Ha fogy a rabolnivaló



A 2015-ös költségvetési javaslatról írok. Közgazdasági közhely, hogy minden költségvetésnek az egyik legfontosabb funkciója a képződő jövedelmek újraosztása. Minél inkább otthonosan mozog az állam, a kormány a háztartások hálószobáiban és a vállalatok irodáiban, minél inkább szeretné a maga képére formálni a döntéseiket, annál inkább tart igényt arra, hogy a háztartások és a vállalatok jövedelmeinek felhasználásáról ne ők, akik a jövedelmet termelték, hanem helyettük az állam, a kormány döntsön. Éppen ennek a közhelyes megállapításnak az alapján a költségvetési újraelosztás terjedelméből már következtetni lehet az adott kormány jellegére. Baloldali kormányok nagyobb arányban szeretnék azoknak a háztartásoknak a fogyasztását, egészségügyi, oktatási szükségleteit kiegészíteni, amelyek mindezt a saját jövedelmükből nem vagy csak kis részben lennének képesek megvásárolni. Ezzel szemben jobboldali kormányok éppen hogy a jövedelem feletti szabad rendelkezés, a versenyben kivívott pozíció érvényesítésének a hívei, ezért a költségvetésük igencsak mértéktartó mind az újraelosztás, mind a jövedelmeknek költségvetésbe való központosítása – a centralizáció – terén.



Értünk rabol, nem ellenünk


Ha csupán az újraelosztás (kiadások/GDP), illetve a jövedelmek központosítása (bevételek/GDP) alapján kellene ítéletet mondani a 2015. évi költségvetési javaslatról, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a költségvetés egy erősen baloldali kormány költségvetése, hiszen mind az újraelosztás, mind a jövedelemközpontosítás mértéke az éves bruttó hazai termék (GDP) 50 százaléka felett van.


Ha a fenti táblázatban szereplő nem konszolidált, pénzforgalmi szemléletű adatokból indulunk ki, akkor azt látjuk, hogy a kormány – papíron (!!!) – jelentős erőfeszítéseket tesz arra, hogy 2014. évihez képest kevésbé nehezedjen rá a gazdaságra. Ennek jegyében az újraelosztást a GDP 61 százalékáról 59 százalékára a mérsékli, még a jövedelmek központosítása terén is a GDP 2 százalékpontos mérséklését irányozza elő (58%-ról 56%-ra) – de ezzel még mindig a valahai 60–70-es évek szocialista költségvetéseire emlékeztető arányok jellemzik az államháztartás túlzó jelenlétét. Ha egy pillanatra komolyan vesszük ezt a tervet – ami azért nehéz, mert napról-napra olvadnak el mind a bevételi, mind a kiadási oldalra vonatkozó tervek (ld. internetadó vagy az alapítványi iskolák támogatásának a mérséklése) –, akkor is egy túlterjeszkedő, omnipotens állam költségvetését olvashatjuk.


Nem kell elmélyedni a bevételi oldalban – az adópolitikára beterjesztett több mint 13 féle változtatási javaslatot tartalmazó tervekben – ahhoz, hogy tudjuk, „szabályozóalkuk sűrűjében gázolunk szügyig”, hogy az éppen hat éve elhunyt Antal László kifejezésével éljek. Antal Laci számára különös élvezetet jelentett volna az adópolitikai intézkedési javaslatok elemzése, biztosan csóválta volna a fejét az „álruhában” újra beterjesztett bevásárlóközpontok elleni adó láttán, amit a kormány az éppen egy éve megindított kötelességszegési eljárás hatására már visszavont, majd most a „pávatánc” jegyében újra benyújtott. Antal Laci mosolyogna az OTP veszteségeit elismerő kivételezésen a bankadó alapját illetően („kivéve a gyevi bírót”-elv), de biztosan hümmögne az önkormányzati önállóságot erősítő adókivetői jog olvastán is.


A kormány bekopogtat a hálószobánkba, az üzemcsarnokba, megsimogatja buksi fejünket, amikor jövedelemre teszünk szert, és megkérdezi: „Csak nem egyedül akarod a járandóságodat elkölteni?” Hihetnénk, hogy Kádár János vagy Szálasi Ferenc támadt fel, pedig csak védelmi pénzt szed tőlünk a saját államunk. Megvéd bennünket attól, hogy oktalanul – a saját butuska fejünk szerint – elköltsük a saját erőfeszítésünkkel, teljesítményünkkel szerzett pénzt. Hiszen mindent neki köszönhetünk, s ezért nem elég a hála, kell a pénzünk is.


Most szerencsére nem nevezett ki védelmi pénzszedő kormánybiztosokat, akik éppen olyan előzékenységgel „védték” a közönség nyugdíjmegtakarításait, az önkormányzatok iskoláit, mint nagyapám zsebóráját az orosz katona, aki a németektől védte meg az órát, amikor a zsebébe süllyesztette.



Helyettünk költ, nem ellenünk


Tanulságos persze a kiadási oldalra vonatkozó elképzelések tanulmányozása is. A baloldali kormányzásra vonatkozó téveszménket azonnal lelohasztja, ha megvizsgáljuk, hogy a kimagasló újraelosztás nem a szegények mérséklődő jövedelmeit pótolja – ahogyan ezt Háború a szegények ellen című írásomban megírtam –, hanem az állam és a belőle élők megélhetését támasztja alá.


Az állami működési funkciókra fordított kiadások gyarapodása nem is lehet kérdéses akkor, amikor az állami alkalmazottak növekvő számát vizsgáljuk (igaz, köztük vannak a segélyek helyett közmunkát „elnyerők” is). Az Orbán-rendszer támaszai: a szolgáló-nemesség (ld. I. Péter) funkcióját betöltő megfélemlített, de megfizetett állami alkalmazottak és az állam tenyeréből közbeszerzéseket nyerő vállalkozók. A rájuk fordított milliárdok (például a rendvédelmi dolgozók járandósága – ahogyan egy rendes diktatúrában illik) növekedni fognak, sőt az arányuk is, miközben a jóléti funkciókra fordított kiadások mindössze egyetlen százalékkal növekszenek, amiben az eladósodott kórházak adósságrendezése és a nyugdíjak értékmegőrzése játszik szerepet.


Mondhatnánk úgy is, hogy folytatódik a perverz újraelosztás, amelynek keretében a nagyobb jövedelműek javára hajt végre átcsoportosítást a kormány a költségvetésben. A magasabb jövedelműek, a módosabbak relatíve továbbra is kevesebb közterhet viselnek, míg a nekik nyújtott adóengedmények miatt keletkezett költségvetési lyuk befoltozásához – a „száz adót, ezeret vessetek ki!” jelszó jegyében – áttekinthetetlen és érdekeltséget romboló adórendszert épített ki a kormány, miközben, másfelől, szűkíteni igyekezett a pénzbeli támogatásokat.


Ennek a következménye az a táblázatban is látható jövedelem-megoszlás, amelyet a Ténytár tárt elénk. Ebből látszik, hogy 2009 és 2013 között kizárólag a legfelső tized jövedelme nőtt, míg minden más réteg jelentősen alacsonyabb reáljövedelmet kénytelen beosztani, hogy megőrizhesse fogyasztási színvonalát. Nyilvánvaló, hogy ez még a választási évben kiszórt „csokiosztás” ellenére sem sikerülhet.


Ha pedig se belföldi a fogyasztás, se beruházások nem nőttek, akkor nem csoda, hogy a gazdasági növekedés számára életfontosságú exportértékesítés kilátásai – a nemzetközi konjunktúra alakulását is figyelembe véve – nem túl rózsásak. Ha a kiszámíthatatlan sarc miatt az itteni vállalkozók beruházási hajlandósága csökkenő, akkor a termelékenység emelkedésével kecsegtető eljárások, illetve állóeszköz-beruházások üteme nem segíti a versenyképességet. Azok a növekedési kilátások, amelyekre a költségvetési javaslat alapoz, bizony talán túlságosan optimisták.


Szólnunk kell arról is, hogy az adósság megújításához szükséges nemzetközi források várható drágulása miatt (USA QE lezárulása) további nehézségekkel – esetleg a pénzcsap ideiglenes elzárásával – is számolni kell. Az a geostratégiai játszma, amelynek keretében legfőbb szövetségesünket, a „nagy Oroszország kovácsolta frigyet” a mérséklődő olaj- és gázárak jelentős bevételkieséssel, sőt esetleg rubelválsággal fenyegetik, szintén nincs kalibrálva a költségvetési országtartalékban.


Nem véletlen, hogy feszültségek keletkeztek Orbán maffiaállama és a maffiaállam talpköve, a nagy nemzeti lopótök között. Fogy a rabolnivaló…*





* „Hagyományos elképzelés, hogy bizonyos időszakokban csakis rablásból éltek. De hogy rabolni lehessen, kell hogy legyen valami rabolnivaló, tehát termelés. És a rablás módját magát is a termelés módja határozza meg. Egy stock-jobbing nationt pl. nem lehet oly módon megrabolni, mint egy tehénpásztor nemzetet.” (Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Marx-Engels Művei 46/I. kötet. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1972, 24. old.)






Csillag István közgazdász