Ülj törvényt, Trócsányi



(Két törvényszéki bírónak ajánlom)




2014. november 11-én közleményben adta a nép tudtára az Alkotmánybíróság, hogy semmilyen vonatkozásban nem találta alkotmányellenesnek két törvényszéki bíró által kifogásolhatónak ítélt és szerintük alkotmányellenességet eredményező júliusi banki elszámoltatási törvényt. Az alkotmánybírák ezzel azt is kifejezték, hogy a Bankszövetség és egyéb önjelöltek (mint szerénységem) által írott amicus beadványok is teljes egészében elhibázottak, beléjük egy szemernyi igazság nem szorult. A törvény makulátlanul alkotmányos – vélte egy esküdtszéknyi, tehát tizenkét alkotmánybíró, és csak három fejtett ki fajsúlyos különvéleményt, amelyekből kiderül, hogy komoly gondok vannak az alkotmánybíráskodás helyzetével. Ha nagyon pontosak kívánunk lenni, akkor kötelesek vagyunk megemlíteni, hogy Pokol Béla az indítványokban foglalt több tucat kifogást ugyan alaptalannak tartotta, de valamilyen rejtélyes okból kifolyólag mégis talált egy apró makulát a törvényen. Az alkotmánybíró szemének makuláját az szúrta, hogy a törvény csak 30 napot adott a bankok számára annak a keresetnek a megindítására, amelyben a törvény által vélelmezett tisztességtelenséget megdönthették. Ez egy kicsit (nem is kicsit) olyan, mint amikor a kivégzést felügyelő titkos tanács egyik tagja megszemléli a hóhér bárdját, és megjegyzi: nem elég éles az eszköz legalsó fél centimétere.


A döntés ugyan kissé ezoterikus közegben, az egyoldalú szerződésmódosítások szerződési feltételeinek tisztességtelenségét kimondó törvény tárgyában született, de jól mutatja, hogy az Alkotmánybíróság nem képes és nem is kívánja betölteni az alkotmány őrének szerepét. Persze ne feledjük, az alkotmányosság eszméjének fenntartása, az alkotmánybíráskodás funkciója akkor működhet, ha a többségi demokrácia működésének alkalmi kisiklásairól van szó. Ha egy-két elkóborolt fekete bárányt kell visszaterelni az akolba. Ha viszont szinte csak fekete bárány van, ha a (jelző nélküli) demokrácia egyre több téren nem működik, akkor ezen a szomorú helyzeten a derék alkotmánybírák sem tudnak segíteni. Erre tekintettel viszont felesleges dolog egy 15 bíróból álló testületet fenntartani pusztán arra, hogy büszkén és majdhogynem öntudatosan kimondják: az alkotmányban, az alaptörvényben évtizedekre szólóan rögzített elvek, az évszázadok óta érvényesülő doktrínák felett ott honol egy magasabb instanciától származó igazság. Ez a nép igazsága, amelyet ezúttal, akár az alaptörvénnyel szemben, a nép által választott országgyűlés élcsapatának vezére fogalmazott meg az ország házában (a miheztartás végett), és amelyet az élcsapat igazságügyi minisztere, Trócsányi László, egykori alkotmánybíró öntött látszólag furfangos törvényi formába. A törvény furfangja abban áll, hogy a visszamenőleges jogalkotás vádját elkerülendő, azt a bűvészmutatványt kívánta bemutatni, hogy csupán a Kúriától kisajtolt jogértelmezést foglalta olyan jogszabályi keretbe, amely egy különleges eljárási rendben a bankok majdhogynem feltétel nélküli kapitulációját eredményezi. A bűvészmutatvány, ha a tizenkét bíró fejbólintását nézem, egyelőre sikerült.


A bírák ebben az ügyben tisztességtelenségről, igazságosságról döntöttek. De milyen tisztességesség, milyen igazságosság ez? Miféle igazságosság az, amelyet minden nyilvános meghallgatás, eljárás nélkül, zárt ajtók mögött döntenek el és hirdetnek ki? Egyik bíró sem mert szembenézni azokkal, akik más véleménnyel vannak ezen dolgok felől. Márpedig, higgyék el nekem, más dolog úgy meghozni egy döntést, hogy előtte és utána egyenesen a szemébe néztünk a más véleményen lévőknek. Még ahhoz is félszegnek bizonyult ez a testület, hogy a nyilvánosság előtt hirdesse ki a határozatát, holott a múltban a jelentős társadalmi kérdéseket érintő határozatokat nyilvánosan hirdette ki az Alkotmánybíróság. Most, az igazságosságukat cizellálván úgy járt el a testület, mint őfelsége I. Jakab hírhedt titkos tanácsa, a Privy Council. Írásban és titokban.


A határozat alaposabb elemzése még várat magára, de ne legyen kétség, eljön ez a nap is. Két megjegyzést azért már a döntés másnapján megfogalmazhatunk.


Egyrészt azt már ma is rögzíthetjük, hogy ez az egyoldalú szerződésmódosítások tisztességtelensége körül zajló ügyet anélkül zárták le, hogy az alapvető jogi dilemma a megfelelő bírói fórumok előtt alaposan ki lett volna vesézve. Egyetlen egyoldalú szerződésmódosítással összefüggő konkrét ügyben sem sorakoztattak fel alapos érveket az ítélőtáblák és a Kúria színe előtt, és a vénasszonyok nyarán tartott perekben pedig a legjobb bírák vagy azért nem tárgyalhatták az ügy érdemét, mert ettől a törvény eltiltotta őket, vagy azért nem, mert a törvényi tilalmat kifogásolva az Alkotmánybírósághoz fordultak. Ez a példátlan eljárás akkor is kifogásolandó, ha történetesen a gazember bankok valóban a fennálló törvényekbe ütköző módon, bizonyos helyzetekben tisztességtelen módon jártak volna el. Csak egyetérteni tudok jogász kollégámmal abban, hogy tisztességes országban a bankok szerződéseinek tisztességtelenségét sem lehet tisztességtelen törvény alapján, tisztességtelen eljárásban megállapítani. Az alaptörvényben rögzített elvekkel, szabályokkal szemben nem lehet alkalmi módon vélt igazságot érvényesíteni. Különösen nem olyan körülmények között, amikor az ország tisztességes gondolkodóinak többsége pontosan tudja, hogy számos olyan, igazságosnak tekinthető megoldás létezik a valóban súlyos kérdés rendezésére, amelyik nem megy szembe az alaptörvénnyel.


Másrészt azért röviden és szükségképpen egyszerűsítve megismerhetjük a bírák érvelését. A többségi indoklást Lenkovics Barnabás fogalmazta meg. Lényegében monoton módon mondta fel meg az igazságügyminiszter álláspontját. A miniszteri sorvezető mentén gyakran repetitív, olykor redundáns módon ismételte meg, hogy nem történt itt visszamenő hatályú jogalkotás, mert a törvény csak a már meglévő, a fennálló és a Kúria által először 2012 decemberében hozott kollégiumi állásfoglalásban, majd a sebtében, a törvény megalkotása előtt néhány nappal rögzített jogegységi döntésben kifejtett elveket másolta be – copy & paste alapon – a törvénybe. A törvény nem alkotott új „anyagi” jogot, ahogyan azt a jogász szakma szereti kifejezni, ismételte atonális monotóniával az alkotmánybíró, csak speciális eljárási szabályokkal rásegített a mindig is létezett tisztességtelenség megállapíthatóságának felfedezéséhez. De hiába ismételünk el valamit kitartóan, mint azt a többségi vélemény teszi, az ismétlés csak a tudás anyja, de nem az igazságé. És hogy ebben a szómágiában talán maga az előadó alkotmánybíró sem hitt olyan magabiztosan, azt egy árulkodó jel, egy freudi sajtóhiba is jól tükrözi: a határozat 24. oldalán, a 97. pontban agyagi jogi szabályok értelmezéséről ír. Nehéz anyag az agyag vagy éppen fordítva: nehéz agyag az anyag.


Nem kívánnám az olvasót a visszamenőleges hatályú jogalkotás tilalmának erdejébe vinni, mert valóban sötét, nehéz és veszélyes terep ez a rengeteg. Annyit azért mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy Paczolay Péter alkotmánybíró, a testület hamarosan távozó elnöke, nemcsak ír, de olvas is, így különvéleményében a Kúria egyik korábbi részítéletét elemezve, valamint az inkriminált kollégiumi állásfoglalás szövegének alapos átfésülése alapján, határozottan megállapítja, hogy sem formájában, sem szellemében nem egy egyszerű copy & paste ujjgyakorlatot végzett a törvényalkotó. Nem a már meglévő jogi rendet helyezte el a törvényben. Ami az olvasni tudó jogász számára ebből kiolvasható, az nem más, minthogy a törvény a bírói gyakorlat egyes elemeinek kombinációja, az idevágó uniós irányelv sajátos értelmezése, amely „túlmegy a bírósági gyakorlaton, új követelményeket, új mércét érvényesít a fogyasztói kölcsönszerződések módosítására, vagyis valódi visszaható hatállyal szabályoz” [kiemelés az eredetiben].


Kiss László elsősorban a visszamenőleges hatály valamennyi, időbeli és térbeli és intellektuális dimenzióját tárja fel, meggyőzően fejti ki azt is, hogy a törvény az adósok helyett dönt, azaz az adósok önrendelkezési jogát terjes mértékben elvonja. A tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét és a bírói függetlenség megsértésének kifejtését Lévay Miklós alkotmánybíróra bízta, aki ennek kellő alapossággal eleget is tett. Ő ugyan nem így fogalmazott, de aligha túlzás kijelentünk, hogy a törvényben található tizedekkora „csínyek” sem mentek át korábban annak az Alkotmánybíróság szűrőjén, amelynek tagjai – többnyire – komoly, szuverén személyiségek és kiforrott intellektusok voltak. Szembetűnő módon a többségi vélemény is elismeri, hogy a törvény által kialakított „különleges eljárásrend” (amely, aligha kétséges, eufemisztikus megnevezése az önkényes és statáriális eljárásnak), a tisztességtelenség vélelme – ha nem önállóan, elkülönítetten, hanem összességében vizsgálja a döntéshozó – „a jogkorlátozások halmazata folytán az eljárás egészének tisztességességével kapcsolatban alkotmányos kételyeket ébreszt”. Ezek a kételyek Lenkovics Barnabás és a tizenkét tagú többség számára mindazonáltal nem voltak olyan meggyőzőek, hogy elérjék az alaptörvény-ellenesség szintjét. A monoton ismétlés mögött, az elhessegetett kételyek után végül is megtudhatjuk, mivel nyugtatja meg alkotmánybírói lelkiismeretét a többség. Szükségesnek tartja nyomatékosan felhívni a jogalkotó figyelmét, hogy ha „össztársadalmi, gazdaság- és pénzügypolitikai, valamint szociális és más társadalmi szempontok indokolttá is tesznek rendkívüli megoldásokat, a jogalkotó ilyen eszközökkel csak kivételes esetben, a lehető legszűkebb terjedelemben élhet. A rendkívüli megoldások ilyen felfogása merőben új fejlemény a magyar alkotmánybíráskodásban, arról már nem is beszélve, hogy a konkrét ügy kivételessége és a rendkívüli megoldásoknak a lehető legszűkebb körre való korlátozása aligha jellemzi a kifogásolt elszámoltatási törvényt.


A különvélemények közt érthető okok miatt kialakult munkamegosztás mintha egy különösen fontos üzenetet nem erősítene fel: azt, hogy itt három probléma, a visszamenőleges hatály, a tisztességtelenség törvényi vélelme és a tisztességes eljárás számos attribútumának elsinkófálása egymást erősítő, kumulatív hatásáról van szó. Önmagában nem biztos, hogy mindegyik elem alkotmányellenes. De azért ne adjunk ilyen könnyű menlevelet: nagyon sok az! A két komponensből álló atombomba részei önmagukban ártalmatlanok; ha egymással találkoznak, megindul a magfúzió, és a hatás katasztrofális. Esetünkben ez a fegyver három gondosan kimunkált komponensből áll, és együttes hatásuk alkotmányjogi értelemben nem kevésbé katasztrofális, mint a nukleáris fegyveré.


Ne feledkezzünk meg azért ebben a rövid összefoglalóban a Juhász Imre, Salamon László és Sulyok Tamás által megfogalmazott három párhuzamos véleményről sem, amelyek az egyes részletek tekintetében fejtenek ki észrevételeket. Alkotmánybírói szinten mindhárom különvélemény fejtörést okoz, és azt jelzi, hogy ha a jövőben ez – a KDNP jobbik arcát mutató – felfogás nyer teret a testületben, akkor talán annál is vitathatóbb lesz a helyzet, mint a kizárólag a kormánypártok által jelöltek diszpozíciója és habitusa alapján várható lenne. Salamon László hozzászólása, ha finoman kívánom megválasztani a jellemzését, alkotmánybírói szinten „problematikus.” Sulyok Tamás, ügyvéd létére, olyan szellős érveléssel jut el generálklauzulákon keresztül az alkotmánykonform értelmezéshez, hogy ebben a gondolatmenetben több tétel is szembenállónak tűnik az általunk ismert tényekkel, valamint a magyar és a európai magánjog alkotmányjogilag releváns tételeivel. Talán jobb lett volna, ha a különvélemények megfogalmazói kevesebbet mondtak volna. Vagy csatlakoztak volna ahhoz a hét bíróhoz, köztük a korábban jóval aktívabb Stumpf Istvánhoz, akik hallgattak. Stumpf egy ideje magáévá tette a Wittgenstein Tractatusának befejező mondatában foglalt bölcsességet: „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”.


A kihirdetett határozathoz fűzött közlemény – nem meglepő módon – azt hangsúlyozza, hogy nem történt itt visszaható hatályú jogalkotás, mert a jóhiszeműség és a tisztességesség törvényi szintű követelménye mindvégig az egyoldalú szerződésmódosítás korlátját képezte. A kifogásolt törvény csak a tisztességtelenség „ab ovo meglevő helyes tartalmát rögzítette”. Lenkovics alkotmánybíró a római jogból származó, jó kétezer év óta ismert contra bonos mores elvére is hivatkozik. A jóerkölcs, így egybeírva, minden magánjogi ügylet korlátja. De ha egy korszakban vallott erkölcsi elvet egy másik korszak moresével és a rá épülő jogrenddel mérjük össze, és ennek alapján jutunk egy magánjogi ügylet érvénytelenségére, akkor ilyen alapon akár Werbőczi* Hármaskönyvét is érvénytelennek kiálthatjuk ki a Duna jegén, és ezt követően majd olyan röghöz kötést „hívathat törvénybe” – ha tud – Trócsányi országbíró-igazságügyminiszter, amely nem visszaható hatályú.


Az alkotmánybíráskodási ethosz minden demokráciában ugyanaz: akkor kell a bíráknak résen lenniük és a sarkukra állniuk, ha a többség akarja az általa alkalmilag igazságosnak vélt rendet a közös üdvünket szolgáló alkotmányosság fölé helyezni. Ez az testület nem volt résen és nem állt a sarkára. Ebben a funkciójában bukott meg az Alkotmánybíróság; nem kicsit, nagyon.





* 100 évvel ezelőtti költeményében Ady ezt az írásmódot használta.






Hanák András ügyvéd
Írásai a Galamusban