Waldheim árnyéka
- Részletek
- Napi apró
- 2014. december 02. kedd, 07:05
- Aczél Endre
Kurt Waldheim osztrák konzervatív politikus kilenc éven át volt az ENSZ főtitkára (1972–1981), majd ezt következően sok egyéb mellett a washingtoni Georgetown egyetemen tanított diplomáciát. Idővel megpályázta hazája köztársasági elnöki tisztét (1986), és nyert. Ekkor kezdődtek a bajok, amelyek a háttérben már évek óta érlelődtek. Kiderült, hogy Waldheimnek náci és több mint gyanús háborús múltja van (Szerbia, Görögország). Soha nem sikerült rábizonyítani, hogy tevőlegesen részt vett volna háborús bűncselekményekben, így például brit hadifoglyok „eltüntetésében” – tolmács volt és küldönc –, azt azonban igen, hogy a bűntényekről, zsidóellenes szerbiai bevetésekről (Banja Luka) tudomása volt. És minderről végig hallgatott.
A történtekre, nem utolsó sorban a Zsidó Világkongresszus nyomásának engedve, az Egyesült Államok azzal a példa nélküli lépéssel reagált, hogy megtiltotta egy baráti ország államfőjének a belépését amerikai területre. És ez a tilalom mindaddig érvényben maradt, amíg Waldheim hivatalban volt. Hiába kilincseltek Washingtonnál osztrák vezetők – élükön Vranitzky kancellárral – a belépési tilalom megszüntetése végett, az amerikaiak hajthatatlanok maradtak.
Vida Ildikó, NAV-elnök esete nem azonos fajsúlyú a Waldheimével, de vannak „áthallások”, sőt lehetnek olyan következmények is, amelyek felidézik a közel 30 évvel ezelőtt történteket. Egy: Vida Ildikó is alighanem azért került tiltólistára, mert tudott, de nem beszélt korrupciós ügyekről. Még kevésbé cselekedett. Kettő: kéretik ellenőrizni a Waldheim-tilalom következményeit. Mihelyt az amerikai tilalom életbe lépett, egyetlen nyugati állam sem hívta meg állami látogatásra az osztrák köztársasági elnököt. Sőt még a Szovjetunió se, noha a Waldheim elleni kampányt – az akkor divatban levő hidegháborús logika szerint – „cionista körök” machinációjának nevezte. Egyetlen esetről tudok, amikor ez a nemkívánatos ember nyugat felé elhagyhatta hazáját: Kohl kancellár 1987 augusztusában nem hivatalos nyári látogatáson (beszélgetésen) fogadta Waldheimet. Viszont olyan „legbarátibbnak” számító országok, mint Svájc, Írország vagy Hollandia, elzárkóztak tőle, hogy időpontot adjanak neki egy hivatalos vizitre. Soha nem is adtak. Érdekes, hogy amikor II. János Pál pápa audiencián fogadta az osztrák államfőt, a Vatikán mellé akkreditált nagykövetek gondosan elkerülték a vele való találkozást.
Hányattatását Waldheim „Keleten” pótolta („keleti szél”): Irán, Irak, Jordánia, Szíria, Líbia, Kuvait, Egyiptom, Törökország szívesen látták (nota bene kapott meghívást Magyarországról is), de alig hinném, hogy az európai elszigeteltség érzését ez nagyon enyhítette volna nála. Különben is – és ez a lényeg – felfogta (nem is újrázott), hogy ha egyszer az Egyesült Államok leadja a „riasztólövést”, akkor kár ugrálni. Persze, hogy felfogta: nem azért közösítik ki, mert náci múltja van, hanem azért, mert az amerikai beutazási tilalom burkolt útmutatás az európai szövetségeseknek, hogy miként viselkedjenek vele. Ajánlom ezt a tanulságot mindazok figyelmébe, akik azt hiszik, hogy Vida-ügyben Amerika folyamatos átkozása, a „kikérjük magunknak” állandó ismételgetése eredménnyel járhat. Épp ellenkezőleg.
