Köd



Iszonyatos, nagy bosszú ez,
Várni, várni, míg vége lesz.


S tudni, vannak így még többen,
Mígnem valaki megdöbben,


Míg valaki föl nem ordít,
Ködből, csöndből föl a holdig,


Föl a pestishez magához!
Aki irtózattal átkoz


József Attila:
Ködből, csöndből – 1925




Nem hiszem, hogy már készülne az orbáni hatalombirtokosok ballagási tablóképe, nagyon nem így áll a dolog. A „dolog” – az életünk. Van, akinek több, van akinek kevesebb idő (T) maradt az életéből, ami – ha megérjük minden fázisát – három részidőből tevődhet össze: az Orbán-rendszer eltakarodásáig eltöltendő időből (t1), a káosz, a felfordulás idejéből (t2) és a valami újnak a létrejöttét és időleges megszilárdulását magába foglaló időből (t3). Ma még mindhárom szakasz megbecsülhetetlenül hosszúnak tűnik, vagyis a normalitás korszakának beköszönte gyomorszorítóan távolinak látszik. Zárójelben: az „eltakarodás” a városi folklórban exponenciálisan növekvő gyakorisággal előforduló indulatszó, lehet szinonimája a szétesésnek, lebomlásnak, ellehetetlenülésnek, gazdasági csődnek, valamilyen népmozgalom által kikényszerített hatalomváltásnak, sőt még a jelenlegi hatalom leváltásának is választások útján. Zárójel bezárva. És lehet – a rohamos szellemi leépülését zsigeri gyűlölettel kompenzáló Lovas Istvánnak („A polgárháborút szítók és előkészítők egyik orgánuma, a Galamus.hu…” – Magyar Hírlap) nagy szívességet téve – egy általa és tettestársai által is implicit módon preferált és sunyi módon gerjesztett polgárháború. Történhet persze ez másként is, sokféle módon, végtelen számú variánsa valósulhat meg annak a forgatókönyvnek, amely vagy ismételten reményt kínál a szabadságra, vagy újra színpadra állítjuk az 1930-as vagy az 1950-es éveket, netán valami olyasmi történik velünk, amire most nem is gondol(hat)unk.


Elfogadom, hogy sokan és egyre többen szeretnénk megkönnyebbülten kézről kézre adni ezt a tablóképet, de egy második rendszerváltásnak a pulzáló elégedetlenségen kívül – nem függetlenül a Nagy Egyes virulens manipulációs apparátusának és „rábeszélőgépeinek” működésétől – jelenleg gyakorlatilag semmilyen társadalmi feltétele nincs meg.


Köd van. Sűrű, hideg, bőr alá mászó, nyirkos és hideg mentális köd. Amiről azt gondoltuk, a körvonalakból azt feltételeztük, hogy na, talán EZ elindít valami változást, arról közelebb érve kiderül, hogy optikai csalódás keltett illúziót bennünk. Fáradt, „csakazértis” remény-zsoldosok lettünk, makacsul, de egyre lassabban, egyre kisebb alakulatokban vánszorgunk, és érzékelhetően egyre többen veszítik el az ítélőképességüket. Addig rendben van, hogy mindenki a saját belső iránytűje szerint határoz az irányról, lehet az London vagy helyben járás, esetleg belső emigráció. De az nincs rendben, hogy nincs vagy alig van dialógus, félig elszívott dzsointokat adunk körbe a Facebookon. Kiégett szemmel olvasunk explicit baromságokat, és egyre ritkábban igazi intellektuális élményt jelentő írásokat. Ez utóbbiak leginkább a helyzetelemzéssel foglalkoznak, leíró jellegűek, a jövőről egy szó sem esik bennük. A jövő elveszett rosszkedvünk ködében.


Az adóforintjainkból kistafírozott Orbán-média naponta szállítja a hánytató pirulákat: győzelmi jelentésektől harsogó hírműsorok az 50-es évek első felének médiamaszkjában („látványosan növekedett”, „fokozta termelését”, „újabb rekordot döntött”, „soha nem látott fejlődés előtt áll”), színes-szőttes-főzős-zabálós, kínosan értékkerülő „tájolás” („jajezistenifinom”), elképesztően ostoba „ésezthogytetszikmegélni” típusú árnyékbeszélgetések – ez a kínálat. És persze legitimációs tapaszként a nagyátkos sikerfilmjeinek, tévéjátékainak retróvetítése a késő esti órákban. Még a valóban tehetséges fiatalokat felvonultató „Virtuózok” című műsort is sikerült teleköpni nyállal, az ostoba kérdéseikkel zenéhez még csak nem is konyító riporterek a koncertdarabokat a produkciók alatt (!) szétbeszélték. A tételszünetben is illetlenség lenne megszólalni, de a darab közben, a mű születésekor indifferens hercigeskedéssel zavarni a minden idegszálával a gyerekére koncentráló szülőt… Nos, ezt nem minősítem. Ez pontosan annak a kontraszelekciónak az eredménye, amelyet a küldetésmédia kompetenciaként elvár a munkatársaitól. „Tudod, hogy hazugság, de rezzenéstelen arccal olvasd fel a híreket!” „Örülj, lelkesedj, sugározz égi örömöt, hiszen ez már a Mennyország. A Mennyország pedig minden nap jobban teljesít, ezért hallgasd el az amúgy is kozmetikázott statisztika kellemetlenebb felét!” „Szervezz és fizess meg amatőr színészeket, öltöztesd be gazdálkodónak, tűzoltónak, bárminek, és mondass velük hozsannázó, hálás mondatokat!” „Vágd össze úgy a kép- és hanganyagot, hogy abból az Arany Buddha fényessége ragyogjon!” „Takard le a valóságot tájképekkel, vagy szentimentális nagytotállal!” „Keverd a kívánatos és elvárt mondanivaló szerint az idősíkokat!” „Az emberek szépre, jóra, melegre, boldogságra várnak, hazudj ilyen világot és sugalld azt, hogy ez karnyújtásnyira van, vagy már benne is élünk!” „Közvetítsd élőben, ellenfényben, ahogy megreped a nemzeti szalaggal átkötött kopjafa a behavazott kicsi erdélyi falu temetőjében, keverj alá harangszót, közelíts rá egy faragott botra támaszkodó megfáradt kézre, majd svenkelj a kopott vájdlingban tésztát gyúró fejkendős, életerős asszonyra!” „Mutasd közelről mind a négy fizető nézőt és az értőn szotyolázó Nagy Egyest alázatos udvartartásával együtt, és közvetítsd eufórikusan az amúgy szánalmas produkciót!” „Játssz a nézővel/hallgatóval bugyuta játékokat, avass tökfejekből állami celebeket, és add a szájukba, hogy ’Magyarország szeretlek!’” Ennyi, és máris közmédiamunkás lehetsz, feltéve, ha álmodból fölkeltve is tudod azt a 20 szót, amelyre szükséged lehet. Másfél, na jó, két nap alatt mindez megtanulható.


Na, eddig tartott a rinyálás. Nem változik semmi, amíg mi nem változunk. A fenti indulatos, helyzetleíró attitűd csak a szükséges, de nem elégséges feltétele a változtatásnak. Csakhogy újra és újra szembeúsznak ismerős jéghegyek: az „érdemes-e egyáltalán-jéghegy” meg a „nem az én dolgom”-jéghegy, aztán a „tele a hócipőm, beszéljünk inkább a napfényes Toszkánáról”-jéghegy. Külön-külön is kerülendők, talán morális szelf-kormányzással, több beszerezhető tudással és az emberi méltóság már csak pislákoló lángjának felélesztésével. Mondom, talán.


Tényleg nem akarjuk kinyitni az ablakainkat a friss levegőre? Tényleg belenyugszunk, hogy a szabadságot unokáink se fogják látni? Tényleg elfogadjuk, hogy tehetetlenek vagyunk a diktatúrával és a diktátorral szemben? Tényleg lemondunk az önbecsülésünkről? Tényleg tűzbe dobjuk a felelősségünkkel együtt Julien Benda és Babits Mihály okfejtését? Hányan vesszük kézbe Koestler klasszikus regényét, hogy mi és hogyan vonatkozik ránk például ezekből a mondatokból: „Mi helyesbítettük a te tanaidat, és a csalásra, a félelemre és a tekintélyre alapoztunk. És az emberek megörültek, hogy megint úgy vezetik őket, mint egy nyájat, hogy végre levették szívükről az oly félelmetes adományt, ami annyi gyötrelmet okozott nekik... Mi meggyőztük őket, hogy csak akkor lesznek szabadok, ha a mi javunkra lemondanak a szabadságról és meghódolnak előttünk.” (Koestler: Sötétség délben)


Ismerősen nagy szavak? A baj is nagy, sokkal-sokkal nagyobb, mint amit a szaktudományos elemzésekből kikövetkeztethetnénk. Mert eddig – csekély számú kivételtől eltekintve – ezek az elemzések kívülről írtak le személyeket, csoportokat, szervezeteket, intézményeket, döntési mechanizmusokat, szociálpszichológiai folyamatokat. De hogy a gyalázat elmúlt közel 5 éve hová taszította az egyének gondolkodását, a saját és más csoportokhoz viszonyuló attitűdjeit, hogyan falta fel az igazság és a humánum iránti késztetéseket, hogyan és hányakat tett cinikussá, nihilistává vagy egyszerűen csak érték- és reményvesztetté, arról csak becsléseink, megérzéseink vannak, de valódi, racionális tudásunk nincs. Tudjuk-e, hogy mennyire rákosodott el a társadalom és benne az egyén? Hogy miként érinti ez az országon belüli városokat és miként a periféria aprófalvait? Tudjuk-e, hogy mennyire kétséges a gyógyulás? És ha már van legalább hozzávetőleges diagnózisunk, létezik-e terápia? Milyen áron? Hányan azonosulnak a véleményemmel (dehogy csak az enyém…), hogy nem megpróbálni hozzájárulni a változtatáshoz nem csak méltatlan önfeladás, hanem felelőtlen és erkölcstelen hozzáállás lenne? Higgadt gondolkodás, ennek sok-sok reprodukciója (írás, beszéd) és megszámlálhatatlan, de az elérendő cél érdekében a fontossága szerint strukturált dialógus, vita szükséges – holnaptól! Nem holnaputántól, hanem holnaptól, már tegnapelőtt el kellet volna kezdeni! És nemcsak egynemű vagy közös nevezőjű csoportokon belül, hanem más magyar nyelvet beszélőkkel, olyanokkal, akikkel csak lehet közös demokráciaféltő platform. Van még rá idő?


Kutya nehéz lesz, nem mondok vele újat. Napi akadályok tucatjai nehezítik a tisztánlátást. Olyan torlaszok, mint például az ismert nagyvállalkozó hungaro-siítákról és hugaro-szunnitákról szóló fejtegetése. „Az egyik oldal állít valamit, a másik pedig homlokegyenest az ellenkezőjét mondja. Ha nem lennénk az Európai Unióban, valószínűleg le is gyilkolnák egymást.” Jól hangzó, ütős mondatok, kár, hogy semmi értelmük. Pontosabban – nyilván tudat alatt – az önfelmentés mintamondatai. Tekintsünk el nagyvonalúan attól, hogy ez a hasonlat nemhogy sántít, de lába sincs, de azt nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy 2010 és 2012 között Demján – közös fellépéseiken – hogyan legitimálta Orbánt, míg aztán 2013-tól jött a megvilágosodás és az óvatos, majd amikor a kormány döntései már milliárdos károkat okoztak, gyors szembefordulás. Érteni vélem, ha nem is tudok azonosulni vele, hogy az ilyen roppant méretű vállalkozások felett diszponáló embernek kiegyezésre kell jutni a mindenkori hatalommal. Valóban? Miért is? Nem inkább ő szolgálhatna a bátorság és kockázatvállalás mintájával? Értem, hogy a növekedésre ítélt nagy projektek megroppanása sok ezer embert és hatalmas vagyont érinthet, de mi az, amit Demján – a Kádárral, Antal Józseffel, Hornnal, az első Orbánnal, az első és második Gyurcsánnyal, majd ismét Orbánnal együttműködő milliárdos – nem tudott, mondjuk 2010-ben, Orbán Viktorról? Egy ember, aki mögött valódi, mérhető gazdasági és humanitárius teljesítmény van, miért megy fel biodíszletnek Cipolla színpadára? És Demján csak az egyik a nagy matrjoska-babák közül, példaként más is szolgálhatott volna. Belőle és más mintázatú további babákból számtalan kisebb potyog ki, a kisebbekből megint továbbiak, újabb kérdések és akadályok elé állítva bennünket. Hogyan érhet össze néhány döntő kérdésben nagyon különböző életkorú, más-más világlátású, értékrendű, habitusú ember szándéka? Hogyan fojtom vissza magamban, és igyekszem másokat is rábeszélni arra, hogy fojtsák vissza, nyomják le magukban az érthetően felgerjedő indulatokat, hogy a kétszerkettő józanságával lehessen a demokrácia tartós garanciáin gondolkodni? Hogyan lehet egy fáradt, kiégett, sértett, megalázott, átvert, elgyötört, a politikától a kiskertbe visszazavart társadalommal megértetni, hogy nem az ólban hízó és kéjesen röfögő Jobbik a megoldás? Vagy ez illúzió? Végletesen elromlott minden? Nehéz lenne beletörődni.


És ha lesz is türelmünk és erőnk a változtatásra, hogyan fogunk elszámolni a hidegháborús bűnösökkel? Lesz e jogalap és lesz-e jogalkalmazó? Mert még egyszer nem művelhetik ezt ezzel az országgal, ebben gyorsan egyet fogunk érteni. De nem „statuálni” kell, hanem független – ismétlem, független – bíróságnak kell ítéletet mondani róluk. Ha pedig következmények nélkül maradhat a ránk lapátolt tömérdek gazemberség – mert a jog nem mindenre csodaszer –, akkor hordjuk ki magunkban a tanulságokat és meséljük el őket tablettel játszó unokáinknak is.


Sziszüfosz-üzemmódba kapcsolok és dünnyögöm magamban Bródy köztársaság-nótájának refrénjét. Csak-csak oszlik majd a köd…


Lesz még egyszer szép a világ
Lesz még Magyar Köztársaság
Álljunk fel hát érte


Egyszer már, ha rövid időre is, de sikerült.






Simkó János

Újságíró