rss      tw      fb
Keres

L’Espresso: Orbán, a „padre padrone”




A L’Espresso című, csaknem kétmillió olvasóhoz eljutó olasz hetilap Orbán apámuram* címmel közölte legfrissebb számában Federica Bianchi hosszú budapesti tudósítását. Részletek.



A L’Espresso illusztrációja. A kép aláírása: Ügyes. Nepotista. Megalomán. Autoriter. Nagyon populista. Így tartja kezében az országot a miniszterelnök.


A Budapesti autósztrádához közel fekvő 1700 lelket számláló Felcsút stadionjának szürke cserepei már a távolból látszanak. Az építményhez közeledve az embernek az az érzése támad, mintha többszáz éves festmények előtt állna: bárányok és pásztorok veszik körül a katedrálist vagy a kastélyt, amely egy pápa vagy egy uralkodó szeszélyéből ott magasodik a semmi közepén. Napjainkban ez egy négyezres befogadóképességű stadiont képében jelenik meg, amelyet a legjobb magyar építész tervezett éppen oda, Orbán Viktor családi nyaralójától öt méterre, és amely szinte komikus jelképe Orbán egyre növekvő megalomániájának.


A helyi rendőrségtől független biztonsági őrök védik az építményt, amely mellett nincs semmi más, mint végtelen mezők. A stadion mellett hét fedetlen focipálya. Az út másik oldalán a Puskás Akadémia sárga épülete, egyfajta kollégium, ahol a miniszterelnök elképzelései szerint a jövő Puskás Ferenceit képzik majd. „A fővárosból jöttem megnézni, hogy a kormány hogyan költi a pénzünket”, mondja egy hideg novemberi nap reggelén az erődítmény falai között sétálva a budapesti Károly Sándor (sic!) kórház ápolója. „Nem a foci ellen vagyok, de nekünk azt mondják, hogy nincs pénz a fizetésekre, de még az injekciós tűkre sem” – nevet összeszorított szájjal.


Orbán focirajongó, akit elkeseredéssel tölt el az egykor szebb napokat látott nemzeti válogatott gyenge szereplése. Barátai szerint a stadion építésére fordított 15 millió euró zöme magánforrásokból származik. De az a módszer, ahogy ezeket a forrásokat összeszedték, jól példázza, hogy Orbán az elmúlt 15 évben miként központosította saját kezébe a politikai és a gazdasági hatalmat. A kommunizmus 1989-es összeomlása után azonnal parlamenti képviselővé váló frissdiplomás Orbán mára nem pusztán széles parlamenti többséggel rendelkező miniszterelnök lett, de egyike Magyarország öt leggazdagabb emberének.


„Úgy módosította a törvényt, amelynek alapján a cégek kulturális intézményeknek tudnak támogatást nyújtani, hogy a sportintézményeket is bevették a támogatható körbe, ami önmagában még nem is kifogásolható” – mondja László Róbert, a kormánytól független Political Capital elemzőintézet munkatársa. „Később azonban (a miniszterelnök) küldötteket menesztett az ország legnagyobb vállalkozóihoz azzal a „tanáccsal”, hogy támogatásukat az Akadémiájának fizessék be. Így két legyet ütött egy csapásra: a saját tervei felé irányította ezeket a magánadományokat, amelyek egyébként közpénzzé váltak volna, és egyben lenullázta a kulturális kezdeményezések támogatását.” Egyike lehetett ez annak a lépéssorozatnak (mint például az iskolákkal kapcsolatos valamennyi döntés központosítása is), amelyek korlátozzák a kulturális tevékenységet és a véleményszabadságot az országban. Nem véletlen, hogy európai értelmiségiek egy csoportja éppen ezekben a napokban kérte Orbán volt miniszterének, Navracsics Tibornak a felmentését európai kulturális biztosi pozíciójából.


Felcsúttal átellenben, Alcsút falu határában, a dombtetőn, egyetlen magánúton megközelíthetően ott magasodik egy nagy, sárga fallal elszigetelt, neoklasszikus oszlopokkal díszített modern villa, amely jól jelképezi a község polgármesterének, Mészáros Lőrincnek a gazdagságát és hatalmát. Az ő története, miként a stadioné is, rálátást enged arra, hogyan működik Orbán alatt Magyarország, a hatalomra jutott populizmus országa.


A sztori a kilencvenes években, közvetlenül a szocializmus összeomlása után kezdődik, amikor az első demokratikus kormány Magyarország modernizációjának jegyében minden házhoz bevezettette a földgázt. Abban az időben Mészáros gázszerelőként dolgozott a saját kisvállalkozásában. A kormányzati fejlesztések és saját tehetsége hirtelen tehetőssé, egyben ismertté tették falujában. Fociőrül maga is, mint Orbán, frissen szerzett vagyonából áldozott a Felcsút focicsapat javára, amelyben ő maga is játszott gyerekkorában, s amelynek meccseit nagy odaadással követte. Úgy tűnik, hogy a miniszterelnökkel éppen a pálya szélén szotyolázva, két mérkőzés között ismerkedett meg. A kétezres évek elején, amikor a gázszolgáltatásban beálló verseny padlóra küldte a cégét, Mészáros úgy jött Orbánhoz fűződő kapcsolata, mint az isteni gondviselés. A 2002-es választások után Orbán úgy döntött, hogy Felcsútnak szenteli figyelmét, és futballképző központot hoz ott létre. A kulcsembere már megvolt hozzá. 2006-ban Mészáros a Felcsúti futball-alapítvány elnöke lesz, ma az akadémia és a stadion tulajdonosa, és egyre nagyobb vagyon halmoz fel: vállalatokat alapít és zár be, és 2010-től, Orbán mindent elsöprő győzelmétől kezdve, amellyel a parlamenti mandátumok kétharmadát szerezte meg, földbirtokossá is válik. Tíz évnél rövidebb idő alatt több mint húszmillió eurós vagyont halmoz fel. Természetesen 2010-ben Fidesz-színekben megnyeri a helyi polgármester-választást is. Azóta pedig a dombtetőről gyakorolja hatalmát – mint egy abszolút uralkodó –, és ellentmondást nem tűrően visszautasít minden sajtómegkeresést.


Két magyar oknyomozó újságíró szerint, akik nem szeretnék, hogy nevük megjelenjen, mert kormányzati megtorlástól tartanak (egyikük egy cikk publikálását követően már elvesztette az állását), Mészáros tevékenységének nagyobb része valójában nem az övé, hanem magának Orbánnak és családjának nevében jár el. Strómanok beiktatásával konszolidálta a vagyonát a múlt áprilisban harmadszorra is megválasztott miniszterelnök, így rejtve el a vagyont a közvélemény szeme elől, amelyben talpig becsületes, az átlagemberek érdekét védő, a szocialista oligarchákkal hadakozó képet alakított ki magáról. Szembeszáll tehát azokkal, akik 1989 óta megnyitották az országot a multinacionális vállalatok előtt, amelyek – az ő szóhasználatával élve – megfosztották pénzügyi forrásaitól az országot és gazdaságilag gyarmatosították.


Orbán nem egyedül gazdagodott meg. Hatalmának megerősítése érdekében – a romokban álló ellenzék közreműködésével – új vállalkozói osztályt hozott létre, amelybe kizárólag megbízható barátokat engedett be, közvetlenül és nyíltan a régi szocialista nomenklatúrával szemben. A két legismertebb oligarcha régi iskolatársa, Simicska Lajos, a Fidesz szürke eminenciása, az ország sajtója nagy részének a tulajdonosa; valamint Nyerges Zsolt, egy ügyvéd Kelet-Magyarországról (tehát nem a művelt, hagyományosan szocialista és liberális Budapestről). Nyerges egyéb tevékenysége mellett egy hirdetési ügynökség tulajdonosa is, amely a fővárosi plakáthelyeket éppen európai uniós pénzekből vásárolja fel. Amikor Magyarország 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz, a Transparency International korrupciós listáján a 42. helyen szerepelt: mára az 54-re csúszott vissza, éppen fordított irányban mozogva, mint a legtöbb volt szocialista ország. Vásárhelyi Júlia nyugdíjas újságíró az Orbán által felállított rendszert „magyar polipként” határozza meg. Ez lett a címe két könyvnek is, amelyet több értelmiségivel közösen adtak ki. „A hagyományos maffia alulról felfelé mozog” – mondja Vásárhelyi. „Esetünkben azonban az állam felülről száll be az üzletbe. A keresztapa Orbán Viktor, akinek megvan a saját Családja. Nemcsak korrupcióról van szó, hanem egy valódi állami maffiavállalkozásról, amely minden létező kulcspozíciót elfoglalt: az alkotmánybíróságot, a közigazgatás vezető szintjeit, a médiát és végül az ellenőrző szervezeteket is.” Például ahogy minden közpénz, úgy az európai uniós támogatások is a gazdasági minisztérium és az infrastrukturális fejlesztésekért felelős ügynökség élére állított, Orbánhoz lojális üzletemberek kezén mennek át. Egy szinte abszolút hatalom épül ki, amely nem hagy teret az ellenzéknek, és amely lehetővé tette a miniszterelnök számára, hogy az elmúlt négy esztendőben teljesen átalakítsa az ország gazdasági, társadalmi és politikai rendszerét.


Mindenekelőtt megváltozott az ország elnevezése, amely többé nem Magyar Köztársaság, hanem Magyarország; aztán magát az alkotmányt változtatták meg, hogy megakadályozzák a bíróságokat abban, hogy a Fidesz számára kedves törvényeket alkotmányellenesnek nyilváníthassanak. Csak példaként: az Alkotmánybíróságot megfosztották attól a jogától, hogy a gazdasági vonatkozású törvényeket vizsgáljon mindaddig, amíg az államháztartás GDP-hez viszonyított hiánya el nem éri az 50 százalékot. Mivel manapság 80 százalék fölött, a volt szocialista országok közül a legmagasabbak között van, ez a törvénymódosítás gyakorlatilag minden döntést kizárólag Orbán kezébe helyez. Nem kis dologról van tehát szó, minthogy a miniszterelnök nyíltan is kifejezésre juttatta, hogy a gazdaság alapvető vonásain kíván változtatni, ki akarja zárni a külföldi vállalatokat a pénzügyi, a távközlési, az energetikai szektorból és az agrárvállalkozások köréből. Mindegyik ágazatra hatalmas adókat vetett ki vagy testreszabott törvényeket alkotott (amelyekkel például osztrák és olasz tulajdonban álló földeket vett el és juttatott az oligarcháinak). Csak néhány napja annak, hogy egy ad hoc döntéssel 40-ről 50 százalékra emelte a kritikus RTL Klubot sújtó reklámadót. És csakis a jelenleg valódi ellenzéket egyedül jelentő civil szféra impozáns tüntetésének köszönhető (amelyet Gulyás Balázs egyetemi hallgató szervezett), hogy a kormány elállt az internetkapcsolatot sújtó adó ötletétől. Az internet ma az egyetlen tájékoztatási eszköz, amely teljesen mentes a kormányzati befolyástól.


Korareggel a Szabadság téren. Kevés járókelő igyekszik a teret övező épületekbe, a Magyar Nemzeti Bank palotájába, az Unicredit székházába. Néhány turista megáll, hogy megszemlélje a náci megszállás áldozatainak emlékére a kormány által egyetlen éjszaka alatt gyorsan felállított emlékművet. Az emlékmű azt a benyomást kelti, mintha éppen a történelmi áldozat-szerepet kívánná erősíteni. Orbán ügyesen manipulál ezzel a nemzeti betegséggel, hogy elterelje a figyelmet gazdasági manővereiről. Az emlékművön egy fémsas lecsap egy lesoványodott és riadt tekintetű angyalra. Magyarországot mint a náci Németország áldozatát ábrázolja. Tegnap épp úgy, mint ma. „Történelemgyalázás” – fakad ki Sipos Áron, a Giorgio Perlascáról szóló film producere. „ A németeket meglepte az a gyorsaság és hatékonyság, amellyel a nyilaskeresztes magyar kormány koncentrációs táborokba küldte a zsidókat 1944 és 1945 között”. Az emlékmű lábánál soha vissza nem tért magyar zsidók fényképei, személyes tárgyai, gyertyák és virágok. Néhány turista megáll fényképezni. Egy öregúr eléjük vág, elhalad az emlékmű előtt. Hirtelen megáll. Megfordul. Odaköp a fotók felé. Gyorsan elindul és magában azt mormolja: „Átkozott zsidók”.


Az antiszemitizmus soha nem tűnt el Magyarországon: ha második magyar párt is, a Jobbik az egyetlen az ellenzékiek közül, amely ezt nyíltan vállalja, és Orbán ezt is jól kihasználja (ahogy az áldozatszerepet is és a neoliberalizmust is) arra, hogy a tömegek fölötti ellenőrzést gyakorolja – kimondatlanul is rájátszva az antiszemitizmusra. Amikor Orbán illiberális demokráciáról beszél, nem szabadság nélküli demokráciára gondol, hanem, mint azt Gulyás Gergely, a parlament fiatal fideszes alelnöke a L’Espressónak elmagyarázta, egy olyan demokráciára gondol, amely mentes azoktól a neoliberális kozmopolitáktól, akik 1898 után megnyitották az utat a multinacionális vállalatok előtt, és mentes azoktól a szocialistáktól, akik a Szovjetunió idejében voltak uralmon. Hagyományosan ehhez a két párthoz kötődnek a zsidók Magyarországon. Tehát Orbán Magyarországán ők sem kívánatos személyek. Ahogy a kormányközeli Nézőpont Intézet munkatársa egy szerencsétlen fordulattal fogalmazott: „A liberálisok és a szocialisták nem magyarok!”





* Utalás a Taviani-fivérek 1977-es filmjének címére: olaszul Padre Padrone, magyarul „Apámuram”-ként játszották. A magyar „apámuram” szó inkább csak tiszteletteljes kifejezés, olaszul sokkal keményebb, mert a „padrone” szó tulajdonost jelent.