A kétely



Amit nagyon sokan eleve megsejtettek, azt most írásba is adták. A Fejér Megyei Rendőr-főkapitányság Bicskei Rendőrkapitánysága megállapította, hogy Váradi András, alcsúti juhász – ő akasztott tengelyt a néhány év alatt milliárdossá lett „nemzeti együttműködő” gázszerelő Mészáros Lőrinccel, aki személyében mintegy felvillantotta a magyar vadkelet unortodox munkaalapú társadalmának fizikai munkásai előtt kínálkozó korlátlan lehetőségeket (azokról van szó, akiknek „koszos a kezük és olajos a ruhájuk”) – önmaga felelős a saját haláláért. Meglepő? Egyáltalán nem!


Ma Magyarországon, ha az illető nagyon sokat tud, akkor meg lehet halni rendőrautóban, ahogy az Welsz Tamással történt, bele lehet halni az állami presszióba, vagy 3 napi rendőrségi őrizet után lehet öngyilkosnak lenni. Váradi András halála, mondhatni, teljesen illeszkedik a sorba!


A diktatúrák és önkényuralmi/tekintélyuralmi rendszerek sajátja, hogy van egy felemelkedési szakaszuk meg egy kifutási idejük (ez a hatalom megtartására tett erőfeszítések és az eszement harácsolások időszaka), amit az összeomlás követ. Mindegyikhez kell egy megfelelő nemzetközi környezet. És természetesen kellenek azok a százak és ezrek, akik abban érdekeltek, hogy a rendszer a lehető legtovább fennmaradjon, és ők a lehető legtöbbet harácsolhassanak. Egy ilyen rendszerben már nincsenek valós elvek, csak cinizmus és gátlástalanság, természetesen „nemzeti”-be és „keresztény”-be csomagolva. A rendszer működtetői és haszonélvezői körében eluralkodik a büntet(hetet)lenség érzete, hogy a szolgalelkű lojalitás fejében ők bármit megtehetnek. S mivel fejétől büdösödik a hal, a maga szintjén és a maga módján mindenki elkezd teljhatalmú istent játszani. A baj csupán az, hogy az információs társadalomban előbb-utóbb minden kiderül. Egyszerűen lehetetlen a hírek totális ellenőrzése. Állandósul tehát a kármentés kényszere. Kialakul az „a hazug társadalom”, amelyben megszűnik az őszinteség, mert ellehetetlenül minden bírálat.


A hanyatlási szakasz kezdete ott érzékelhető, amikor a közvélemény meghallgatja ugyan, de már nem igazán hallja meg, és főképpen nem hiszi el, nem is annyira a kormány propagandagépezetének, hanem már maguknak az egyes állami szerveknek az állításait sem. Az emberek lelkébe és tudatába elkezdi befészkelni magát a mindent szétmarcangoló kétely. Bizalmatlanokká, óvatosakká, körültekintőkké válnak. Mindenben és folyton hátsó szándékot vélnek felfedezni. Jóllehet a Vezér már a regnálása kezdetén megmondta, hogy nem a szavaira, hanem a tetteire kell odafigyelni, az engedelmességre és tekintélytiszteletre idomított népnek idő kell, amíg felfogja, mi történik vele. Talán azért is, mert az „értelmiség” jelentős része szintén beállt a sorba (meggyőződésből, érdekből, számításból, gyávaságból – valójában mindegy, hogy miért). A hallgatás is egyfajta beállást jelent a sorba!


Egy társadalom – az egyénhez hasonlóan – csak a kérdésfeltevések, a szembesülések révén válik autonóm felnőtté. Ellenkező esetben, érzelmileg és intellektuálisan, infantilis marad. Ez minden diktatúra és önkényuralmi/tekintélyuralmi rendszer melegágya, ideális terepe. A szembesülés elutasítása és a felelősség elhárítása értelemszerűen együtt jár a bűnbakkereséssel, illetve az áldozati lét önfelmentő langymeleg érzésébe való belesimulással. Mindig valaki más a hibás, a felelős. Csak meg kell találni, és máris megvan mindenre a magyarázat. És ha mindenki hallgat – márpedig egy társadalomban elsősorban az „írástudó” feladta és felelőssége a szólás, nem pedig az (el)„árulás” (Babits Mihály) –, akkor nincs mit a népre vetni! Az irányításból mindig is kiszorult, alávetett státuszban élő embereknek Dózsa és Werbőczy óta meg kellett tanulniuk túlélni: mindent és mindenkor. Az irányítók soha, egyetlen rendszerben sem törekedtek arra, hogy az ilyen emberek felnőtté, „polgárrá” érjenek. Talán ez a III. magyar köztársaság legnagyobb mulasztása. Nem voltunk elegendően polgárok, demokraták, republikánusok, hogy tényleg magunkénak érezzük és megvédelmezzük. Talán a hiány megtapasztalása a tanulási folyamat és az érés elengedhetetlen szakasza.


Az infantilizmushoz társul természetesen a jobbágylelkület: bármit lehet velünk művelni, csak az életünket hagyják meg! Most azonban a megfáradt, megfélemlített, kiszámíthatatlanságba taszított – de még mindig kompromisszumkész és túlélésre berendezkedett – magyar társadalomnak azzal kell szembesülnie, hogy a javak (nyugdíjalapok, trafikok, földek) és a gyermekei jövőjének elvétele után elképzelhető, hogy már a puszta élete sincs biztonságban. Az állam- és párthatalom mindent, az erkölcsösített és nemzetiesített fogantatástól a szociális temetésig bezárólag, ellenőrzés alá kíván vonni. Kegyet gyakorol és (f)osztogat, elvesz és büntet, felemel és porba sújt! Teljesen kiszámíthatatlan módon.


Váradi András meghalt, és a rendőrségi jegyzőkönyv szerint ezért ő maga a felelős. És ez akár igaz is lehet(ne). De ki az, aki ezt ma Magyarországon gondolkodás nélkül elhiszi? Talán a Békemenet!



MTI/Beliczay László

A társadalomban azonban óhatatlanul szétárad és befészkeli magát a megfoghatatlan kétely. Ezt kommunikációval nehéz ellensúlyozni, semlegesíteni. A kételyből ugyanis lassan-lassan kialakul az a meggyőződés, hogy akit a nemzeti együttműködés rendszerében nem lehet egzisztenciálisan ellehetetleníteni, megtörni, „kicsinálni”, annak ajánlott odafigyelnie arra, hol, hogyan és mikor közlekedik. Nem másért, csak hogy elkerülje a „végzetszerű” balesetet. Pontosan úgy, mint a Ceausescu rendszerben!





Jakab Attila, teológus