A gyanú árnyéka
- Részletek
- 2014. november 11. kedd, 04:24
- Ádám Péter
Charles Augustin Sainte-Beuve (1804–1869), a francia XIX. század legrangosabb kritikusa és esszéistája 1847 októberében észrevette, hogy füstöl a kandallója. Mivel az éjszakák ilyenkor már hűvösek, azonnal hívott egy kályhást, aki a kémény magasításával ki is javította a hibát, sőt, amikor fizetésre kerül sor, még arra is figyelmeztette a gyakorlati kérdésekben járatlan irodalmárt, hogy a száz frank munkadíjat tulajdonképpen nem is neki, hanem a tulajdonosnak kellene rendeznie. Sainte-Beuve tudniillik, köztisztviselőként, mint a Francia Akadémia könyvtárosa, a Szajna-parti palota egyik szolgálati lakásában lakott, ennek költségei pedig – ahogy akkortájt mondták – a „kormányt” terhelték. Sainte-Beuve azonnal írt is az illetékes minisztériumnak, kérvényezve a pénz megtérítését, a levélhez természetesen a kéményjavítás számláját is csatolva.
Aztán gyorsan el is felejtette az egészet. Annál is inkább, mivel pár hónappal később, 1848. február 24-én, Párizsban kitört a forradalom. Amit Sainte-Beuve nem fogadott kitörő lelkesedéssel. A rezsimet ugyan nem sajnálta, ahogyan nem sajnálta a bukott Orléans-i dinasztiát sem, egy bizonyos „civilizációért” azonban nagyon is fájt a szíve, talán mert féltette ezt az ő arisztokratikus kultúráját a demokrácia rohamos és feltartóztathatatlannak látszó térnyerésétől. Mindenesetre távol tartotta magát az eseményektől, és kíváncsian várta a fejleményeket. Nagy volt a meglepetése, amikor egyik nap – de ez már márciusban történt – üzenetet kapott a közoktatási minisztériumból, hogy az egyik frissen kinevezett államtitkár sürgősen beszélni óhajt vele.
Saint-Beuve azonnal fel is kereste az államtitkárt, akit egyébként személyesen ismert. Az illető ekkor kétségbeesett ábrázattal közölte vele, hogy komoly dologról van szó, ezért kérette magához. Több lista is előkerült azoknak a nevével, akik bizonyos szolgálatokért rendszeresen pénzt kaptak a bukott rendszertől, és egyik ilyen listán, úgy hallotta, Sainte-Beuve neve is szerepel. Sainte-Beuve ezen csak nevetett, de amikor látta, hogy az államtitkár nagyon is komolyan veszi az ügyet, maga is elkomorodott. Az államtitkár még hozzátette, hogy ennél többet, sajnos, ő maga se tud, de mivel nagyra becsüli az irodalmárt, úgy érezte, haladéktalanul értesítenie kell a hallottakról.
Sainte-Beuve (kb. 1860) – Wikipedia
Sainte-Beuve először próbálta meggyőzni az államtitkárt, hogy csakis valami tévedésről lehet szó, aztán, mivel úgy gondolta, erről az államtitkár mellett másokat is ildomos volna meggyőznie, megkérte a Journal des Débats főszerkesztőjét, tegye be a következő számba a levelét, amelyben határozottan cáfolja a rágalmakat (vagyis hogy „szolgálatai” fejében rendszeres fizetést húzott a bukott rendszertől). Sainte-Beuve közben magának a listának is megpróbált utána nézni, de hiába fordult az új főügyészhez, az új rendszer közoktatási miniszteréhez, sőt, a régi rendszer immár Londonban élő volt minisztereihez: senki sem tudta, miről van szó, ezzel a bizonyos névsorral kapcsolatban nem tudott senki felvilágosítással szolgálni.
Aztán egy idő után, belefáradva, felhagy a kutatással, annál is inkább, mivel ennél sokkal fontosabb dolga is akadt. A Journal des Débats főszerkesztőjének küldött levéllel egyidőben ugyanis 1848. március 30-i hatállyal lemondott a Francia Akadémia kényelmes könyvtárosi állásáról. Nem kis szerencséjére épp akkortájt üresedett meg egy katedra a liège-i egyetemen, Sainte-Beuve azonnal jelentkezik a posztra, amit meg is kap, és 1848 októberében elhagyja Franciaországot. Így történt, hogy „Chateaubriand és íróbarátai” című előadássorozatát már a liège-i egyetemen tartja meg. (Az előadássorozat néhány évvel később, Chateaubriand et son groupe littéraire címen, könyvben is megjelent, Sainte-Beuve ennek a könyvnek az előszavában meséli el, hogy a mű miféle kínos incidensnek köszönheti születését.)
Azt már csak az említett előszó végén említi, hogy egy párizsi újság, hosszú hónapokkal az emlékezetes ügy után, végül mégis csak közölte azt a bizonyos listát, és a névsorban, a rendszer fizetett besúgói között, csakugyan ott volt a neve. A papírlapon ez állt: „Saint-Beuve úr – 100 frank”. Egyszerre minden megvilágosodott. A minisztériumnak megküldött kémény-számlát az 1847-es költségvetésből már nem tudták kifizetni, ezért hozzácsapták az 1848-ashoz, az ügyintéző pedig nyilván ráírta Sainte-Beuve nevét a keze ügyébe kerülő legelső listára. Amely annak rendje-módja szerint el is jutott Lajos-Fülöp íróasztaláig, már csak jóvá kellett volna hagyni – de kitört a forradalom.
„E nélkül az incidens nélkül – jegyzi meg Sainte-Beuve a már említett előszó végén – talán sohasem került volna sor ezeknek az előadásoknak a megtartására.” Arra, hogy végeredményében indokolatlanul mondott le a kényelmes állásról, egy közönséges rágalom miatt, nem tért ki. Feltehetően azért nem, mert akkortájt, a XIX. század derekán, már a gyanú árnyéka is bőven elegendő volt, hogy a köztisztviselő úgy érezze, be kell adnia a lemondását.
A közfunkció feddhetetlen tisztaságának megőrzése akkor még sokkal fontosabb volt, mint az egyéni igazságérzet. Pedig mi ez az ártatlan és ártalmatlan kémény-ügy a hazai köztisztviselők mostani esetéhez képest!
(A címkép Eugène Giraud karikatúrájának részlete, Bibliothèque nationale de France)
