cukrászsüteményt tálcán vivő, a gyereket kocsiban toló, szemmel láthatóan vasárnapi ebédre a nagymamához igyekvő olaszok mind kocsival járnak? Csak a parkoló kocsihoz igyekeznek így felszerelkezve?) Senki sincs felháborodva, így természetes. Elhatározzuk, hogy ezentúl vasárnap nem megyünk messzire. Ez helyes döntésnek bizonyul, mert egy másik vasárnap, amikor Ágiért megyek a távolsági buszpályaudvarra (Stazione Tiburtina), akkor még a jól bevált 64-esre is fél órát várok a Corsón! A várakozók nagy része turista, kisebb része olasz, de nem római. Ezalatt persze nagy tömeg gyűlik össze… A helyzet ugyanaz. Semmi felháborodás, így természetes. Vasárnap van, tehát ritkán járnak a buszok. Így már érthető, miért késnek annyit az emberek a rendezvényekről is. Hogy lehetnél pontos, amikor a programod tervezésekor nem tudhatod, hogy negyed, fél vagy háromnegyed órát kell a buszra várnod? Nekem ez nagyon furcsa. Ahhoz vagyok szokva, hogy ha nem jön öt percen belül a 7-es busz vagy a 49-es villamos, az olyan rendkívüli, hogy máris mindenki fel van háborodva.

Az udvariasság, a hely átadása nem jellemző a buszon utazókra. A rossznyelvek szerint ez azért van, mert az olasz elit kocsival jár (a fiatalok motorral), busszal csak a turisták és a bevándorlók járnak. Azok az ismerőseim viszont, akik gyakran járnak kocsival, a rettenetes autó- és motorforgalomra, a hatalmas dugókra panaszkodnak. Lehet, hogy ez az egyik oka annak, hogy ritkán, megbízhatatlanul járnak a buszok? (A jó öreg nyolcas villamos, az „otto”, ami átvisz a Trasteverére, a kivétel, mert elég gyakran jár, és persze a metró is.)

Nyilván sokkal rosszabb lett a helyzet Fellini-Rómája óta. Nem bírhat el a város ekkora forgalmat! Itt, a régi negyedekben, a történelmi városközpontban nagyon szűkek az utcák, ide viszonylag kevesen merészkednek be autóval. Másrészt, mint ugyanebből a filmből emlékszem, pont ide metrót sem lehet építeni a műemlékek védelme miatt. Legközelebb a Colosseumnál van metrómegálló. A fő közlekedési eszköz, amire rá vagy utalva, mégiscsak a busz. Az visz el például a legközelebbi metrómegállóig is.

Gyakorló Róma-lakó budapestiek, az itt dolgozó magyarok azt mondják, hogy csak két dologra nem lesz többé panaszunk, ha hazatérünk: a dugókra és a tömegközlekedésre, mert az ittenit nem lehet egy napon említeni a pestivel. Mindkettő alulmúlhatatlan.

Még kafkaibb a dolog, amikor sztrájk van (pedig ez három-négyhetente, mindig pénteken, előfordul!). Akkor sincs kiírva az utcán vagy a megállóban, hogy órákig nem lesz buszközlekedés. Az újságokból vagy az internetről persze lehet tudni előre, hogy sztrájk lesz, de ehhez római lakosnak kell lenni, érteni kell olaszul. De ha turista vagy, vagy bevándorló? Aki a buszra van utalva?

Római metró – flickr/manofsea

Egy könyvről

Balogh Károly 1941-ben írott könyvét olvasom, Rómáról. Rövid leírás a korabeli városról, nagyon részletes az ókori Rómáról, annak mindennapi életéről. Hogyan éltek, hogy laktak, mit ettek, milyen ruhát hordtak, milyen volt a cirkusz, a sport stb. Az úgynevezett mikrotörténelem. Nagyon érdekes!

Az eltérő kulturális szokásokról

A fűtésről annyit, hogy november elején nagyon hideg volt a vastag falú palotákban (a déli órákban kint enyhébb, kellemesebb). Ki volt írva, hogy a római önkormányzat rendelete szerint fűtés csak november 15-től március 15-ig lehetséges és punktum. És tényleg, Guidoéknál láttuk, hogy olaszok lakta házban ez így van, ha a fene fenét eszik is, ha csecsemők, kisgyerekek fáznak, akkor is. Saját kezdeményezésként sem jut eszükbe a lakóknak akár egy hősugárzót bekapcsolni! Ez a meglepő! A szabályozottság az érdekes számomra: csakis november közepétől van fűtés, ez az olaszok számára így természetes. No meg az, hogy senki sem zúgolódik, panaszkodik és lamentál ezen, mint otthon. Sem az időjáráson, sem a fűtés hiányán. Nem úgy, mint nálunk, hogy nyáron jaj de nagyon meleg van, télen jaj de nagyon hideg van, és mért nem hűtenek, és mért nem fűtenek. (A Római Magyar Akadémián már fűtenek, szerencsére.) A poén: november közepén kb. két hétig gyönyörű, napos idő van, megint nem kell kabát, elég egy blézer. Akkor viszont már nem kapcsolják ki a fűtést az olaszok lakta házakban sem. Elvégre november van!

Amikor fűtenek, akkor sincs meleg, a hazai fogalmak szerint. Ezért, a fűtés hiányosságai miatt van itt ekkora kultusza a szép gyapjúpulóvereknek, a finom gyapjúszöveteknek. És ilyenkor minden sarkon, a naponta változó kínálatú pultokon (pl. a Standa áruház előtt, a Campo dei Fiorin, a piacon) vastag zoknit, vastag (gyapjú, vagy bolyhozott, bélelt pamut) fehérneműt, trikót, pizsamát árulnak. És ezért látunk a filmeken is jól beöltözött embereket a lakásokban. Aki nem volt még itt télen, az nem tudhatja ezt, és azt hiszi, hogy itt mindig meleg van. Holott a fűtési szokások miatt sokáig van hideg a lakásokban, és éppen otthonra kell nagyon felöltözni! Azután a három réteg gyapjúruhára (ing, gyapjúpulóver, gyapjúszövet zakó) az utcán már nem kell nagy, nehéz kabát vagy bunda, csak egy könnyű felöltő vagy dzseki. Csak itt (ahol a lakásban 18 fok van) természetes és megszokott, hogy a vastagabb zakó, öltöny alatt még egy vékony gyapjú (lana merino) pulóvert is hordanak a férfiak, otthon (a 23 fokra fűtött lakásokban) fölösleges, nálunk vagy pulóvert hordanak, vagy zakót. A nők meg a blézer alatt hordanak pulóvert, fölötte meg a gyönyörű kendőket, stólákat, pelerineket (mantellák). Szép pulóverek, kardigánok, vastag, bolyhos pelerinek, rá gyapjúsálak itt kellenek, nem Szibériában! (Ahol a lakást melegre fűtik, ott kell viszont nehéz kabát az utcára.) Ezért egészen más az öltözködési stílus, mint nálunk.

Hogy itt mennyire lehet fázni? Stockholmban élő unokanővérem vacogott itt rettentően egyszer, egy luxusszállodában, mert ő azt hitte, hogy májusban, Rómában már meleg lesz. Nem volt meleg, és nem is fűtöttek be, ennek ellenére sem, mert papíron már május volt.

Az időjárás itt is okoz meglepetéseket, nem veszi figyelembe az öltözködési és fűtési szokásokat. Egy római ismerős azt mondta, amikor Szicíliába készültünk: „In aprile si va al mare” –„áprilisban az ember a tengerre megy”. Ehelyett minden, nálam lévő holmimat egyszerre vettem fel Szicíliában, áprilisban, mert hideg is volt, szél is, meg eső is. (Ez az emlék is fűz Cataniához és a taorminai görög színház romjaihoz, persze más is. )

És ha jön a tél, akkor órákig szakad majd az eső (tíz foknál hidegebb ritkán van télen), de ha rákezdi a nagy mediterrán eső (a „nagy olasz eső”, írja a francia filmesztéta, André Bazin), akkor esőcsizmára (gumicsizmára) is szükség lesz, ezt is tapasztalatból tudom. A mediterrán tél nem hideg, de kellemetlen tud lenni.

Könyvesboltban

Szétnézünk a Feltrinelli-könyvesboltban (Largo di Torre Argentina). Az elrendezés és az őrületes választék nem változott. Sok terme van, három emeleten. Külön boltnyi csak a szépirodalom, egy másik a társadalomtudomány (benne a filozófia, az irodalomtudomány, a nyelvészet), és megint egy másik szinten van a „Spettacoli” (zene, képzőművészet, színház, film). Gian Pier Brunettának egyik könyvét keresem, de csak az ő könyvei az olasz filmtörténetről megtöltenek egy fél polcot. Kávéház is van a boltban. Vajon nem ez az üzlet volt-e az egyik modellje az Alexandra áruházaknak?

A Crocéba még nem mertünk elmenni, pénztárcakímélő célzattal. De később megnézek egy könyvesboltot a Piazza Navona közelében (Governo Vecchio 80), mert egy bizonyos filmszakkönyvet keresek. Lenyűgöző: az egész üzletben csak képzőművészeti és filmszakkönyvek vannak. Próbaképpen megkérdezem, van-e valami a kelet-európai filmről. Általában, vagy az egyes rendezőkről külön? – kérdezik. Nézzük, mi van, mondom. És akad valami általános összefoglalás is, meg valami külön Tarkovszkijról, Kieslowskitól (fotóalbum). És az eladónak arról, hogy magyar, beugrik „Jankszo” neve.

Este az Akadémián jazzhangverseny: az Ávéd-trió. A régiók közül most Debrecen mutatkozik be, ma ezzel, később egy népzenei együttes (Szeredás) egy néptáncossal (utána csárdást tanító táncház), később lesz egy rockzenei hangverseny is.

Nincs közvetlen aktualitása, de most leírom, hogy a nappali szobánk falán három remek filmplakát van: az Édes élet, a Csoda Milánóban és a Toto lakást keres plakátja. Nagyon hangulatos.

A Feltrinelli – flickr/Philosophia

A Trasteverén

Délután moziba mentünk Ágival, a Trasteverére. Felújított mozi, két- vagy háromtermes. A film szóra sem érdemes, Julie és Julia, két órára duzzasztott semmi, rettenetesen, hollywoodian eltúlzott színészi játékkal. Még Meryl Streep is tud (nyilván rendezői utasításra) rosszul, elavult stílusban játszani. Különösen borzasztó az olasz szinkronhangja: csúnya, visító, elviselhetetlen. Az említésre méltó ebből a délutánból, hogy volt pár percünk az előadás kezdetéig, és sétáltunk a Trasteverének azon a részén, ahol a mozi van, a Ponte Sisto körül (az ember általában a Ponte Garibaldi környékére jár, például a Standa áruházba). És így eljutottunk a Botanikus kert elé, ahova Seblével, szép, tejeskávé színű etióp barátnőmmel gyakran mentünk gyereket sétáltatni. És minden változatlan: csendes, szép, romantikus környék, és ugyanúgy néznek ki a házak, a kocsmák, mint régen. Nagyon szűk utcácskák, terecskék, üzletek és egyszer csak eléd tárul a John Cabot University, majd egy hatalmas, tágas botanikus kert, melyben szinte a Margitszigeten érezheted magad: növények, padok, halastó, játszó gyerekek.

A péknél

A pékség pultjánál Tulliot látom meg, aki annak idején -- Áginak is, mint minden kisgyereknek -- mindennap adott egy szelet pizza biancát (minden péknél, mindig lehet kapni üres, azaz fehér és piros, azaz paradicsomos pizzatésztát). Megismer, nagy kézfogás, mosoly, üdvözlés, „hogy vannak?”, „meddig maradnak?”. Kissé szomorúan mondja, hogy nyugdíjban van, csak néhány napig dolgozik, valakit helyettesít. Másnap Ágival is benézünk. Nagyon kedves továbbra is, és úgy tesz, mintha megismerné Ágit.

A péküzlet a Campo dei Fiorin maga az állandóság. Ugyanazok a képek a falon, ugyanazok a kiszolgálók, ugyanazzal a kedvességgel kínálják meg a gyerekeket.

Bolse vita

Az Akadémián egy este a Bolse vitát vetítik („a berlini fal leomlásának évfordulójára”-sorozat részeként, ez az őszi filmklub témája). Fekete Ibolya filmje most is jó, „lejön” a vászonról, él, hat. És jó, hogy „eredeti nyelvű” (a magyar mellett sok orosz beszéd van benne, és egy kevés angol is, szerb stb.), olasz feliratokkal.

Felvételi teszt

Elkísérem Ágit az egyetemre, felvételi tesztet írni. A campus léptéke egész más, mint a miénk. Az ELTE is nagy egyetem, nagy létszámú hallgatósággal és tanári karral, de azért a Sapienza nagyságrendekkel nagyobb. A buszmegállótól még sokat kell menni magáig a campusig is, és azon belül is. Óriási épületek vannak. Köztük sok új is, de most a „régi kémiai karra” megyünk. Zegzugos épület, egy szintjén is többször el lehet tévedni.

Nagyon sokan jönnek tesztet írni, külföldiek, de nem kizárólag azok (az ő esetükben mi lesz a nyelvi, szövegértési kérdésekkel?). Arab férfineveket és (nagyobb mennyiségben) szláv (orosz, lengyel) női neveket hallok a névsorolvasásnál. Általános műveltségi, a választott szakkal kapcsolatos szakmai és szövegértési kérdések is lesznek – ezt hallottuk korábban valakitől, aki tavaly esett át ezen. Az „általános műveltség” ezúttal úgy értendő, hogy van néhány kérdés Olaszország jelenlegi államformájáról, közigazgatási és jogrendjéről.

Újabb abszurd: akinek nem sikerül, azt is felveszik állítólag, csak korrepetálásra (és/vagy nyelvtanfolyamra), felzárkóztatásra kell járnia. (Ágit persze nem értesítik ilyesmiről, megfelelő a nyelvtudása.) Ági beszélget (angolul) olyan orosz hölggyel, aki egyáltalán nem tud olaszul. Hogy fog ez a jövő héttől egyetemi előadásokat hallgatni, jegyzetelni és vizsgázni belőle? És akkor minek a felvételi teszt, ha végeredményben semmit sem számít, mert aki befizeti a tandíjat, az mindenképpen járhat az egyetemre? Nemrégiben vezették be a tesztet, újabb adminisztrációs bonyodalomként.

A névsorolvasásra visszatérve: szegény Áginak itt ez nem könnyű! A „Kelemen” név egy rémálom egy olasz számára. Kappával kezdődik? És e előtt k-t kell ejteni (nem cs-t)? És főleg: három nyílt e egymás után? Képtelenség! A harmadikat már a-nak hallják, mondják (Keleman). Most is így járunk. Bemegyek megkérdezni, hogy jó helyen várunk-e. Mondom a nevet. Nem, ilyen itt nincs, csóválja a fejét a derék olasz. Belenézek a papírba, ott van, mutatom. Ezt az írásképet nem azonosította a kiejtésem szerinti „Kelemennel”. Kevésbé boldogul a Kelemennel, mint az Ahmedhez, Hasszánhoz és az Okszanához, Natasához tartozó vezetéknevekkel.

A Garibaldi-híd – flickr/antmoose

A San Clemente

J-nek elkezdődött a Dante-előadások téli szezonja. A Casa di Dantéban (a Garibaldi-híd trasteverei hídfőjénél) minden vasárnap egy ének letturája, egy-egy előadás lesz ezentúl.

Mi Ágival megnézzük a San Clemente Bazilikát. Amikor odaérünk, éppen nem lehet bemenni a mise miatt, ezért továbbmegyünk gyalog, és megnézzük a Santa Maria Maggiorét, a hatalmas székesegyházat, az összes kápolnájával. Utána visszamegyünk és megnézzük a San Clementét is. Ez a kedvencem a régen látott műemlékegyüttesek közül. Először római lakóház volt, aztán beleépítettek egy Mithrász szentélyt, aztán a 4. század végén föléhúztak egy ókeresztény bazilikát, és legfelül van egy újabb templom, amit aztán a 18. században felújítottak. Szóval egy háromszintes komplexumról van szó, de nagyon zegzugos és kísérteties, és ettől a részek magukban sokkal kisebbnek tűnnek, mint amekkorák. A legalsó szinten lehet hallani a szennyvíz csobogását is.

San Clemente Bazilika – flickr/juandesant

Újabb kalandozás az abszurd világában

Ma megint egyetemi rémálom. Ha akarom, kafkai, ha meg máshonnan nézem, akkor Örkény tollára kívánkozó élményekben van részünk. A tandíjat kell befizetnünk. Persze még nem tudjuk, mennyit, mert még nem bírálták el a vagyoni helyzetünket (a szülők jövedelme és ingatlanvagyona), csak a minimumot, háromszáz eurót kell befizetnünk. És 112 Eurót, Lazio tartomány kasszájába, amit majd egyszer, állítólag visszaigényelhet a külföldi hallgató, persze nem írásban, hanem személyesen eljárva, sorban állva, várakozva. (Ha a helyi adót kell befizetni, akkor nem tudják eleve megkülönböztetni a külföldi hallgatót az olasztól, csak akkor, ha külön „szívatják” a külföldiek tanulmányi hivatalában, a Kreditátviteli Bizottság előtt stb.? Egyébként később nem kaptuk vissza a helyi adót.)

De ezt a 432 eurót csakis készpénzben lehet befizetni, kártyával vagy átutalással nem, pedig Olaszországban, ha bármilyen kis tételt vásárolsz bármelyik üzletben, fizethetsz kártyával. Tehát itt, most készpénzt kell kivenni. Két bank van a campuson, a Unicredit és a Banca di Roma. Az egyikben az öt automatából négy „fuori servizio”, üzemen kívül van éppen (hétköznap délelőtt van, közel a befizetés határideje). Az ötödik előtt hatalmas sorok. Egy alkalmazott oda van állítva, hogy segítsen, mutogasson, magyarázzon (ahelyett, hogy még egy automata működne). De azon nem tud segíteni, hogy az automata egyszerre csak 250 eurót ad ki, miközben mindenkinek 432-t kell befizetnie. Ezért még egyszer be kell állnia mindenkinek ugyanabba a sorba, és még egyszer pénzt kell kivennie. Ezért aztán még nagyobb lesz a sor… Micsoda egypercest írt volna erről Örkény!

És az is fennakadást okoz, hogy amikor először megpróbálok egyszerre nagyobb összeget kivenni, nem azt írja ki az automata, hogy meghaladtam a limitet, hanem azt, hogy érvénytelen a kártyám. Ezért végig próbáljuk az összes kártyánkat (forint és deviza, egyik banké, másik banké, hitelkártya, nem hitelkártya) – ez is eltart egy ideig, nyilván az összes sorbaálló ezt teszi. (A segítő ember sem mondja meg a kritikus pillanatban, hogy mi a probléma, csak sokkal később.)

Sorba állunk a másik bankban, hogy befizethessük végre az összeget. Hosszú sor, ideges légkör, a pénztárosnak igen nagy gondot okoz visszaadni az aprót a (különösen a két euróval boldogul nehezen, nem a százasokkal). Ági izgul, hogy biztosan eljut-e így a pénz a megfelelő helyre. Nem lenne egyszerűbb átutalni az egyetem számlájára a megfelelő összeget, mint ez a készpénzesdi?

Ági megpróbál egyetemi előadásokra járni. Nem könnyű, mert amelyik érdekelné, arról kiderül, hogy épp ezen a héten lesz vége, a másik meg csak a jövő héten fog kezdődni. És mindez persze az internetről nem derül ki. Az itteni rendszerhez képest az ELTE elektronikus tanulmányi rendszere egy leányálom.

Újabb abszurditás: trimesztriális rendszer van, ám azon a két hónapon belül sem folyamatosan van minden, amíg egy szemeszter tart. De olyan kurzus is van, amelyik ha éppen van, egy héten háromszor is van. Akkor hogyan egyeztethető össze a többi, korábban felvett órával? Tanárismerőseink közül többen mondják, hogy vagy az 1. vagy a 2. vagy a 3. szemeszterben tanítanak, nem mind a háromban, de ha éppen igen, akkor nagyon sok órában (gyakori az ingázás egy másik városba). Nyilván ezért alakult ez így, de a hallgató szempontjából éppen így megoldhatatlan az órákra járás.

Kirándulások

Ági elmegy Guidoékhoz, a sienai bérelt lakás kulcsáért. Ügyesen megszervezi az egész kirándulást, szorgalmasan megnéz mindent Sienában, amit csak lehet. Péntektől vasárnapig van ott. Csak az utazással van peche. Mind a kétszer, az oda és a visszaúton is lerobban a távolsági busz, és várni kell, míg Rómából (Orvietóban!) küldenek egy másikat. Fabianával, aki évek óta jár Sienába dolgozni, ez még sose fordult elő.

Az Akadémia megszervezte, hogy kis, zártkörű csapatunk (az Akadémia munkatársai, az itt lévő magyar ösztöndíjasok és én) külön engedéllyel bemehessen a Lodovisi-palotába (A Via Veneto végéről elkanyarodó kis utcában van, már majdnem a Villa Borghesénél.). Magántulajdon, a Lodovisi családé. Nagyon romantikus hely: Róma legelegánsabb sugárútjától két percre egy elhanyagolt épület, egy elvadult kertben. Egyetlen szoba van berendezve benne, és a galéria. De mindenhol freskók, köztük egy Caravaggio is. Gyalog jövünk haza. Útközben a Via del Corsón, a Bar Dantéban kávézunk.

Magyar estek

Roberto Ruspanti (Udinében tanítja a hungarológiát) lefordította Kosztolányi A rossz orvos című regényét, és kérte, hogy legyen könyvbemutató az Akadémián. Szerencsére készült filmadaptáció A rossz orvosból, Molnár Györgyé. Így a könyvről való beszélgetést vetítés követhette.

Egy másik este: beszélgetés magyar könyvek fordítóival. Egy germanista professzor a moderátor, aki Ruspanti estjén az egyik felkért hozzászóló volt. A 2009-ben olaszul megjelent könyvek közül Pap Károly, Nádas Péter regényeit és Székely István könyvét mutatják be a fordítók. Pap Károly fordítója Rényi Andrea, ő magyar. Vera Gheno félig magyar (apja olasz volt és finnugor nyelvész). A másik két hölgy azonban nem profi „hungarológus”, magyaros, hanem franciából, illetve németből fordítanak!

Ajánlom figyelmükbe Spiró könyvét, a Fogságot. Már többször próbáltuk olasz kiadók figyelmébe ajánlani, például Antonio Sciacovelli közvetítésével is, angol szinopszis segítségével. Mindig azt gondoltam, hogy nemcsak remek könyv, hanem ókori témája miatt itt nagyon érdekes lenne (persze nagyon vastag, hálátlan lenne lefordítani). Rényi Andrea tud arról, hogy egy kiadónál elkezdték fordítani, de abbahagyták, mondván, hogy ez itt nem érdekes. Az ókori Rómáról annyian írtak már! A magyarok akkor érdekesek számukra, ha másról írnak. Hm, furcsa.

Az abszurd komédia folytatódik

Ági már jár egyetemi órákra, de még mindig nem lehet tudni, hogy elsőévesnek számít-e, vagy másodévesnek. Ez attól függ, hogy a kreditátviteli bizottság hogyan dönt, elfogadja-e az otthon felvett órákat, az ott megszerzett krediteket. És így azt sem tudja szegény, miből fog vizsgázni januárban, februárban (elvégre még csak november vége van). Mikor adnak választ? – kérdezi az elkeseredett gyerek a Külföldiek Hivatalában (majdnem azt írtam, a KEOK-ban). „Ci vuole tempo” – ez a válasz, azaz: szicsasz. És amíg nem tudja, hogy első-vagy másodéves-e, addig nem tudhatja, hogy melyik órát veheti fel, melyikből vizsgázhat! Például Anna Foáét és a Bizáncról szólót csak akkor veheti fel, ha másodéves. Mialatt az órák már régen elkezdődtek, jár is rájuk. Abszurd!

Ezért azután maga Anna Foa professzorasszony viszi el a kar szakfelelőséhez, és majd a jövő héten kiderül minden – legalábbis reméljük. Az egyetemi bürokrácia tényleg nem az a szelete az olasz életnek, amiért az ember beleszeret Itáliába. És amilyen kedvesek, nyitottak, segítőkészek az olasz emberek az utcán, a piacon – annyira nem azok a hivatalban. A fiatalok segítő központjában (a Ciaóban) nagyon kedvesek, de nem tudnak érdemben semmire válaszolni, aki meg éppen a funkcióját gyakorolja, az nem kedves, sőt, rideg és elutasító.

Seblével és Ágival

Ági elment a dékánhoz, hogy megtudja, hogy áll a kreditátviteli ügye. Még nem tudtak dönteni, mert nem értették, hogy az ELTE leckekönyv-kivonatában szereplő kurzusok hány kreditet érnek (oda van írva), azaz mekkora óraszám van mögöttük, hány hét nálunk egy félév. (Ha ugyanabban a kétszemeszteres rendszerben lennének, mint egész Európa – talán még egy-két kivétellel –, azaz ha valóban átjárható lenne az egész rendszer az Európai Unión belül, akkor ez nem lenne probléma.) De ha nem tudták, mi micsoda, és mennyit ér, akkor miért nem szóltak, kérdezi a gyerek, és igaza van. Ha ő nem megy el a szakfelelőshöz, akkor nem szólnak, hogy további probléma van? (És a többi külföldi, aki nem ilyen kapcsolati háttérrel rendelkezik, az mikor, kitől fogja megtudni, mi a gond?)

És most, hogy tudják, most mi lesz? Majd a szakfelelős átszámítgatja, hogy az otthoni heti két óra itt hány kreditet ér. Érdeklődjék a jövő héten! „Miért kell annyit szenvednem, én egyszerűen csak tanulni akarok” – mondja Ági, joggal.

Addig is jár előadásokra, azok jók. De még mindig nem tudja, hogy első- vagy másodéves-e, milyen órákat vehet föl, miből vizsgázhat. Da capo al fine.

Ági is ír ezekről a viszontagságokról a blogján.

***

Bárdos Judit filmesztéta

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!