Svájci portál Mundruczó darabjáról: „Magyarországon se múlt, se jövő”

• Nyomtatás

Részletek

Szemle

2014. december 15. hétfő, 03:22

(hj)

A Landbote.ch című winterthuri regionális portálon jelent meg Stephan Busz írása: Maradásról és menésről. Mundruczó Kornél, a magyar színházi mágus a Gessneralleen mutatja be „Demencia” című előadását. Vendégjáték a korhoz.

Ennyire karácsony előtti hangulat sohasem volt. Mindenhol minden karácsonyi: az utcán, a boltokban és az égen is. Lucy a gyémántos égben tündököl (Lucy in The Sky With Diamonds). Még a városi tanács is mikulássapkát visel munkaidőben. Akinek lakásbejelentési igazolásra van szüksége, azt egy karácsony előtti hangulatú nő szolgálja ki. Ezt az ember néha alig bírja elviselni.

Tehát elmegy színházba. A zürichi Gessneralleera. Ott a nagy felejtést adják: „Demencia, avagy a Nagy Boldogságom napja”. Rendező: Mundruczó Kornél, vendégjáték a „Nervous Systems” nemzetközi vendégszereplések sorozat keretében.

Ám a színházban is karácsony van. A Demencia a karácsony előtti időszakról szól, amikor minden már csak a sejtése annak, ami jönni fog. Ez a karácsonyi történet minden, csak nem vidám. Szép. De nagyon szomorú. Néha megszólal egy operettzene: „Bécsi vér, Bécsi vér!” […]

A „Demencia” a maradásról szóló darab. És az elmenésről. A búcsúról és a visszatérésről. Egy üstökös pályáját követi. A bemutató egy évvel ezelőtt volt, és most a produkciós partnerek körét járja végig: Budapest, Drezda, Bordeaux, Berlin, Groningen, Rouen, Lisszabon, Frankfur am Main – csak néhány az állomások közül.

Lemeztelenedhetnek – és maguknál maradnak

Mundruczó Kornél Zürichben is valamiféle hazára talált. Minap rendezte meg a Schauspielhausban a „Hotel Lucky Hole” című darabot, trilógiája utolsó részét – a felejtésről. A „Demencia” ebben az értelemben az előmúlt. Megmutatja, mennyi erő és szaft van a társulatában, a budapesti Proton színházban.

A nevek nekünk nem mondanak semmit, de látni kell játszani Nagy Ervint, Rába Rolandot, Wéber Katát, Monori Lilit, Temesvári Balázst, Tóth Orsit, Bánki Gergelyt és Katona Lászlót. Le tudnak meztelenedni. És mégis mindig maguknál vannak.

Ágh Márton díszlettervező egy házat állított a színpadra, amelyet fel lehet nyitni, mint egy babaházat. Belátunk egy klinikára, amely olyan emberek számára van, akiknek nincs emlékezetük, az ágyukban merengenek vagy csak ülnek és néznek maguk elé a sarkokban. Hét színész már jelen van, még mielőtt kezdetét veszi a darab: ők alakítják az orvost, a nővért és a betegeket. Aztán még egy jön a közönségből, a Bécsi vér első taktusaira felugrik a színpadra, és a hőstenort adja.

Ez afféle terápia. Mert a zenével visszajön egy kevéske az egykori életre való emlékezetből is. A valamikori sztárszoprán, aki addig nem szólt egy szót sem, az operett hangjaira egyszerre csak megint szavakat talál. És az ember olyasmit lát, mint a szerelemről szóló elképzelés.

Az embereken azonban nem lehet segíteni. A klinikát már eladták, a fiatalember, aki a színpadra érkezett, magának akarja az épületet. Nem éri meg befektetni olyan emberekbe, akik valaha, a múltban voltak valakik, a jövő számít. De a rendszerből senki sem kerül ki. Itt mindenki a saját előadásának foglya – az a férfi is, aki megvette a házat, ő is a társaság tagja lesz – és vele fog elpusztulni.

Keleten a helyzet változatlan. Mundruczó természetesen a magyarországi helyzetre utal, darabját lehet az ottani nehéz viszonyokra értelmezni. „Az agyat felzabálja a semmi – mondja az orvos –, akárcsak Magyarországon: se múlt, se jövő.” Támogatni akarják a demenciabarát kultúrát: nagyon egyszerű cselekményű és lehetőleg halk dialógusú filmeket. Magyarország mindenütt van.

Egészen sajátságos film az, amelyet Mundruczó itt előadat: a díszlet hiperrealista, (rém)álomszerű a játék. Ezen az éjszakán, amelyen mi, emberek kísérjük figyelemmel a klinikát, bármi megtörténhet. Akadnak elégikus részek, aztán megint inkább nyers helyzetek. Élőben zuhanyoznak, szerelmeskednek (használjuk ezt a szót), visszaélnek tablettákkal, álmodnak a Balatonról, a semmibe telefonálnak. És amikor kinyitják a hűtőszekrényt, klasszikus zene és vakítóan éles fény tör elő belőle.

Mindenki megkapja azt, amit kíván magának

Az ember megijed, de mégis mindig tovább akarja nézni, hogy mi történik még a színpadon. Néha a nézők sem értenek mindent. A pénteki zürichi premieren felmondta a szolgálatot a feliratokat mutató képernyő. Attól kezdve semmi sem vonta el a figyelmünket a tulajdonképpeni játékról.

Mundruczó ugyanis mindenre talál képet. És ha egyszer egy beteg levágja egy fiatalember nyelvét, akkor a nyílt színpadon egyszerűen visszavarrják – csak úgy odacsapja a színpadra a „Bécsi vért”. Néha a falakról is csöpög. A „Demenciának” sok köze van sérülésekhez. És a gyógyítás hiábavalóságához.

Így múlik el az éjszaka. Reggel felé becsukódnak a színpad szárnyai, most a ház homlokzata látható. Kívül esni kezdett a hó. Az emberek kijönnek. Valaki azt mondja, karácsony van, és elénekel egy dalt az öröm ünnepéről. Itt a Boldogság Napja. Az előtérben álló kicsi fenyőcske előtt készen állnak az ajándékok. Mindenki azt kapja, amit kíván magának: plasztik zsákok, amelyeket az emberek a fejükre húzhatnak. Az emberek, akiknek semmijük sem maradt, a halált adják maguknak.

A meghalás addig tart, amíg a csillagszórók égnek. Már csak az emberek lélegzése hallható. Aztán csend. Félhomály. A közönség nem bírja ki a pillanatot, és tapsolni kezd. De ez nem a vég. Mert a színpadon az emberek felkelnek, és énekelnek: hogy majd viszontlátják egymást, valahol, valamikor. Az emberek elmennek. És mégsem tudnak elszakadni egymástól.