A Kelet népe
- Részletek
- Sándor Klára
- 2010. december 11. szombat, 05:56
A csodálatos gímről és az őt üldöző „két egytestvérről”, Ménrót Hunor és Magyar nevű dalia fiairól kisiskolás koromban olvastam először, egy úgynevezett foglalkoztató-füzetben. Arany verse maradandó emlékeket hagyott bennem, igen sokszor olvashattam, mert hosszú részekre emlékeztem belőle. Egy-két évvel később aztán végképp elvarázsolt „az édes kakukkfű-illatú puszta”, a végtelen fűtenger, a sötét éjben lobogó tábortüzek és a fölöttük ragyogó csillagok képe, a birkán lovagolni tanuló gyerekek, jövendőmondó táltosok, szilaj, kemény, igazságos és bátor férfiak, hűséges, okos és szintén bátor nők világa – a vén Puszta és leszármazottai, Csicsi, Hunor, Keve, Bendegúz, Buda, a hatalmas Attila, a Hadak útjának csillagösvényén őseihez hazavágtató Csaba, a honszerző Álmos és a pajzsra emelt Árpád története a Mondák könyvéből. Komjáthy István könyvét 1955-ben adták ki először, s aztán nagyon sokszor újra. Újabb néhány év elteltével aztán Zéta meséje nyomán képzeltem el Attila udvarát és az ott élők életét. És ez egyáltalán nem volt baj (és a többi akkoriban olvasott könyv, a Magyar regék és mondák, a Mátyás királyról szóló történetek és Kinizsi Pál regénye sem), minthogy a magyar irodalom tömve van olyan utalásokkal, amelyekből egy árva szót sem lehetett volna megfejteni a magyar mondavilág ismerete nélkül – beleértve értelemszerűen a hunokról kialakult magyar mondavilágot. Meg különben is: szórakoztató volt olvasni őket. Megszoktuk, újabban minden könyvet kiadnak, bárki lehet „író”, „tudós” meg legfőképpen „beavatott”, ennek megfelelően a történeti ezotéria (is) elönti a könyvpiacot, s ennek kiváló alapanyaga az egyébként is sok motívumból, jól mesélhető történetekből álló hun-mondakör. A fönt említetteknél sokkal silányabb megformálást pedig azzal a különös vonzerejű marketingfogással fedik el, hogy mindezt „titkos tudásként”, politikai ármánykodásból eddig eltagadott „ősigazságként” tálalják, s legfőképpen: nem fikcióként, hanem „igaz történetként”. Nagyobb, nem erre specializálódott könyvesboltokban is tömegével találjuk ezeket a könyveket, s noha sokféle van belőlük, mégsem sokan olvassák őket – úgyhogy nagyobb kárt csak akkor okoznak, ha tanárok vagy újságírók kezdik lelkesült hívőként terjeszteni a belőlük kiolvasott sületlenségeket.
Mondák könyve – muzeumantikvarium.hu
Nagy tévedés lenne azonban azt hinni – és sajnos a nem-hívők meg ezt követik el gyakran –, hogy a hun-származás tézise pusztán az ilyen nyomdatermékek miatt része továbbra is a magyar nemzettudatnak. Megerősödésében kétségtelenül szerepe van az utóbbi évtizedekben elharapózott új hun-kultusznak, de a vezető szerep továbbra is a tankönyveké, azokban pedig Attila kipusztíthatatlanul a magyar történelem első nagy figurájaként van jelen. Nemcsak a csodaszarvas regéjét tanulják a kilencévesek (az egyik elterjedt, sokat használt tankönyvből valók a példák), hanem az isteni kard és persze Attila temetésének történetét is – mindezt Petőfi Magyar vagyok című verse, illetve a Szózat előzi meg, és Emese álma, a vérszerződés, a turul legendája, Botond mondája követi, az olvasókönyvhöz tartozó tanmenet szerint pedig ezek az olvasmányok a nemzettudat formálását szolgálják. Baj ez? Ha történeti igazságként verik a gyerekek fejébe, akkor igen – egyszerűen azért, mert úgy nem igaz. Ha mesélik ezeket a történeteket, akkor nemhogy nem baj, hanem elkerülhetetlen – csak éppen nem korai magyar történelemként kell(ene) tanítani, hanem a későbbi magyar mentalitás- és művelődéstörténet fontos elemeként. A magyar irodalom tanulásakor szintén nélkülözhetetlen a hun-történet alapmotívumainak ismerete, de annyira, hogy szinte reménytelen vállalkozásnak látszik számbavenni a hun-történetből táplálkozó verseket, drámákat, prózai írásokat, még akkor is, ha a fűzfapoetizmus meg az irányzatos történelemhamisítás művelőit kihagyjuk, s azokra szorítkozunk, akik az iskolában tanított irodalmi panteon tagjai. Alább nem is valamiféle összefoglaló lista következik, hanem csak egy kis példagyűjtemény – igazán megérdemeljük a rengeteg sok komoly történelem meg nyelvészkedés után.
Attilánál alkalmasabb tárgyat nehéz találni a nemzeti mitológia megteremtésére – Árpád és vezérei soha nem is tudták kiszorítani, legfeljebb kiegészíteni a hunok történeteit. Emlékezzünk csak, Kézai hun-története írásművészet szempontjából kiemelkedik krónikája többi részéből, tartalmának irodalmi témaként való hasznossága pedig tagadhatatlan: ősi, nagy múltú néppé teszi a magyarokat, a hatalmas, mindenfelé félelemmel tisztelt uralkodó élete ugyanakkor kész sorozata a sorstragédiáknak, hiszen testvérgyilokkal szerezte meg a kizárólagos hatalmat, nála van Isten kardja, de nem saját hatalmáért, hanem azért, hogy megfelelő büntetőeszköz lehessen Isten kezében, halála nászéjszakáján éri, s ő, a legnagyobb vezér bizony ágyban, párnák közt, egyáltalán nem heroikus módon hal meg. Temetése pompázatos, de kegyetlen, sírja máig őrzi titkát, s még a testvérharc átkát is átörökítette fiaira. Azt a magyar mitológiát, amelynek Attila a központi hőse, nem kell magyarázgatni sehol: nevét ismeri világ, mi pedig virtuálisan újrafoglalhatjuk a vágyódva csodált városokat, Kölnt és Észak-Itáliát, kérkedhetünk azzal, hogy Velence alapítása „nekünk” köszönhető, gondolatban eljutunk Róma és Párizs kapuihoz, és csak a nagy uralkodó jámborságra való hajlama teszi lehetővé, hogy e városok (ahol egyébként sose járt) megmeneküljenek, igaz, szükséges hozzá némi alkudozás vagy ima is szent életű emberek részéről. A hun-történet úgy erősíti az ázsiai származás hitét, hogy közben megacélozza a keresztény küldetéstudatot, a magyar mint kiválasztott nép eszméjét, és még a magyar „különállást”, „társtalanságot” is kellemesen magyarázza. A hunok nagyságában, illetve Attila személyes tragédiáiban rejlő lehetőségeket a magyar irodalom alaposan ki is használta.
Dugonics András (Vasárnapi Ujság, 1859. július 31.) – Wikipédia
Az első magyar regény írója, a szegedi Dugonics András (1740–1818) igen sokat és sokfélét írt, s még akkor is megérdemelné, hogy többet tudjunk róla, mint hogy Szeged közepén, az egyetem főépülete előtt, a róla elnevezett téren van a „zenélő szökőkút”, ha sem szépirodalmi, sem matematikai könyvei nem nevezhetők kiemelkedő alkotásnak. A dalmát származású szegedi polgárcsalád András fia korán kitűnt éleseszűségével, s korán eldöntötte azt is, hogy életét a „tudákosságnak” és a tanításnak akarja szentelni, úgyhogy szülei nagy bánatára belépett a piarista rendbe. Élt Erdélyben, ekkor ismerkedett meg alaposabban a hun mondákkal és történetekkel, aztán visszakerült a Felvidékre, ahol egyébként korábban tanult. Először Nyitrán tanított bölcseletet, majd miután a jezsuita rendet 1773-ban föloszlatták Magyarországon, Nagyszombatban matematikát – innen került aztán, az egyetemmel együtt, Budára. 1788 és 1808 között ő volt az egyetem rektora, akkor Szegedre vonult vissza. Matematikai tárgyú könyveit, tankönyveit kortársai is, az utókor is ellentmondásosan fogadta, hol saját kora szintjén állónak, hol gyengécskének minősítik, s bizony nem lehet azt sem mondani, hogy drámái, versei, regényei olyan rettenetesen kiemelkedő élményt nyújtanának. Kritikusai szerint hiába lelkesedett a francia fölvilágosodásért, mert olyannyira buzgott benne a vaskos nemesi-nemzeti öntudat – ez másokkal is előfordul(t), minél kevésbé nemes valaki, aki nagyon az akarna lenni, annál nagyobb a veszélye –, hogy az bizony provinciális fafejűséghez vezetett. Szeged egyik központi találkahelye mégsem érdem nélkül viseli a piarista író nevét, ha másért nem, mert Dugonics András nélkül ma másként beszélnénk, hiszen nagylendületű nyelvújítóként igen sokat tett a magyar tudományos nyelv megteremtéséért: ő alkotta vagy értelmezte át a köznyelvből szaknyelvivé például a bizonyítani, csonka, egyenlet, gömb, gyök, háromszög, henger, jegyzet, sugár, húr, szelet, szög, természettudomány, természettörvény, véges, végtelen szót. Neki tulajdonítják az első magyar regényt megírását is.
Dugonics történeti érdeklődése ugyanis nem csak matematikaelőadásai közben nyilvánult meg, amikor a három szögellések magyarázata közben hirtelen átváltott valami számára kedves történetre. Írt ismeretterjesztő célú görög és római témájú verseket, az aranygyapjú mondáját még regénnyé is formálta Gyapjas vitézek címen, alkotott drámákat és egyéb regényeket, s ami nekünk fontos: írt egy három részes regénysorozatot a magyar őstörténetről is. A regényre mint műfajra nyilván ki lehettek éhezve a korabeli olvasók, egyébként igen nehezen magyarázható, hogy az 1788-ban megjelent Etelka kicsit együgyű, mégis bonyodalmas történetét egyszerűen elkapkodták. De tény, hogy 1791-ben is, 1805-ben is kiadták újra, mindkét alkalommal kisebb-nagyobb átdolgozásokkal: a harmadikban már egyenesen szögediül beszélnek az ősmagyarok. Dugonics ez esetben is két legyet akart ütni egy csapásra, s a történetmesélés gyönyörködtető funkciója mellett – hát, legalábbis annak szánta, de a kortársak tényleg szerették – szokása szerint nem tudta magában elfojtani a népművelőt. A regény előszavában fölsorolja forrásait, az olvasót pedig lábjegyzetek segítségével tanítgatja a magyar történelemre, s a jegyzetekben magyarázza el azt is, melyik szereplőt kiről, mely kortársáról mintázta. Lelkesedése teljességgel érthető, hiszen Dugonics már használhatta az újrakiadott történelmi kincsestárakat, Anonymust, Kézait, Bíborbanszületett Konsztantin munkáját, ismerte Pray nézeteit. Dugonics célja az volt, hogy olvasóinak fölfedje „régi magyarainknak Nap-keleti eredeteket”, s ebbe nála szervesen beletartozott a legújabb fölfedezések ismertetése: munkájába beledolgozta a Sajnovics fölfedezte új „rokonságot” is – persze a maga módján értelmezve.
Dugonics András: Etelka – mek.oszk.hu
A hosszadalmas Etelkát a hasonlóképpen terjengős, a szerző saját meghatározása szerint „szomorkás történet”, az Etelka Karjelben (1794), aztán pedig a Jólánka, Etelkának leánya (1803) folytatta, ugyanabban a szellemben. Az Etelka nevet Dugonics alkotta Attila Kézainál olvasható Etele nevéből, aztán neki köszönhetik nevüket a Jolánok is a jó lánykából, és Dugonics nyomán vált népszerűvé a fölújított Árpád és Zoltán. A finnugor kapcsolatok úgy jelennek meg, hogy Etelka kedvese, Etele karjeli, azaz Karéliából, Finnország keleti részéből származó herceg, Karjel pedig onnan kapta a nevét, hogy Attila utódai, a hun-magyarok oda telepedtek – ezt bizonyítja, hogy Karéliát Ungermannlandnak is nevezik, na meg hogy Finnországban divatos az Attila név. S minthogy Attila hun-magyarjait Dugonics szerint „királyi szkítáknak” is hívták, hát a vidéken rajta maradt a királyi, azaz karjel név. Aztán a finnek („finomok”) egy része a 13. században egy svéd királytól elszenvedett vereség után lápos helyekre költözött, ezeket a „lápokat” (azaz lappokat) találta meg Sajnovics. Mindezek után egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, ha Etele, a karjeli herceg címerében egy „pánczélos Kar és marokba szorított Scithiai nyíl” látható. Azaz: kár örvendezni Karélia és a „finnugor rokonság” mint irodalmi téma korai megjelenése miatt, hiszen Dugonicsnak esze ágában sem volt föladni a klasszikus magyar eredettudatot, ugyanúgy alapként használta a szkíta-hun származás történetét, mint tette már kicsivel korábban Bél Mátyás, és ugyanúgy csak adalék, új színezőelem a finn kapcsolat, mint nála. Hasonlóképpen a régi hagyományhoz illesztette az új nézeteket Csokonai, később Garay János (1812–1853), ő Hetumogerek és Az utolsó magyar khán címmel is írt költeményt, illetve szomorújátékot, de más munkáiban is többször fölbukkan a szittya-téma.
Kazinczy nem volt nagy barátja Dugonics írásművészetének, és nem örvendezett különösebben arra a hírre sem, hogy a magyar nyelvet a lappal, finnel rokonították. 1808-ban A magyar nyelvről című írásában jegyezte meg: „Az újabb história bennünket még azon örömtől is meg kezd fosztani, hogy magunkat az Attila maradékainak mondhassuk.” Noha egyébként nem voltak kebelbarátok Kazinczyval, Berzsenyi szintén „Attila magvának” nevezte a magyarokat, s több versében is megidézte a fejedelmet – hasonlóan egyébként számos kisebb és nagyobb hírű reformkori íróhoz és költőhöz. Hosszas listát lehetne erről fölállítani, de elég annyit elmondani, hogy a finnugor rokonság fölvetése alig volt hatással a magyar közvélekedésre, még az elutasítása sem volt olyan heves, mint amilyennek utólag leírják – valójában észre is alig vették, a történet- és nyelvtudományban megjelent kritikai irányzatok még a reformkor tudományos világát sem hatották át. Sőt, a 19. század elejének nemzetteremtő törekvései és a romantika irodalmának múltból táplálkozó természete végképp megerősítette a hun rokonság gondolatát az újonnan kialakuló nemzettudatban. A frissen született nemzeti eszme más országokban is keresgélte még önmagát, s a keleti vonzódás más európai kultúrákban is jellemző volt – a magyar nemzettudatnak, magyar közönségnek nem kellett sokat kutatnia egzotikus kapcsolatok után, hiszen saját korai története, a körülötte kialakult legendavilág kiválóan megfelelt erre a szerepre. Kölcsey, jól tudjuk, a Himnuszba Bendegúzt írta bele, Vörösmarty sem kötött kompromisszumot az új tanok kedvéért, Árpád emeltetéséről, Zalán futásáról, Csaba szerelméről, a szittya gyermekekről verselt és Árpád ébredéséről írt drámát – mint tudjuk, ő egyébként is igen erősen vonzódott a kelethez, s ezért élénk figyelemmel kísérte a 19. század keletkutató magyarjainak útjait. Petőfit sokkal kevésbé foglalkoztatta az őstörténeti téma, de amikor fölbukkan nála, akkor inkább a honfoglalás kora kerül elő – nyilván a fia sem véletlenül lett Zoltán –, ősatyaként természetesen Attilát emlegeti ő is.
A hun-elmélet tehát továbbra is virult, nemcsak az irodalomban, a tudományban is: még a 19. század második felében is olyan híveket tudhatott magáénak, akik egyébként alapvető és kiváló tudományos munkákat hoztak létre. Közéjük tartozott a történész-művelődéstörténész Szabó Károly és a Székelyföld történetét, néprajzát monumentális munkában összegző Orbán Balázs – Szabóval már megismerkedtünk, Orbánnal azonnal meg fogunk. A hunok utódainak vélte a magyarokat Szilágyi Sándor (1827–1899) történész, a tízkötetes A magyar nemzet története írója, számos lap, folyóirat szerkesztője és Bálint Gábor (1844–1913) turkológus, aki elsősorban tatár népköltési gyűjteményéről ismert, de más török és mongol népeknél is jelentős terepmunkát végzett. A fölsoroltak elsőrangú tudósok voltak a maguk korában, így érthető, ha a hun-magyar kapcsolatok kérdését sokkal átvittebben, árnyaltabban taglalták, mint a korábbi irodalomban történt.
Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története (1895-1898-es kiadás) – szentimreatnikvarium.hu
Persze az egyes falvak saját hun-legendái is tovább éltek, sőt számuk szaporodott, ekkor már elsősorban Székelyföldön: a várromokhoz, furcsa alakú sziklákhoz, forrásokhoz, patakokhoz, hegyekhez kapcsolva új mesék születtek, melyek immár a székelyek hun mivoltáról szóltak. A szépirodalomban a székelyek eredetével foglalkozó eposzban, mely A székelyek Erdélyben címet viselte, Aranyosrákosi Székely Sándor (1797–1854), a későbbi unitárius püspök 1822-ben már Csabát helyezte előtérbe. A szerző lényegében Kézait követte műve megformálásakor: főhőse Irnák, Attila fia, aki a testvérével, Aladárral vívott véres csata után vitézeivel Erdélybe megy „szerzeni honnyot”. Ebben az eposzban született meg Hadúr, az Irnákot segítő hadisten alakja.
A 19. század első felének gondolkodását sokfelé Európában az a vágy irányította, hogy megismerjék az ősi népi szellemet és az adott nép ősvallását. A 18. század kritikus forráskezelése sokkal szilárdabb alapokat teremtett a múlt kutatásához, mint az elődök naiv hite abban, hogy amit régi írásokban találnak, az tényleg úgy is volt. A nemzetállam-eszme magával hozta a történeti érdeklődés erősödését, hiszen a formálódó új identitásoknak fontos részük volt a „honnan jöttünk, kik vagyunk” fejezet. A művészetben a romantika nemcsak a múltba, hanem az eredetiségbe, az egyénibe, a nagyságba, a „zseni”-be is szerelmes volt, a kettő együtt természetes lelkesedést ébresztett a nép ősi szellemének, ősvallásának búvárlata iránt is. Az ősi népi szellem pedig a kor tudósainak hite szerint nem a magaskultúrában, nem az udvari költészetben, nem a kifinomult antik verslábak utánzásában nyilvánult meg, hanem a nyelvben és a népköltészetben. Ezért gyűjtötték a Grimm-fivérek olyan fáradhatatlanul a német népmeséket (meg ami időnként közéjük keveredett), ezért fordultak ők is, követőik is egyrészt a nyelv régi formái felé, másrészt a népnyelv felé, mert ezt tartották a nép gondolkodásmódja, szellemisége – ahogyan a század végén mondták volna, a néplélek – leghívebb őrzőjének. Az ősvallás, a régi mitológia föltárására az egész világnak Jakob Grimm (1785–1863), az idősebbik testvér adta a példát 1835-ben Német mitológia című, három kötetes nagy munkájával, az ő elméletét és módszertanát követte mindenki, aki saját népe ősi mítoszait akarta megismerni. Ugyanebben az évben tette közzé Elias Lönnrot (1802–1882) a Kalevala második, „igazi” kiadását a két évvel korábban megjelent rövid változat után, a finn kutató példája meg azt bizonyította, hogy nem hiábavaló a szorgos kutakodás, hiszen Lönnrot ugyan nem talált ősi eposzt, de rálelt olyan népköltészeti darabkákra, amelyeket „népi” eposszá fűzhetett egybe.
Nálunk is ekkor kezdődött a népiség kultusza – Vörösmarty vaskos beszédű drámaszereplői, Erdélyi János (1814–1868) gyűjtőmozgalma a népköltészet föltárására, Petőfi és Arany sokat emlegetett népiessége ennek az európai szellemi iránynak a részeként jelentek meg. Az egykori magyar hőseposzt ugyan hiába keresték, találtak viszont helyette balladákat, s bár az egykori ősvallást sem sikerült „rekonstruálni”, óriási kulturális hozadéka volt annak, hogy egyáltalán megpróbálkoztak vele.
A régi magyarok vallásának leírásával először Otrokocsi Fóris Ferenc (1648–1718), majd komolyabban a 18. század neves történésze, Cornides Dániel (1732–1787) próbálkozott De religione Veterum Hungarorum című értekezésében – ezt 1785-ben adta elő az akkoriban már kiemelkedő európai tudományos központnak számító Göttingenben, s mindjárt el is nyerte vele azt a megtiszteltetést, hogy az ottani akadémia tagjai közé válassza. Az elkövetkező évtizedekben is sokak fantáziáját mozgatta az ősi magyarok hite, nagyszabású gyűjtőmunka azonban csak 1846-ban kezdődött, amikor a Kisfaludy Társaság pályázatott hirdetett a magyar ősvallás „helyreállítására”, azaz lehető legteljesebb megismerésére. A kiírás szerint arra voltak kíváncsiak, „mit lehet a régi bel- és külföldi krónikákból s egyéb emlékekből, valamint a hagyományokból, némely fennmaradt babonás erkölcsökből, s végre a nyelvben található nyomokból, a pogány magyarok vallási hitéről és szertartásairól bizonyosat, vagy hihetőt kivonni?” Ekkor kezdett hozzá egy fiatal felvidéki teológus, a Mednyánszky-családnál nevelősködő Ipolyi Arnold (1823–1886), hogy összegyűjtse a magyar ősvallás emlékeit, mindent, amiből az egykori hiedelemvilág rekonstruálható.
Ipolyi Arnold (Rusz Károly metszete, Vasárnapi Újság, 1871. október 29.) – Wikipédia
Ipolyi igen jófejű gyerek volt, így már huszonegy évesen befejezte tanulmányait, de pappá szenteléséig még várnia kellett – ezért vállalta el a nevelői állást a Mednyánszky-fiúk mellett, közben még műveltségét is jelentősen bővíthette. Az anyaggyűjtést már ekkor elkezdte, s folytatta az után is, hogy 1849-ben Zohor plébánosa lett, méghozzá igen sok ember segítségével próbált fölgyűjteni mindent, amit csak forrásként használhatónak tartott: regéket, mondákat, babonaságot és szólásmondásokat egyaránt. Erre a heroikus munkára azonnal visszatérünk, s különben is, a magyar nagyközönség Ipolyit Magyar mythologia című munkája révén ismeri leginkább, pedig ennél sokkal szélesebbkörű művelődéstörténeti munkát végzett. Szépen fölfelé ívelő papi karrierjét – 1860-ban Törökszentmiklósra került, 1863-ban már Egerben kanonok, aztán a pesti papnevelde rektora, majd előbb Besztercebányán, később Nagyváradon püspök – sok szempontból szintén tudományos munkája elősegítésére használta. Tudósi tevékenysége mellett, és ahhoz kapcsolódóan meghonosította a művészettörténetet. Őt tartják a rendszeres műemlékvédelem kiépítőjének, fölös pénzéből pedig 14–15. századi itáliai, németalföldi festményeket, magyar középkori táblaképeket, keleti szőnyegeket, gobelineket, szobrokat, műtárgyakat vásárolt, s ezeket múzeumokra hagyta: többségük Esztergomban található, a Keresztény Múzeumban, kisebb részük a Nemzeti Múzeumba, illetve az Országos Képtárba került.
Legismertebb ténykedése tehát mégis csak a sokszor lefitymált, sokszor égbe emelt, hosszú ideig elhallgatott, de aztán föltámadt Magyar mythologia. A tekintélyes terjedelmű munka tárgykörönként veszi sorra azokat a motívumokat, amelyeket Ipolyi az összegyűjtött kéziratos anyagból kihámozott: istenek, ördög és gonosz szellemek, óriások, törpék és tündérek, történeti hősök – vezérek, törzsfők – az elemek (föld, levegő, tűz, víz), természeti jelenségek, lélekképzet, halál, túlvilág, varázslás, bűbáj, igézés, táltos, varázsló, boszorkány és egyéb bűbájosok, szent helyek és bálványok. A könyvhöz Ipolyi háromszáznál több néphagyományból származó mesét, mondát, hiedelmet, szokást vett alapul, de hagyatékában aztán ezernél is több ilyen maradt fenn, mert a gyűjtést könyve megjelenése után is folytatta. Ipolyi sokat idézett példaképét, Jakob Grimmet követte: a hétköznapi, népi nyelvhasználatban és hagyományban bízott leginkább, de más forrásokat is használt, például a fennmaradt krónikák adatait, az akkor még gyér régészeti ásatások eredményeit. Jól ismerte egyébként korának nemzetközi irodalmát – németül és szlovákul igen jól beszélt, latinul és görögül szintén tudott, de valószínűleg olvasott franciául és angolul is. A magyar „ősvallás” motívumaihoz, ahol csak lehetett, más kultúrák párhuzamait is bemutatta, többek között a finn mitológia addigra ismertté vált elemeit, s folytonos kapcsolatban állt Reguly Antallal, aki hatalmas finnugor anyagot gyűjtött össze pár évvel korábban.
Csengery Antal (Vasárnapi Ujság, 1860, 49. szám) – Wikimedia
A kötet 1854-ben jelent meg, s egy év múlva csúnyán elbánt vele Csengery Antal (1822–1880) író, publicista, politikus. Neki is voltak persze mindenféle érdemei, például a kiegyezést illető törvényi szabályozásban, minthogy Deák jó barátja volt; képviselőként igen sokat tett költségvetési ügyekben is, szorgalmazta és keresztülvitte az Állami Legfőbb Számvevőszék felállítását és így tovább, hosszasan lehetne sorolni. Ipolyival azonban nemcsak kíméletlen volt 1855-ben írt cikkében, melyet aztán akadémiai székfoglalóként is fölolvasott, hanem bizonyos szempontból igazságtalan is. Kritikája elsősorban vallásfilozófiai és szemléleti jellegű volt, s ebben ugyan lehetett igaza, de mindez az Ipolyi által összegyűjtött folklorisztikai anyag értékét csöppet sem csökkenti. Az is kétségtelen, hogy Ipolyi sem volt kevésbé fantáziadús az „ősmagyar vallás” szavainak eredetfabrikálásában, mint kortársai túlnyomó többsége, de az etimológiákat akkoriban lényegében mindenki hasonló naivitással szerkesztette, másrészt kifejezetten a pályázat követelménye volt a szavak eredetének magyarázgatása. Ipolyinak, aki ekkor még csak harminckét éves, nyilván nem esett jól a vitriolos bírálat, az azonban csak legenda, hogy mindörökre abbahagyta volna folklorisztikai munkálkodásait: láttuk, még évekig tovább gyűjtötte az anyagot, már csak azért is, mert mitológiáját másodszor is ki akarta adni, s írt egyéb néprajzi tárgyú írásokat is. A kortársak sem voltak mind olyan lesújtó véleménnyel Ipolyi munkájáról, mint Csengery. Ipolyi 1858-ban a könyvért Marczibányi-díjat kapott, s egyben az Akadémia levelező tagjává választották. Igazi jelentőségét azonban később ismerték föl: Tolnai Vilmos úgy fogalmazott, hogy Ipolyi a magyar ősvallást akarta fölfedezni, és „megtalálta a magyar folklórt”. Ami még nagyobb elégtétel lehetett már akkor, s lényegében – minden akadémiai szemöldökráncolás ellenére – így van máig: a mesékre, mondákra fogékony közönség és írók azóta sem tud betelni az Ipolyi által lejegyzett, s olykor kikerekített történetekkel – gyűjteménye számos máig élő mese forrása.
Orbán Balázs – Wikipédia
S akkor tehát, előbbi ígéretemnek megfelelően, „a legnagyobb székely”, Orbán Balázs. Szejkefürdői sírja ma egyfajta zarándokhely – reméljük, hogy aki fölkaptat a síremlékéhez a dombocskára állított székelykapuk között, azt is tudja, ki volt az, akinek kedvéért odaállították őket. Orbán Balázs kissé hóbortosnak látszódhatott környezete számára, már csak azért is, mert hiába kapott a család bárói rangot, a fiatalúr nem volt hajlandó viselni: inkább szégyellte, mondván, hogy Elek nevű őse nyilván valami csúfos cselekedetért kapta Mária Teréziától – kétségtelen, a császárnő és a székelyek nem voltak valami barátságos viszonyban, s ez 1764-ben a madéfalvi vérengzéshez vezetett, amikor a császári tábornok a gyülekező székelyek közé lövetett. Volt azonban Orbán Balázs ősei között amerikai szabadságharcos is, valamint Pécsi Simon (1565 k.–1642?), mondjuk úgy, ő meg a vallásszabadság harcosa volt, amíg lehetett. Pécsi ugyanis erdélyi kancellár volt, nevelőapja, Eössi András, a magyar szombatista mozgalom alapítója hatására maga is szombatos lett (azaz a mózesi könyvekhez és a szombat megtartásához ragaszkodtak), s tekintélye húszezer embert tett az új vallás hívévé – 1636-ben azonban vagyon- és fejvesztést róttak ki a szombatosokra, így hát újra meg kellett keresztelkedniük, s valamelyik elfogadott vallásra áttérniük. Orbán Balázs egyébként nagy szeretettel és együttérzéssel írt Pécsi és követői viszontagságairól.
Az ő, mármint Orbán Balázs élete sem volt éppen fordulatoktól mentes. 1829-ben született Lengyelfalván, tizenhét éves, amikor félig görög anyjával Isztambulba indult nagyanyjához, aki azonban, mielőtt odaérnének, meghal, s mivel vagyonát a muszlim egyház is magának követelte, a család kénytelen volt hosszú pereskedésbe kezdeni. Mindenesetre a török fővárosban maradnak, s a fiatalember 1847-ben innen indul hosszú útra: végigjárta Kisázsiát, Perzsiát, Szíriát, Egyiptomot, Görögországot. 1848-ban, már újra Törökországban, a forradalom hírére szabadcsapatot szervezett, s mivel ez azért időbe telt, hiába indultak el a magyar hadszínterek felé, Vidinnél nem jutottak tovább, mert hírt kaptak a világosi fegyverletételről. Az ifjú székely nemes visszatért Isztambulba, de az osztrák hatóságok kikérték mint katonaszökevényt, így hát Londonba emigrált, ott kitanulta az órásmesterséget, aztán a magyar emigráció jeles tagjaival, Perczel Mórral, Szemere Bertalannal, Teleki Sándorral Jersey, majd a szomszédos Guernsey szigetén élt – ugyanakkor, amikor a szintén „bújdosásra” kényszerülő Victor Hugo. A székely fiatalember a rajongásig tisztelte a francia írófejedelmet – állítólag öngyilkos akart lenni, mikor nem sikerült összeraknia a mester elromlott, s ezért általa mint frissen végzett órás által szétszerelt óráját. Hugo szemlélete átüt Orbán Balázs nézetein, akár demokrácia iránti érzékenységét, akár romantikus mesélőhajlamát, akár a fényképezés iránti szenvedélyét nézzük. 1855-ben Isztambulba tért vissza, s csak innen, harmincévesen, 1859-ban indult végre haza – de még ekkor is Erdély fölszabadítását tervezgette. Két év múlva Udvarhely-szék főjegyzője lett, 1870-től Marosvásárhely, aztán Székelykeresztúr függetlenségpárti képviselője, majd kénytelen volt Székelyföldön kívül indulni, így Berettyóújfalu képviselője 1881-től. 1890-ben Pesten, a parlamenti ülésszak alatt halt meg.
Orbán Balázs síremléke – Wikipédia
A Székelyföldet fölszabadító terveiből tehát sem haddal, sem politizálással nem sokat valósított meg, állandó jelzőjét, a „legnagyobb székely” címet nem is ezzel érdemelte ki. Amint 1859-ben hazatért, lényegében azonnal hozzáfogott hatkötetes műve, az Utazás Keleten megírásához, aztán műfordításokat készített. 1862-ben pedig újra útnak indult, ez alkalommal Székelyföldet járta be gyalog, szekéren, olykor még lóra is merészkedett, noha rémtörténeteket meséltek lovaglótudásáról. 1868-ig járta a székely falvakat, és kis, piros fedelű füzetkéibe mindent följegyzett, amit a helyiek meséltek várromokról, sziklákról, patakokról, templomokról, népszokásokról, aztán hozzáolvasta a települések történetét, okleveleket silabizált. Mindeközben cipelte magával fényképező fölszerelését, állványt, dobozt, lemezeket, vegyszereket, s még egy sátrat is sötétkamrának, hogy legyen hol előhívni a képeket. 1868 és 1873 között jelent meg a Székelyföld leírása, szintén hat kötetben, 1889-ben pedig, jó évtizednyi munka eredményeként ennek kiegészítése, a Torda város és környéke – az Akadémia már korábban, 1887-ben levelező taggá választotta. A romantikus mesemondó Hugo tanítványa élvezetesen írt, a Székelyföldről szóló kötetek pedig természetesen tele voltak mindazokkal a mesékkel, legendákkal és mondákkal, amelyeket Orbán Balázs mint helyi hagyományt följegyzett – ekkorra a székely identitástudatnak még áthatóbban részévé vált a hun-származás tudata, mint a nem-székely magyarnak. Ahogy Eckhardt Sándor megfogalmazta: „ezért fakadnak székely földön minden hegyből, romból, forrásból Attila-mondák és ezért nézik ott a tejutat is a szabadító Csaba harci útjának…”. Ezeket a mondákat Orbán Balázs hatalmas munkája nemcsak ismertebbé, hanem népszerűbbé is tette: Ipolyi mitológiája mellett kiváló nyersanyagot szolgáltatott költőknek és íróknak, tankönyvek szerzőinek egyaránt.
Orbán Balázs olyan forrást is fölhasznált, amelyet vele együtt sokan hitelesnek véltek, egészen 1905-ig – nem kételkedett hitelében többek között az egyébként kiváló és kritikus filosz Szabó Károly sem. A 18. század legvégén bukkant föl ez az irat, rissz-rossz latinsággal megírva, és állítólag 1533-ban készült, Sándor Menyhért várában. Az írás a székelyeket természetesen hun eredetűnek tekinti, s ebben szerepel először a főrabonbán tisztség – ő lett volna Árpád honfoglalása előtt az Attila utódaiból szervezett székelyek papi és főbírói hatalommal fölruházott vezetője, székhelye pedig a Székelyudvarhely melletti Budvár. A krónika szerint a nyugatra vonuló Árpádot egy Zandirhám nevű főrabonbán fogadta, az ő utódai közül való Apor Sándor, a csíkszentmihályi Sándorok őse. Ez a „forrás”, a Csíki székely krónika majdnem egy évszázadon át hevítette a nemzeti érzületet, lévén a magyar művelődéstörténet egyik legnagyobb karriert befutott hamisítványa. Végérvényesen csak 1905-ben leplezte le Szádeczky Lajos: a szöveg rossz latinsága és anakronizmusai alapján kimutatta, hogy a krónikát Sándor Zsigmond hamisította 1796-ban „beteges családi hiúságból és perdöntő célból, anyagi érdek előmozdítására”, azért volt szüksége rá, mert az Aporokkal folytatott birtokperben akarta hasznát venni. Neki köszönhetjük a főrabonbán méltóság kiagyalását is. Szádeczky cáfolhatatlan érvei ide vagy oda, az álkrónika elemei ekkorra már elterjedtek a szépirodalmon keresztül, így aztán a hamisítvány motívumai mélyen beágyazódtak a közgondolkodásba, majd folklorizálódtak, a székelyföldi népi hiedelemvilágnak is részévé váltak.
Bálványosfürdői táj – flickr/Coco ro
Egyik igen hatékony terjesztőjük Jókai Mór volt, 1883-ban írt, Bálványosvár című regényével. Jókai volt éppen – miként Mikszáth is – a háromszéki Illyefalva képviselője az országgyűlésben, de az már jóval az után esett, hogy beleszeretett a tájba – aki látta már ezt a vidéket, ezt nem is igen rója föl neki. Jókai feleségének, Laborfalvi Rózának a családja Szentivánlaborfalváról, Háromszékből származott. Jókai 1853-ban járt errefelé először, méghozzá sűrű élmények után: Tusnádfürdő felől kaptatott föl a Szent Anna tóhoz, s még aznap elkocsizott Bálványos várának romjaihoz. A táj arrafelé varázsol, s ebben az ellágyult lelkiállapotban Jókai különben sem lomha fantáziája meglódult már a hely – bálványos – nevétől is. Aztán megismerte a közelben lévő Pincetetőt, ahonnan be lehet látni Laborfalvára, s a hegyhát, az alatta húzódó kis medencével kiválóan alkalmasnak mutatkozott arra, hogy ide helyezze a rabonbánok nemzetgyűlését. Azt nem lehet mondani, hogy a Bálványosvár az író legkiemelkedőbb alkotása, bár ha nem regényként, hanem meseként olvassuk, megváltozhat a véleményünk – van benne minden, ami csak a sikerhez kell, mindenekelőtt szerelem keresztény székely amazon és pogány kun fejedelem között, aztán bátor népek, szilaj katonák, ha nem is kacsalábon, de forgó kilátó-erőd, nőrablás, megtérés a kereszthez, a hazát kereső kunok leírásában harsányra színezve olvashatjuk mindazokat a borzalmakat, amiket a nyugati források a nomádokról, többek között a honfoglaló magyarokról összehordtak. A székelyek viszont a kiválasztott magyar népen belül is kiválasztottak (Jókai kiemeléseivel): „A sokféle magyar népcsalád között a székely magát tartja a legelsőnek, azután ereszti a többit ... És méltán. Őneki van itt legrégibb hazája: igazi megerősített országa, aminek idegen soha talpalatnyi földjét se vette meg, se véren, se pénzen; akinek a hét nemzetségét, s az abból származott huszonegy ágát még házasság útján se keverte meg idegen származás; akinél ereklyében tartogatják Etele égből esett kardját, Csaba vezérnek ökörbőrre hun betűkkel írott véghagyományát, Zandirhám kőpajzsait az öt alaptörvénnyel, s a hét vezér kókuszdió serlegét, amibe azok a szövetségkötésnél vérüket csorgatták. Ez mind a székelyek kincse. Az ősvallás is náluk maradt meg eredeti szittya tisztaságában.” Ezek után nem meglepő, ha Jókai meglehetősen határozottan utasította el, hogy a magyar nyelvnek bármi köze lenne a finnugor nyelvekhez.
Hasonlóan egyébként Vajda Jánoshoz, aki 1856-ban drámát írt Ildikó címmel – nem különösebben jelentőset, valljuk be. Az ötletet a Judit és Holofernész történetét földolgozó Judith című drámából, Friedrich Hebbeltől vette, ezt 1856 szeptemberében mutatták be Pesten, Vajda pedig októberre már el is készítette a saját szomorújátékát. A kritika lesújtóan fogadta, a közönség jobban, sőt másik darabot is inspirált: Dobsa Lajos 1858-ban, Attila és Ildikó címmel írt drámát, csaknem mindenben Vajdát követve. Az Ildikóban a kritika épp azt kifogásolta, hogy Attila jelleme megformálatlan, az uralkodó tulajdonképpen szükséges kellék, azt meg a kritikusok nélkül is észrevesszük, hogy a darab főhőse a fejedelmet meggyilkoló és magát is föláldozó római lány, de azért semmiképpen ne gondoljuk, hogy Attila és a hun-történet ne tartozott volna Vajda kedvencei közé – a váli erdőben, Kézai szülőföldjén felnőtt fiútól furcsa is lenne másként.
Vajda 1896-ban vehemensen védelmezte az Attila-hagyományt Magyarság és nemzeti önérzet című könyvében: „A francia Thierry Amadé vaskos kötetekben bizonyítgatta a hunok és magyarok rokonságát, egy azon nemzetiséghez való tartozását. És én részemről ezt hiszem, ezt szeretem hinni. A mint nem hiszek az ó- és új testamentom csodái közül egyetlen egyet sem. De azért nem tartom kötelességemnek előállani annak bizonyítgatásával, hogy ezek a csudák nem történhettek meg – és szinte hajlandóbb vagyok hinni, hogy helyesebben cselekszem, ha hallgatok és nem akarom megfosztani a szegény vakkoldust, az együgyű tömeget irgalmas vezetőjétől. Ismétlem, erősen hiszem, hogy az ezeréves néphagyománynak van igaza, de ha nem hinném is, ezt bevallani, hirdetni, még ha kínpadra vonnának is, egyenes nemzet- és hazaárulásnak tartanám, mert nagyobb veszteségnek, károsabb hatásúnak ítélem egy nagyobb döntő csata elvesztésénél. A gondolat, hogy Attila és a hunok nem magyarok, úgy hat rám, mintha eret vágtak volna rajtam és legalább egy jó itce vért kieresztettek volna belőlem. És bizonnyal így hat ez az egész nemzet önérzetére.” A könyvecske egyéb kijelentéseit – ha tetszik, a „fedje jótékony homály” Vajda János által éppen most kifejtett szellemében – ne bolygassuk, a keserűséget, türelmetlen bezárkózást, sovinizmust és vaskalapos értetlenkedést tudjuk be annak, hogy Vajdát ekkor már talán pusztította belülről betegsége – néhány hónappal a könyv megírása után meg is halt.
Vajda János (Bruck Lajos festménye – 1880-as évek) – Wikipédia
Ne menjünk még messzire a Váli völgytől, Kézaitól meg Kajászószentpétertől – emlékezzünk csak vissza, Kajászó eredetileg Keveaszó volt, Kézai Simon itt temette el az általa kitalált Keve vezért. Csak időben lépjünk vissza fél évszázadot: mert hogy Arany János 1853-ban írta a Keveháza című költeményt, Keve vezér csatájáról és haláláról, s ezt a verset aztán készülő nagy művébe illesztette. Egy évvel korábban Gesztre látogatott a Tisza-családhoz – a szabadságharc után fél évet töltött náluk házitanítóként, s később, nagykőrösi évei alatt is el-eljárt hozzájuk –, ott kezdett anyagot gyűjteni a hun eposzhoz. A szabadságharc leverése ugyanúgy sötétre festette a jelent, mint korábban Mohács vagy később Trianon, s ugyanúgy fordultak sokan a fényesen ragyogó múlthoz, mint Mohács vagy Trianon után. Arany más ösztönzést is kapott azonban: akkor már biztos volt, hogy hiába keresik-kutatják az ősi magyar eposz nyomait, nem lesz az meg sehol, ám 1852-ben megjelent a francia történész, Amádée Thierry már többször – az iménti Vajda-idézetben is – emlegetett tanulmánya Attiláról és a hunokról, s ebben a szerző magától értetődőnek vette a hun-magyar leszármazást. Arany nem állt meg itt, tanulmányozta Anonymus és Kézai gesztáját, Thuróczy krónikáját, a Nibelung-éneket és az Eddát is, pár évvel később pedig kincsesbányát talált Ipolyi Arnold 1854-ben megjelent Magyar Mythologiájában. Arany végül úgy döntött, hogy a magyar nemzeti eposznak szánt trilógiát Attila már-már népmesei legkisebb fia köré teremti meg, és a hun-téma irodalmi értelemben is, hatását tekintve is nála ért a legmagasabbra, annak ellenére, hogy a mű soha nem készült el.
Mert hát a magyar hőseposzt nemcsak fölkutatni volt teljesíthetetlen feladat, megírni is annak bizonyult, hiába fogott neki Arany többször is. Tervei szerint az első rész Attila – nála, Kézait követve, Etele – és Buda testvérharcáról, a második rész az Attila végzetét előrevetítő jóslatokról és Csaba neveltetéséről, a harmadik rész Attila haláláról és Csaba meneküléséről, illetve visszatértéről, azaz a magyarok honfoglalásáról szólt volna. Elsőként a harmadik rész, a Csaba királyfi néhány töredéke készült el 1853-ban, és például a Keveháza, amelyet Arany szintén a trilógiába akart illeszteni, ezt Hábor, a „csatamondó kobzos” énekelte volna. Az elkészült darabokat azonban fanyalogva fogadták, Arany egy időre félre is tette az eposzt. Legközelebb 1855–56-ban foglalkozott vele (ekkor írta a Csabát, Árpádot, Lehelt is emlegető verset, A tetétleni halmon címűt is), ekkor rajzolta föl a trilógia vázlatát, készült két ének az első, négy ének a harmadik részhez, és ekkor írta a trilógia híres Előhangját:
Néztem a sötétbe, sötét éjszakába,
Régi elhúnyt idők homályos titkába;
S amint belenéztem, hosszasan, merevűl:
A ködök országa im megelevenűl
És előttem járnak a hajdani képek,
Mint egykor, oly élők, mint egykor, oly épek
Szög húnfiak, amint súgár lovaikon
Íjat pödörintve futtatnak a sikon
[…]
S elvágtat a falka, szélnél sebesebben,
Utána fehér köd, a föld pora, lebben. –
Ott láttam a hősök ifjabb ivadékát,
S feltünni borongó Etele árnyékát,
Nagy messze vetődni a hún temetőre,
Hogy már deli napjok hajlott lemenőre;
Ott barna Csabát, a szőkébb Aladárral,
Etel nagy örökjét kísérteni vállal, –
Míg harc riad, imé! Kelem átkos földén,
Holdfogyton is áll még, mely támada töltén –
S a nemzeti vészből egy marad fen: Csaba,
Csaba, e nagy éjnek bujdosó csillaga.
Buda halála – Kriesch Aladár freskója a Parlament Vadásztermében – magánfelvétel
A tervezett trilógiából végül egyetlen rész készült el, az első, 1863-ban: a Buda halála. A testvérgyilkosság ugyan nem szépíthető, de éle valamelyest tompítható: mert Arany története szerint ugyan Buda maga mellé vette uralkodni öccsét, Etelét, de aztán szemet vetett annak jogos jussára, az isteni kardra, ezért aztán párbajban kellett megvívnia fivérével. Aranynak természetesen több szereplőre volt szüksége, mint amennyit Kézainál, Jordanesnél és a germán Attila-hagyományban talált, így hát kénytelen volt egy-két nevet maga megalkotni – ekkor újította föl a 13–14. századi okleveles anyagból ismert Gyöngyvér nevet, a történetbe illesztette Csátot és a szintén régi személy- és nemzetségnév Szemere nyomán megalkotott Szömörét, megtartotta az Anonymustól Kézaihoz keveredett Szalárdot, s melléhunosította még a Konsztantinosznál járt Bulcsút.
A Buda halála hatodik éneke a Rege a csodaszarvasról – kétségtelenül ez vált a hun-mondakör legismertebb témájává. Úgy látszik, a történetben ott bujkáló, ebben az értelemben mégis létező ősi magyar eredetlegenda epikai ereje egy évezred alatt sem gyengült, Arany verse óta pedig megsokszorozódott. Régóta kötelező része már az egészen kisiskolásoknak szóló tankönyveknek, különböző átiratait pedig gyakorlatilag lehetetlen számbavenni. Csak néhány példa: földolgozta Móra Ferenc, bekerült Benedek Elek mesegyűjteményébe, a töretlenül népszerű, már a 19–20. század fordulója körül is nagy példányszámban fogyó, iskolai oktatásban is használt Magyar mese- és mondavilágba, 1901–1902-ben Székely Bertalan tervezett freskósorozatot Arany versével a Vajdahunyad várába, Sztojanovics Jenő iskolaoperát írt belőle, megjelent könyvben és diafilmen László Gyula rajzaival, természetesen olvashatjuk Komjáthy mondái között is.
A csodaszarvas-legenda átértelmezéseiből is van bőven. Az Árva királyfiról szóló mesekönyvről már részletesen beszéltünk, a végeérhetetlen lista helyett csak két további példa: József Attila 1933-ban írt verse (A csodaszarvas) az ábrándok, a hiábavaló vágyakozás szimbólumát látja benne, s valóság-pótlékból azzá alakítja, ami – mitikus jelképpé. Lászlóffy Aladárnál (Csodaszarvas) pedig a szarvas a vívódó vátesz-költő allegóriája, a népéért önáldozatot hozó vezető motívumának (a magyar kultúrában tág asszociációs kör, Álmos vezértől egészen Krisztusig) áthallásaival.
Mióta vár valami messze?
s ahova vinne – maga járt ott?
hányadszor kezdi, dühtől sírva,
odavezetni a világot?
... Beérnek egyszer, s mint a szarvast,
megnéznek holtan, összeesve.
Körüljárnak, s kicsit nem értik,
miért rohantam ilyen messze?
Kutatnak rajtam, bennem – s végül
körül is néznek tán a tájon,
amelyre végig csak szorongva
gondoltam én is: megtalálom?...
A harmincas évek második felében az amerikai gyerekek is megismerhették a csodálatos gím történetét: a Budapesten született Szeredy Katalin, azaz Kate Seredy megírta és maga illusztrálta a honkereső hunok és magyarok történetét, s a könyv 1938-ban elnyerte az Amerikai Gyermekkönyvtárosok díját, a Newbury Medált. Az amerikai cserkészvezetők képzési programját pedig ma is „Csodaszarvas Program”-nak (White Stag) hívják: megalkotója az egyébként társadalmi rendszerekkel és vezetéselmélettel foglalkozó Bánáthy Béla (1919–2003), akit még 1933-ban, kiscserkészként bűvölt el a Budapesten tartott Cserkész Világtalálkozó jelképe, a fehér szarvas, olyannyira, hogy felnőttként az Egyesült Államokban kidolgozott vezetésfejlesztési programjának ezt a címet adta. A csodaszarvas mondájának népszerűsége a huszadik század második felében, sőt a 21. században is töretlen. Nemrégiben Gábor Emese verses mesét írt róla Móra földolgozása alapján, Neuberger Gizella és Jankovics Marcell rajzfilmet készített róla, de elrappelte Sub Bass Monster is (Ragga a csodaszarvasról) – egy kis ízelítő belőle:
A hetek csak teltek ők meg szarvast kergettek,
Azután lepihentek, és ittak, meg ettek.
Majd ismét felkerekedtek és tovább mentek
Ezt addig ismételgették, míg jól eltévedtek.
Veszekedésbe kezdtek, ugyan is többet reméltek,
Éhesek voltak, és fáztak, meg féltek
Mert mindig csak hegyek, völgyek, erdők és rétek
És mindenesetben csak ugyanahhoz a hágóhoz értek.
Beléptek, Szétnéztek és elmúlt a düh.
Csodálkozva így szóltak: -Hmmm, mennyi fű!!!
Kit érdeke’ szarvas, amiko’ mindenki boldog?
Gyorsan államot alapítottak, na meg a szokásos dolgok.
Így lettünk nemzet, akit sokszor sebzett,
És edzett a sors. „Ettől lett kicsi a Bors!”
Ez van! A múltunk csak egy görbe tükör,
De legalább szarvas vezetett, nem pedig pár ökör…
A földolgozásokon kívül se szeri, se száma a motívum egyéb alkalmazásainak. Makkai Ádám a magyar költészet történetét bemutató gyűjteményének A csodaszarvas nyomában – A legszebb ezer vers költészetünk nyolc évszázadából címet adta (2002), megszámlálhatatlan Csodaszarvas-kör, egyesület létezik, Grandpierre Attila a Vágtázó Halottkémek után létrehozta a szintén, de már egészen más körök számára kultikus Vágtázó Csodaszarvas zenekart, és a sort hosszú oldalakon keresztül lehetne folytatni.
Iványi-Grünwald Béla: Isten kardja – mek. oszk.hu
A hun-téma egyéb motívumai sem hiányoznak természetesen, sem a képzőművészetből, sem az irodalomból, Attila például egészen a rocksztárságig vitte Szörényi Levente Attila, Isten kardja című, 1993-ban bemutatott rockoperájában. A képzőművészetben az idealizált múltábrázolás tökéletes témáját adják a hunok, s főként Attila. Az 1848-as szabadságharcot közvetlenül megelőző időben a hun fejedelem alakja olyan népszerű volt, hogy róla nevezték például el a honvédsereg egyik új huszárezredét – s aztán az ő jellegzetes ruhadarabjukat, a zsinóros mentét atillának. Priszkosz leírásából kiindulva Than Mór kétszer is megfestette Attila lakomáját, az egyik a Vigadó Csemegetára, azaz cukrászdája számára készült, a másik olajkép. Hasonló fölfogásban készült Iványi-Grünwald Béla Isten kardja című képe, melyen a hunok lényegében magyar parasztok, és Körösfői Kriesch Aladár 1902-ben készült parlamenti freskója, a Bölényvadászat. Kriesch korábban a Csodaszarvasról is festett olajképet.
Körösfői Kriesch (1863–1920) leginkább mégis arról nevezetes, hogy 1901-ben Nagy Sándorral létrehozta a gödöllői művésztelepet, mely a magyar szecesszió egyik legfontosabb műhelyévé vált. A képzőművészet egységét hirdették, s ennek megfelelően igen sokféle anyaggal dolgoztak, készítettek festményt, rajzot, rézkarcot, szobrot, faliszőnyeget, üvegablakot, mozaikot is. Ihletet pedig elsősorban a magyar népi motívumokból próbáltak nyerni, ezért alaposan tanulmányozták a hímzések, kézművesalkotások mintáit, így aztán igen szoros kapcsolatban álltak Erdéllyel is. A csoport tagjai kaptak megbízást arra, hogy 1907-ben Velencében fölállítsák az állandó magyar kiállítási pavilont: a rendezők azt kérték, hogy a műtárgyak valamilyen módon utaljanak a két ország kapcsolatára, s témáik közismertek legyenek. Az olasz lapok nem fogadták kitörő örömmel a feladat magyar megvalósítását. Nehezen tehették volna, hiszen a pavilon kapuja fölött Attila udvarát ábrázoló üvegablak fogadta a látogatót, a homlokzatra helyezett kutak mozaikja az Isten kardja témát, illetve Aquileia ostromát ábrázolta – a legenda szerint ugyan Velence az Attila borzalmas csapásai elől menekülő aquileiaiaknak köszönhette alapítását, de azért ezzel kedveskedni mégsem nagyon lehetett az olaszoknak. A pavilonban aztán még két hun-témájú gobelin is várta a belépőket, az Ildikó és az Attila hazatérése a vadászatról. A gödöllői műhely művészei nemcsak Erdéllyel, de finn kollégáikkal is jó kapcsolatban álltak – semmiféle halzsírundor nem volt tehát a dologban, s tudatában voltak annak is, hogy e kedves témájuknak semmi köze nincs a magyar történelemhez – része viszont a magyar mondakincsnek.
Toroczkai Wigand Ede – kkmk.hu
A szecesszió nemzeti változatának létrehozásán persze mások is fáradoztak, mindenekelőtt Lechner Ödön, de például Toroczkai Wigand Ede (1869–1945) és Kós Károly (1883–1977) szintén. Mindkettejüket megérintette a hun-téma. Wigand 1910-ben Hajdanában réges-régen címmel készített rajzsorozatot, ennek alcíme is sokatmondó: Attila sátorpalotájának reconstructioja eszményi keretben. A sorozatban hun és székely olyannyira egy nép, hogy Attila leginkább puritán székely uraság, a Csaba bölcsője című képen pedig a székely népviseletbe öltözött Réka fagerendás házban, búboskemence mellett varrogat, az ablakon át pedig aprócska csillagok özönlenek be a királyfi bölcsője köré. A sorozat hat képét a marosvásárhelyi Kultúrpalota tükörtermének festett üvegablakain láthatjuk, archaizáló címekkel: Hajdanában réges-régen, A nagyúr kapuja, Sátoros palota, Réka asszon sátoros kertje, Csaba bölcsője, Réka asszon kopolafája – és még két kisebb kép, a Perosztószék és a Réka asszon deckás ablaka. Kós Károly maga illusztrálta 1909-ben írt Atila királról ének című balladaszerű históriás énekét.
Toroczkai Wigand Ede: Réka asszon sátoros kertje – cjmures.ro
Ha már a szecessziónál tartunk, következzen a legszittyábbnak és legtáltosabbnak tartott magyar költő, a pluszcsonttal (hat ujjal) született Ady. Tulajdonképpen rejtély, miért híresült el „szittyaként” – hacsak nem versei meglehetősen felületes olvasata miatt – mert igaz, Ady használja a jól ismert hun motívumokat, a hun-mondakör tartalmi elemeit behívja verseibe, de mindig jelentősen átértelmezve. A Hunn, új legenda érthetetlen, ha nem tudjuk Attila temetésének legendáját, de a versnek Attilához semmi köze, a költészethez van: „Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga, / Hulltommal hullni: ez a szolga dolga, / Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.” A Csaba új népe sem a hun királyfiról szól, hanem az Ady által remélt új honfoglaló hadról, a művészekről. A Hadak útja pedig éppen a klasszikus nemesi nemzettudattal szemben értelmezi át a hagyományt, s szólítja hadba végre a népet „Csaba népe” helyett. Az ázsiaiság megszokott motívumát, a szkíta, illetve Gógtól és Magógtól való származást arra használja, hogy az európaiság mellett tegyen hitet, szembeszállva minden porlepte szellemi ósdisággal. („Mégiscsak száll új szárnyakon a dal / S ha elátkozza százszor Pusztaszer, / Mégis győztes, mégis új és magyar.”) Ez persze számos más versében visszaköszön, elvégre tudjuk jól, az ő búvóhelye Párizs volt és nem a Bakony, a gémeskút, malomalja és a fokos nála nem pirosrámás népszínműi szentimentalizmus, hanem a szalonnás elmaradottság szimbóluma. Az Ond vezér unokája című versében aztán nyíltan is megfogalmazza az ázsiai származás tudata és érzete közötti hasadást. („Tőle jövök és idegen / Az én ősöm, fajtám, királyom.”) Szóval a lényeg: jobb óvatosan bánni azzal a nyílegyenesen értelmezett nagy szittyasággal Adyt illetően.
A Nyugat többi emblematikus alakját még ilyen átértelmezett formában sem igen érdekelte Attila, igaz, azzal a programmal, amit meghirdettek, ezen azért annyira nem lepődhetünk meg. Ha mégis foglalkoztak vele, abban nem volt köszönet, már legalábbis a hun-tudat komolyan vehetősége szempontjából. Krúdy egyenesen paródiát alkotott a hun-történetből az Etel király kincsében – az Isten kardja motívum, beleszőve egy kis Emese álmát is, a következőképpen hangzik: „Piros mezőben zöld macska: ez volt Attila jelvénye, annak az álmának emlékezetére, amelyet nagybátyja sátrában álmodott. Egy kis párduckölyökhöz hasonló macska egy aranygombot gurított a lábaihoz, mintha a földgömböt helyezte volna az uralkodásra készülő ifjú hun lábaihoz. Ezek a zöld macskás lobogók mutatták a hun király hatalmát a Brentától a Rajnáig, Rómától Galliáig. Ahol ezek megjelentek: ott másképpen zúgott a szél, más színe lett még a fán függő piros almának is, nemcsak az emberi orcának.” Legalább két ellentétes olvasata van Babits Turáni indulójának is: Krúdynál sokkal szelídebben hajlik iróniába, így ha valaki nagyon akarja, olvashatja iróniamentesen, bár ezt az áttetsző értelmezést azért igencsak megnehezítik az olyan mondatok, hogy „Így élünk, mi, népet fosztván, földjeinket föl nem osztván”; „Rátörünk az ellenségre, ugy teszünk szert feleségre”; „Sok csodát az égen látunk, sok arany csodát imádunk”; „Kőházakkal, vértes haddal, mit törődünk Napnyugattal?”
Juhász Gyula – Wikipédia
Talán Juhász Gyula szokásos barna busongása az egyetlen nyugatos életmű, amelyben a klasszikus hun-kép nem visszájára fordítva jelenik meg – igaz, nem is a megszokott csillagösvényes fényárban, hanem valamiféle, hol sóvárgó, hol a régi hit utáni csalódott vágyódásként. Az előbbire példa a Turán után és az Egy tatár költőnek, ez utóbbiba némi puha turanizmus is vegyül. A nagy remények veszte utáni kiábrándultságra példa az Ének Kupa vezérről vagy A szent szarvas: „Szent arany gím, régi kedvünk, / Aki fénylett, aki eltünt, / Hol keressünk, hol felejtsünk, / Borral, vérrel, hogy temessünk?” Juhász Gyula verscímeiből és az előző megjegyzésből nagy hiba volna ítéletet mondani a szegedi szomorúköltő fölött, miszerint „nahát, ez a Juhász Gyula, mik ki nem derülnek róla, hát ő is turanista volt”. A turanizmus, legközelebb visszatérünk rá, kezdetben sem vad, sem megátalkodott nem volt – később aztán már nincs mit mentegetni rajta, de Juhász még nem azt a változatot dédelgette magában.
A turanista ideológia terjedésének második szakaszában valamirevaló gondolkodó már nem is tehetett mást, mint Móra Ferenc: mélyen lenézte a turanizmust. Az természetes, hogy Móra képzett régészként egy pillanatig sem vonta kétségbe, hogy a magyar nyelvhez legközelebb az ugor nyelvek állnak, s tudta ugyanezt íróként is, ettől függetlenül a hun-mondakör számos elemét formálta mesévé Rege a csodaszarvasról című gyűjteményében – mert íróként meg pontosan tudta, hogy történeti valóságtartalmától függetlenül a magyar mondavilágnak alapvető része a csodaszarvas, az Isten kardja, a Hadak útján népe megsegítésére vágtázó Csaba története. Móra komoly ásatásokat végzett az egykori dél-alföldi hun sírokat föltárva, említettük már korábban, hogy neki köszönhető a leggazdagabb Kárpát-medencei hun lelet, a nagyszéksósi fejedelmi temetkezés anyagának megmentése is. Elkötelezett kutató, jó filosz és egyben kiváló író volt – ennek a kellemes elegynek köszönhetjük az egyik legszórakoztatóbban megírt filológiai elemzést a hun-hagyomány második legnagyobb hatású motívumáról, Attila temetése történetének kialakulásáról. (A legnépszerűbb motívum a csodaszarvas volt – de ne feledjük, ez régebbi eleme a magyar hagyománynak, mint maga a hun-történet.)
Leszámolás Attilával című írásában – mely annak köszönheti születését, hogy a múzeumigazgató régész megunta „azt a sok követet, akikkel [Attila] megüzeni, hogy mely részén található ő a határunknak, hol a Tiszában, hol a nádasaink között kanyargó erekben” – Móra azt kutatta, honnan származik a legenda, hogy Attilát vízmederbe, s hármas koporsóba temették. Arra jutott, hogy Ipolyi tévedéséről lehet szó: azt hihette, „ha Alarichot folyóba temette a maga gót népe, mért ne művelték volna azt a hunok is Attilával, aki még különb istenostora volt, mint korábbi pályatársa”. Később aztán mások is átvették az Ipolyi által teremtett „hagyományt”, így Móra végkövetkeztetése: „A csíra tehát Ipolyié, Jókai nevelte belőle a fát és Gárdonyi Géza megszólaltatta rajta a fülemülét. Verse a Tiszában alvó hun királyról belekerült az olvasókönyvekbe és teljessé tette a legenda kialakulását.”
Juhász Gyula és Móra Ferenc Szegeden – sk-szeged.hu
Móra leszámolása nemcsak szellemes, hanem meggyőző is. Ipolyi valóban említi, méghozzá az elemekről szóló részben, a vizek tiszteletéről szólva, hogy „A források, tavak, folyók mentében vannak temetkezési helyeik is (már t.i. az ősmagyaroknak) s talán magában a folyó medrében, mint Attiláról egy hagyomány van tudtomra, mely szerint hasonlóan, mint Alarich (Jordand. 29) ő is a folyónak leeresztése után kincsei és fegyvereivel annak medrébe temettetik, miután a hullámok ismét föléje eresztetnek.” Móra szerint tehát csak Ipolyi „jóhiszemű feltevése” volt, hogy Attilának is kijárt olyan temetés, mint a gót királynak – ebben viszont tévedett. Nyugodtan elhihetjük Ipolyinak, hogy valóban ismert olyan mendemondákat, amelyek szerint Attilát Alarikhoz hasonlóan temették, azaz valóban még mélyebb hagyomány-rétegekbe áshatunk.
Petőfi Lehel vezér című versében, melyben Attila a „magyar nemzetség dicső ősapja”, a honfoglaló magyarok Álmost kérik, vezesse őket addig, míg meg nem látják magukat „a Tisza folyóban, / Hol Attila alszik három koporsóban.” Petőfi természetesen nem olvashatta Ipolyi 1854-ben megjelent kötetét (a Lehel vezért egyébként 1848-ban írta), de ő sem maga találta ki a vizes, hármaskoporsós temetést: eddig ismert legkorábbi írott előfordulása Losonczi István hihetetlenül népszerű munkája, a Hármas kis tükör, melynek első része, a magyarországi „tükör” 1771-ben jelent meg, ezt egészítette ki a szerző 1773-ban az Erdélyről szóló résszel. Losonczi István (1709–1780) a nagykőrösi református gimnázium tanára volt, és kifejezetten gyerekeknek, magyar nyelvű ismeretterjesztésre szánta könyvét. Sokkal nagyobb sikere lett, mint amire bárki számíthatott volna: nemcsak református, hanem katolikus iskolákban is tanítottak belőle, szerte az országban, és ötven kiadást ért meg. Hogy aztán Losonczi honnan vette Attila temetésének mondáját, nem tudni. Elsődleges forrása Heltai Gáspár volt, nála azonban csak a szokásos történetet találjuk: Attila „a sok erős bortól és az új házasságnak szertelen munkáitól igen meghevült vólna, elaluvék hanyattan”, s mivel orra vérezni kezdett, megfulladt – aztán nagy síránkozással eltemették, de se folyónak, se hármas koporsónak nincs nyoma. Az továbbra is elég valószínűnek látszik, hogy Jordanes félreolvasása nyomán, a tudós hagyományban alakult ki, s onnan terjedt tovább Attila Alarikét követő temetési mondája, de ne hagyjuk azért azt sem figyelmen kívül, hogy mind a hármas koporsó (szemfedő), mind az emberáldozat, mind az elrejtett sír motívuma ismeretes a keleti nomád uralkodók temetési szertartásainak fennmaradt emlékezetében. Sőt: olvastuk már Ibn Fadlán leírását arról, hogy a kazárok a kagán sok kamrás sírja fölött gyors sodrású folyó vizét vezették át, és a biztonság kedvéért még mindenkit le is fejeztek, aki tudta, hol a sír.
Jókait és Gárdonyit illetően viszont igaza van Mórának, s abban is, hogy mindketten ismerték Ipolyit, Gárdonyi pedig Jókai írását, a Holtak harcát is olvasta, ez 1854-ben jelent meg a Hölgyfutárban. Amikor Attila halála után megkérdezik benne a táltost, hová temessék a fejedelmet, a válasz szinte népmesei: „Föld alá, víz alá, napsugárba, holdsugárba, fekete éjszakába. Maga aki eltemette se mondhassa, hova temette!” Gárdonyi A láthatatlan ember (1901–1902) című regénye végképp rögzítette a magyar kulturális emlékezetben a folyómederbe temetés legendáját, nála teljes fekete – pontosabban fehér – pompájában megjelenik a hunok gyásza. A temetés a regény csúcspontja, nemcsak a hun fejedelem életútjának, de a főszereplő bizánci szolga, Zéta szerelmének, Zéta hunok közötti életének is a zárása. Gárdonyi táltosa pedig ugyanattól a földöntúli hatalomtól kérhetett tanácsot, mint Jókainál szereplő kollégája:
„Mély gyászba borult az egész hun nemzetség. A férfiak a gyász jeléül késsel hasogatták meg arcukat, a nők fehér ruhát öltöttek: a hunoknál a fehér volt a gyász színe. Torda főtáltos parancsot adott, hogy vezessenek fehér lovat az áldozóhelyre. Meg kell tudakolni a Hadúrtól, miképpen történjen a legméltóbban Atilla temetése. Amikor előjött a ligetből, ahol már magasra szállt az áldozat füstje, minden szem reá tapadt. A vén táltos pedig reszkető hangon tolmácsolta a Hadúr szavait:
Urunknak ekképpen legyen nyugovása:
Víz alá, föld alá készüljön lakása,
Fényes napsugárba, sápadt holdsugárba,
Harmadiknak pedig sötét éjszakába.
Melléje tétessék harci paripája,
Fegyvere, sok kincse, szép arany marhája,
Kísérje is el öt minden hív szolgája,
Legyen véle ott is szépséges mátkája.
Így is történt. Nem messze Atilla székvárosától folyt a Tisza. Annak egyik ágát elzárták, s száz rabszolga ásta meg a sírt az üres folyómederbe. Aztán a holt király testét betették egy színarany koporsóba, a színarany koporsót egy ezüst koporsóba, az ezüst koporsót egy vaskoporsóba. A mélyre ásott sírba melléje került kedvenc harci ménje, odatették fegyvereit és kincsek sokaságát. S voltak, akik biztosan tudták, hogy a sírt ásó rabszolgákkal együtt az ifjú asszony, Mikolt is követte urát a halálba. Aztán visszaeresztették a Tiszát eredeti medrébe. Azóta másfélezer évnél is több múlt el. Népek jöttek, népek mentek a Duna-Tisza közén. Sokakat kísértett a legenda Atilla király mesés kincséről, a színarany és az ezüst koporsóról. Sokan keresték, még többen találgatták a helyet, ahol nyugszik. De senki meg nem találta. Atilla pedig most is ott pihen háborítatlan: víz alatt, föld alatt, napsugárban, holdsugárban, fekete éjszakában.”
Gárdonyi Géza egri dolgozószobájában (1910-es évek) – Wikipédia
Gárdonyi a korábban szinte kizárólagosan használt Kézai-hagyományból csak egy-két nevet vett át – például Mikoltét, Aladárét, Csabáét – és a hun-történet alapját, vagyis hogy a hunok a magyarok ősei. Beemelte viszont a magyar irodalomba a Priszkosz által leírtakat, olyannyira, hogy a regény főhőse is Priszkosz képzeletbeli szolgája, Zéta. Gárdonyi Jordanestől is vett át eseményeket és neveket, de még ez sem szolgáltatott elégséges alapanyagot egy teljes regényhez. Bármennyire igyekezett is a bizánci és a gót – meg a magyar – történetíróra támaszkodva történeti szereplőkkel körülvenni főhősét, a romantikus szerelmi történetté alakított meséhez kitalált szereplőkre is szüksége volt, és természetesen tömegre is, hiszen Attila udvarában sokan nyüzsögtek. A tömeg karakterének megteremtését könnyen megoldotta, a hunok kísértetiesen emlékeztetnek saját korának alföldi parasztembereire. Neveket pedig mindenféle módon szerzett nekik: Aranytól kölcsönvette a Csátot és a Szömörét, de leginkább maga alkotta a neveket folyó- vagy falunevekből és régi férfinevekből – az elődök, Anonymus és Kézai példáját követte tehát.
Losonczi sikertankönyve, Ipolyi tekintélye, Jókai és Gárdonyi ismertsége és népszerűsége után Attila temetésének hármaskoporsós-folyóeltereléses változata elmoshatatlan része a magyar mitológiának. Egyébként is megvan benne minden, ami rendes néphagyományba kell, az arany-ezüst-vas koporsó megfelelése napnak-holdnak-éjszakának, teljesülnek a lehetetlen kívánságok, hogy egyszerre legyen föld és víz a nyughely és így tovább. Mindez önmagában is elégséges ahhoz, hogy a Jordanes tudákos félreolvasásából származó motívum néphagyománnyá váljon – vált is: az igazolja legfényesebben, hogy egy idő után a népi hagyomány nemcsak Attilát temette így, hanem Petőfit is. A „Petőfi sírja”-hagyomány egyik változata szerint Petőfi sírját azért nem találja senki, mert a felesége „nagyon szépen akarta eltemetni”, ezért „nap alá, hold alá, föld alá, víz alá” temette, azaz arany, ezüst, vas és fa koporsóba, s mikor aztán eltemették, „ráengedték a vizet”. Az oktatásban megjelenő Attila-kép – melynek a fő elemei, mint láttuk, a mai tankönyvekben éppen ugyanazok, mint száz éve, az Isten kardja motívum és a temetés – egy 2002-ben, Orbán Dániel által Mezőveresegyházán följegyzett visszaemlékezésben így jelenik meg: „Három koporsóba: holdsugárba, napsugárba s fekete éjszakába [temették Attilát]. Tanultunk verset is róla. Hagy is van, hagy a három koporsóban a király a dalt hallgatja s azt is tanultuk akko, hogy tán, akik eltemettik, nem tudják, hogy huva van eltemetve, azokat megöltik vóna. Nem így vót a történelem? És úgyhogy nem kapták meg a kardját se. Me, ha megkapták volna, akkor gyöztek volna a magyarok, de nem kapták meg a kardját. A koporsót. Égysze volt az aranya, azután az ezüst és azután a vas. S akka eltemetik a folyóba. Azt hiszem, hogy tizenketten, ha jól emlékszem, vittik, de azokat lelöttik. Nem tudták, hogy hol van eltemetve.”
Sok hasonló megőrzött iskolai emléket lehetne idézni, ezekből szép számmal gyűjtöttek a közelmúltban is, azért választottam ezt, mert ez az adatközlő arra is emlékezett, amit már Móra említett leszámolásában: hogy a király a koporsóban egy dalt hallgat. A részlet Gárdonyi Géza Éjjel a Tiszán című verséből való, és a meglehetősen egyszerű dalocska szintén olvasható nemcsak a régi, hanem a mai tankönyvekben is:
Feljött a hold a Tiszára.
Csend borult a fűre, fára.
Szeged alatt a szigetnél
áll egy ócska halász-bárka.
Holdvilágnál fenn a bárkán
halászlegény ül magában;
ül magában s furulyál;
furulyál az éjszakában.
Talán épp a bárka alatt
lenn a vízben, lenn a mélyben
fekszik egy nagy halott király,
halott király réges-régen.
A Tiszára a sötétség
gyászfátyolként terül hosszan;
gyászfátyolon a csillagok
csillogdálnak gyémántosan.
Koporsója arany, ezüst,
s vasból van a burkolatja.
És a hármas koporsóban
a király a dalt hallgatja.
Itt nyugszik…
Nemcsak Gárdonyi ábrándozott arról, hogy a sötétség gyászfátyolán gyémántosan csillogdáló csillagok alatti folyón (ha eddig nem, most biztosan megértjük, miért nevezte Karinthy népieschnek Gárdonyit) bármelyik tiszai ladik a hármas koporsó fölött ringhat a vízen. Különösen akkortól kezdve vártak a csodára, hogy 1874-ben egy bécsi újsághír közölte a szenzációt: tiszai halászok evezője beleakadt valamibe, s a tárgy érchez hasonlóan zendült... Azóta igen sokszor megtalálták már a hun fejedelem elrejtett sírját, de nemcsak folyómedrekben keresik, a Tiszán kívül a Körösben, Marosban, de akár az Ipolyban, Garamban és a Zagyvában, sőt mindenféle folyásokban, patakokban és erekben – melyik önjelölt Attila-kultuszhelynek mi jut –, hanem az eredeti jordanesi változatnak megfelelően a földben is. 1975-ben egy szabadkai régész, Szekeres László riasztotta a New York Timest a hírrel, hogy talán a nagy király sírjára leltek rá egy cukorrépaföldön. A priszkoszi útleírás és a régészek véleménye miatt kétségtelenül a Dél-Alföld a legnépszerűbb Attila-temetkezési lelőhely, de magáénak mondja a fejedelem végső nyughelyét sok más település mellett a Battyonya melletti Dombegyháza, a Ceglédhez közeli Tápiószentmárton is – bár ez utóbbinak nagyobb büszkesége, hogy innen származott Kincsem, s hogy van egy „gyógyító erejű” csodadombjuk. A budaörsi svábok a Kamaraerdő alatt keresték, mostanában sokan az egyébként is a legdivatosabb okkult helynek számító Pilisben szeretnék megtalálni.
A próbálkozásokban mindenesetre közös, hogy sem történeti, sem régészeti tényeknek nincs esélyük a buzgó hittel szemben. Pedig Bóna István igen szemléletesen magyarázta el a sír megtalálásának esélyeit. Induljunk ki abból, hogy Attilát az ordu, a központi tábor közelében, tehát a Tisza-Maros vidékén temették el – így tettek később a Duna-Tisza közén élő avarok is. Csak azt sem tudjuk, sajnos, hol is volt az ordu, bár nem lehetetlen, hogy egyszer rálelnek: Priszkosz útleírásában sok használható elem van, például hogy a tábor a puszta belsejében, fa nélküli, nyílt terepen volt. Nagyszéksóson hun főember halotti áldozata került elő, Hódmezővásárhely mellett jelentős mennyiségű pénzleletet találtak, ez is segíthet. Valahol a Dél-Alföldön érdemes tehát keresgélni cölöpszerkezetű építmények maradványait, és a legbiztosabb azonosító, ha közvetlenül mellettük még egy 5. századi római fürdő maradványai is ott vannak, hiszen tudjuk, hogy Attila egyik főembere igen kedvelte a római kényelmet, és Pannóniából odahurcolt kövekből, egy sirmiumi mesterrel építtetett magának medencét – csak hát nagyon nagy az esélye, hogy a környék lakossága réges-rég széthordta a köveket mindenféle építkezésekhez. Ha pontosan tudnánk, hol állt az a bizonyos fatornyos palota, akkor onnan indulva egy körülbelül 30-50 kilométeres sugarú kör területét kellene átfésülnünk. A légifotók sajnos nem segítenek, ha magányos sír után kutatunk, mert nagyobb egységeket, templomromot, települések nyomait segíthet megtalálni a légifotó, de mint Bóna írja, ami a levegőből Attila sírjának látszik, arról a földön könnyen kiderülhet, hogy krumplisverem. Ha Attila sírját különlegesen nagynak, mondjuk szoba méretűnek képzeljük el, akkor a kisebb sugarú körben még mindig 140 milliónál több fér el belőle. De mivel nem tudjuk, hol volt a központ, és csak a valószínűsíthető területet vesszük figyelembe – a Duna-Tisza közének keleti felét a Temestől északra, illetve a Köröstől délre, nagyon szűken értelmezve, mondjuk egy 50 km széles, 90 km hosszú sávot –, akkor ezen a területen már kétszázhuszonöt millió fejedelmi sír is lehetne...
Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó
A metafora rabságában
A magyarság bölcsőjénél
Az ismeretlen Belső-Ázsia
Az ókori Kína ellenségei
Attila és hunjai
Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig
„Szavaimat jól halljátok...”
A gyűrűk ura
Kazár szótár
Magna Hungariától Magna Hungariáig
A honfoglaló magyarság kialakulása
Múlt idők története
A honfoglaló magyar nép élete
A magyar nyelv török kapcsolatai
A magyarok bejövetele
Isten kardja Isten ostoránál
A csodaszarvas nyomában
Sóvárgott jövő a múlt tükrében
Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják
