A diktatúra bőre – II



A diktatúra új bőrének neveztem a 2015-ös költségvetést előző cikkemben. Arról is írtam, hogy a költségvetés bevételeit megalapozó adók és különféle elvonások egyre jobban emlékeztetnek a boldogult reformált szocializmus szabályozórendszerére, amikor a vállalatokra szabott pofapénz formájában „állították be” az akkori rendszer urai, meddig terjedhet egy-egy cég takarója, s csak szavakban létezett általános, mindenkire érvényes normatív jellegű közteherviselés. A „boldog békeidőkben,” a 70-es években is voltak egyenlőbbek, ahogy ma is vannak, hiszen most is más és más adót fizet a felcsúti gázszerelő és a büntetőadót fizető bankár, a fogathajtó közértes és a bevásárlóközpontot üzemeltető cég. Éppen az „egyenlőség”, az orbáni közteherviselés (szegényeknek teher, gazdagoknak szabad közpénz) miatt nem kérdés, hogy ki „felejti el”, kinek is adta milliárdos osztalékát. Sokakat emlékeztet a kialakuló és a 2015-ös költségvetésben kiteljesedő gazdasági rendszer a valahai szocializmusra. Az akkori szocialista rendszert – nem kis részben a gondoskodó nagyapa képében úttörőnyakkendőt kötögető Brezsnyev miatt – „kakaót unokáik poharából kihörpintő nagyapák” korának mondta verseiben Hans Magnus Enzensberger. Orbán rendszere ennél még fejlettebb. Itt nem a nagyapák, hanem maguk Orbán maffiaállamának „keresztapái” tömik magukba – ahogy a tüntetők gyerekeinek képét viselő csokoládépapírok licitje bizonyítja – a gyerekek elől a csokoládét, a szülők elől a mindennapi falatot. Éppen ezért a ebben a cikkben arról írok, hogy lehet az, hogy nem sül le a bőr a diktatúra urainak arcáról, amikor céljaikat és állításaikat megfogalmazzák.

 


Forrás: Facebook

A magyar gazdaság növekedési és egyensúlyi nehézségeit vizsgáló gazdasági elemzések évtizedek óta felhívják a figyelmet arra, hogy nálunk – versenytársainkhoz képest – nemcsak jóval nagyobb az állam jelenléte, az állami újraelosztás a gazdaságban, de ennek forrásaira a megtermelt GDP fedezetet sem nyújt. Kornai János egyik legismertebb fogalma a „koraszülött jóléti állam”,* amely arra utal, hogy a magyar állam svédországi kiterjedtségű (bár nem svéd minőségű) ellátást nyújt, miközben az ehhez szükséges egy főre jutó GDP legfeljebb 55–60 százaléka a svédországinak. A rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban a versenytársainkhoz képest jóval nagyobb arányú (a GDP arányában 6-8 százalékponttal magasabb) újraelosztás mérséklésére több kormány tett kísérletet. Ez két követelmény teljesítése esetén lehet sikeres: ha van robusztus gazdasági növekedés (bővül az elosztanivaló) és ha a takarékosságot nem az arra legkevésbé reagálni képes rétegeknél (gyerekek, mélyszegénységben élők) érvényesítik a legerőteljesebben. Ezt a két követelményt eddig két kormányzási periódusban sikerült érvényesíteni: Bokros Lajos 1986–1987 között és Gyurcsány Ferenc–Bajnai Gordon 2007 és 2009 között. Meglepő módon ezekben az időszakokban a legmagasabb és a legalacsonyabb jövedelmű rétegek közötti különbség is mérséklődött, miközben az állami újraelosztás visszahúzódott, aminek a hatására a gazdasági növekedési potenciál, a versenygazdaság növekedési lendülete erősödött.

 

Orbán rendszere a közgazdászok eddigi érvelésével éppen hogy ellentétesen cselekedett – igaz, még ők is fújták az állami újraelosztás visszaszorításának nótáját –, hiszen kormányra kerülésük (2010) óta az állami újraelosztás és ezzel párhuzamosan a jövedelmek állami központosítása nem csökkent, hanem nőtt. A romló tendenciával szemben rövid távokon kimutattak időnként némi javulást, ami abból származott, hogy a „védelmipénz-behajtás” (értsd magánnyugdíj) vagy egyes szociális ellátások növekedésének a megállítása az adott mérési időpontban ezt az adatot segítette. A 2015-ös költségvetés azonban már jelentős lépést tesz az újraelosztás visszaszorítására, amennyiben nem növeli a GDP gyarapodásával arányosan az ellátásokat, ám még határozottabb lépéseket tesz a védekezésre képtelenekkel szemben a jövedelem-megvonásra vagy az autonóm területek megrendszabályozására.

 

Hogy nem sül le a képükről a költségvetés bőre, amikor „áttekinthetőbb” segélyezési rendszert vagy a „segély helyett munkát” ígérnek. Ezek hatására ugyanis éppen azoknak a rétegeknek csökken a jövedelme, amelyeket eddig sem érintett Habony csodafegyvere, a rezsicsökkentés, hiszen már régen a lakásfenntartási támogatásból vagy az adósságkezelési támogatásból voltak csak képesek egyensúlyozni a még éppen meglévő födél és a hajléktalanság között, de a közműdíjakban tartozást halmoztak fel, így közkutakból vették a vizet, amit Orbán helyi kánjai lezártak előttük. Őket nyilván nem éri el a másik csodafegyver sem, a devizahitelek forintosításából, az árfolyamgátból elérhető jövedelemtöbblet, lévén hogy ők nem lakásvásárlás miatt adósodtak el. A KSH-nak éppen a költségvetés elfogadásának idején nyilvánosságra került kiadványa, A jóllét magyarországi indikátorrendszere, 2013 mutatta be, hogyan nőtt és terjedt a szegénység Magyarországon az Orbán-kormány hatalomra kerülése óta, amit a költségvetés átgondoltan és célzatosan még tovább növel.

 

Az újraelosztás visszaszorítása – a hivatalos KSH jelentés alapján különösen – már korántsem látszik elvont közgazdasági értékek alapján támogatható célnak, éppen fordítva: ez az ország ki- és lerablásának sugárútja. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a mellékelt táblázat.

 

(forrás: tenytar.blog.hu)

 

Az állami újraelosztás visszaszorításával józan gondolkodású közgazdászként akár egyet is érthetnénk, ha ez nem párosulna – ahogy Orbán maffiaállamának berendezkedése ezt minden ízében átitatva vallja is – a jövedelmeknek átcsoportosításával a szegények felől a gazdagok felé. Az ugyanis egyetlen közgazdasági elmélet, egyetlen piacbarát doktrína, egyetlen liberális közgazdász által sem támogatott cél, hogy a gazdagok az állam segítségével legyenek még gazdagabbak, a szegények állami erőszak hatására és az állam urainak vagyonát, jövedelmét, „urizálását” növelve szegényedjenek.

 

Nem véletlen, hogy egyre nagyobb állami siserehad vigyázza a szegények, sőt egyre inkább a középosztályok „kirablását” – amire a maffiaállam csokifaló keresztapái összeszövetkeztek, és amire értelmetlen mondatokban összehordott meg kislányokat meghágó fehérvári huszárokról szóló pálinkás gajdolásuk irányul. Nem véletlen, hogy a köztisztviselőknek egyre nagyobb hányada lesz kormánytisztviselő, és mérséklődik a’ zemberekhez közelebb álló szolgáltatásokat szervező önkormányzati tisztviselők száma. Nem véletlen, hogy miközben a források mérséklése miatt romlik az állami közszolgáltatások minősége és a szolgáltatások hatékonysága, az állami járadékok „járadékoltatását” intéző haverok, rokonok egyre jobban ellepik az állami állásokat. Az állami álláshelyek száma 2010 óta még a KSH kimutatásai szerint se csökkentek, miközben a kormánypropaganda ezt fújja. Az igaz, hogy a jóléti szolgáltatásokban foglalkoztatottak – orvosok, asszisztensek, szociális munkások, tanárok – száma csökken, miközben az erőszakszervezetben dolgozók száma nő. Ha nem vesszük figyelembe a növekvő arányú közfoglalkoztatást, akkor is szembeötlő az állami nadrágosokon belül a kormánytisztviselők növekvő aránya. A statisztika nem mutatja, hogy a közrendvédelem érdekében eljáró kisrendőrök száma növekedetett-e, vagy éppen az elitkommandós TEKu-soké.

 

A köztisztviselők, közalkalmazottak létszáma a költségvetési intézményekben:

Időszak

Alkalmazásban álló összesen

Ebből:

kormány-
tisztviselő

köztisztviselő

közalkalmazott

összesen

ebből: szellemi

ezer fő

Költségvetési intézmények összesen

     

2010.

J–M

747,0

..

108,6

466,2

356,9

2011.

J–M

711,8

62,4

47,0

461,9

354,7

2012.

J–M

716,1

62,1

45,6

443,3

342,5

2013.

J–M

699,4

72,9

35,5

432,0

335,8

2014.

J–M

863,6

77,3

34,0

453,4

355,2


Amikor arról hallok a 2015-ös költségvetés kapcsán, hogy az oktatásra, ezen belül az ország versenyképességének a javítása érdekében a felsőoktatásra fordított kiadás, akkor azonnal gyanakodni kezdek, az előző táblázatban tükröződő kenetteljes arcátlanság tanulságai alapján. Mit mond a törvény indoklása? „Folytatódik a felsőoktatás színvonalának javítása is. A Kormány célja, hogy az egyetemek és főiskolák pénzügyi stabilitását erősítse, ezt szolgálja a kancellária rendszer bevezetése is. A cél, hogy az intézmények a PPP-konstrukció okozta csapdából is kikerüljenek.” Magyart magyarra fordítva: a felsőoktatás színvonala attól javul, hogy az egyetemek autonómiáját csorbítva komisszárt ültetnek a nyakukba (miközben a korábbi átlátható, testületi elven működő, a kormánytól független Gazdasági Tanácsokat felszámolták, mert a felelősségük kizárólag a likviditás és a működőképes gazdálkodás megőrzésére terjedt ki). A felsőoktatás színvonala attól javul, hogy eddig a kollégiumfejlesztés, illetve a campus-fejlesztés eszközeként megújulást hozó magán- és közszféra (PPP) együttműködésének minisztériumi forrásait most beleolvasztották az egyetemi támogatásba, amivel látszólag megnőtt a nominális keret, ugyanakkor a korábbi támogatás (normatíva) nem változott. Így kevesebb elkölthető, színvonaljavításra fordítható pénze lesz a felsőoktatási intézményeknek, de kimutatni – legalábbis nominális – látszólag többet tudnak. Walt Disney Aladdin című rajzfilmjében mondta Dzsáfár a gonosz varázsló: „Mindig a látszat mögött van a lényeg.” A diktatúra urai sokszor megnézték ezt a Disney-rajzfilmet, hogy jól tudják látszatokkal elcsavarni a felsőoktatásban dolgozók kiművelt fejét. Hogy nem sül le a költségvetés új bőre a diktatúra urainak képéről!

 

A diktatúra gazdasági „vízióját” mi sem mutatja jobban, mint az intézkedések hada a piaci foglalkoztatással, a vállalkozások bővülésével szemben. Ennek egy része a keletkező vállalati jövedelmek felhasználásának az ellenőrzése, illetve a túladóztatás formájában akadályozza meg, hogy a gazdaság bővülése, a munkapiac közfoglalkoztatáson kívüli része növekedjen. Jól mutatja az „eredményeket” az alábbi ábra, amelyből világosan kiderül, hogy a pénzügyi válság lecsengése, illetve az Orbán-rendszer hatalomra kerülése óta mindössze néhány tízezerrel bővült versenyszektorban alkalmazott munkaerő létszáma. Ugyanakkor jelentősen megugrott – éves szinten közel 200 ezer fővel – a közfoglalkoztatott polgármesteri házicselédek száma. Amikor a költségvetés továbbra is a „teljes foglalkoztatásról” papol („a Kormány azt szeretné elérni, hogy Magyarországon mindenkinek legyen munkája és ne szoruljon jövedelempótló támogatásokra”), akkor mindig érdemes tekintetbe venni ezt az ábrát, meg azt, hogy hazánkban miért csak most gyorsult fel a külföldön állást keresők elvándorlása. Hogy nem sül le a diktatúra urainak arcáról az új költségvetéssel ráhúzott bőr, miközben még mindig az egymillió munkahely porhintéséről beszélnek és közpénzen tartott cselédhad felhasználásáról álmodoznak egyre növekvő méretű házaikban!

 

(forrás: portfolio.hu)

 

Az, hogy a versenyszektorban a munkahelyek száma nem nő, az nem lehet csoda. Hiszen a versenyszektorban működő vállalatoknak – miközben a kereslethiány továbbra is befolyásolja bővítési terveiket – folyamatosan számolniuk kell a piacon elért jövedelmeik lefölözésével, a jövedelmek egyre egyedibb és túlzott központosításával. Az adófajták növekedéséről az előző írásomban már ejtettem szót, most csak arra irányítanám rá az olvasók figyelmét, hogyan nőtt ki a valahai normatív, néhány kis adóval megspékelt vállalati adórendszerből négy év alatt a vállalkozókat fenyegető adórendszer-monstrum.

 

(forrás: portfolio.hu)

 

Jól látható, hogy a 350 milliárd forint összegű nyereségadóhoz és a kisméretű vállalkozások adóinak közel 150 milliárdos – azaz összesen 500 milliárdos – normatív és tervezhető elvonáshoz képest a sokféle különadó már 850 milliárd forintra hízott. Nem csoda, hogy a vállalatok nem bővítik, inkább visszaszorítják a tevékenységüket. Ehhez képest nem sül le a diktatúra urainak arcáról a költségvetés új bőre, amikor a költségvetésben arról eresztenek meg bő lére engedett hazugságokat, hogy „az adórendszer alapjai változatlanok maradnak jövőre is, mert ez az adórendszer már bizonyított: pénzügyi stabilitást, szociális biztonságot és gazdasági növekedést képes nyújtani Magyarországnak. A Kormány célja, hogy a gyermeket nevelő családok, a munkavállalók, a vállalkozások terheit változatlanul alacsonyan tartsa. Az elmúltévekben végrehajtott komolyabb adószerkezeti átalakítások lezárultak.” Ezek a mondatok kiáltó ellentétben vannak a vállalkozások által érzékelt mindennapi valósággal, ami az egyik magyarázata annak, hogy a magyar gazdaság minden ágazatában lassulást látunk. Ez az egyik kiemelt cél, az adósságráta mérséklődése helyett az állandósulását vetíti előre. Ha a nevező (GDP) nem nő az elvárt mértékben, ugyanakkor a gyengülő versenyképesség és a kockázatok növekedése miatt a nem forintban fennálló adósság állománya növekszik, akkor a ráta, szegény, nem tud mérséklődni, csak tartósan 80 százalék körül maradni – ami miatt állandó veszély fenyegeti azt is, hogy Orbán legfontosabb csendestársai és barátai újabb EU-s pénzből megrendelésekhez jussanak. Éppen emiatt le kellene hogy süljön a diktatúra urainak arcáról a költségvetés bőre, amikor az államadósság mérséklődéséről számolnak be, miközben lenyúlták a magánnyugdíjpénztárakban felhalmozott megtakarításokat, de nem teremtették meg az államháztartásban a jövőbeni nyugdíjvárományok finanszírozásának fedezetét. Jól látszik az ábrából, hogy semmi sem igaz abból, amit a kormány állít.

 

(forrás: portfolio.hu)

 

Ha ehhez hozzávesszük, hogy minden eszközzel igyekeztek a bankbetéteknél és a banki megtakarításoknál (ld. újabb és növekvő adók) vonzóbbá tenni az állampapírok vásárlását, ugyanakkor az Államadósságkezelő vezetését olyan kezekbe adták, amelyek bizalomerősítő tevékenységét éppen a napokban kérdőjelezte meg a Magyar Nemzeti Bank, akkor már pontosan tudjuk, hogy „jó zsebekben van az ország”. Nem véletlen, hogy a hitelminősítőknél, minden jól időzített kozmetikázás, minden manipulációs technika ellenére sem tudott javulást elérni a kormány, ami most az orosz pénzügyi válság eszkalálódása idején semmi jót nem ígér. Ezért sülhetne le az új költségvetés bőre a diktatúra urainak arcáról, amikor leírják a költségvetésben: „A Kormány fenntartható költségvetési pályát biztosító gazdaságpolitikáját a pénzügyi piacok is elismerik.” Reméljük, egy ilyen kijelentés azoknak a szájából, akik – mint tudjuk – sohasem hazudtak, nem fordul azonnal a visszájára, mert akkor túl gyors lesz az ébredés.

 


 


* Kornai János: A posztszocialista átmenet és az állam. Közgazdasági Szemle, 1992. 6. sz., illetve Olivier Blanchard: Interjú Kornai Jánossal. Közgazdasági Szemle, 1999. március. 201-212. 209.

 

** Csillag István – Magyar Bálint: Az európai válságkezelés válsága, hvg.hu, 2012. június 16.

 

 

 


Csillag István közgazdász

 

Írásai a Galamusban:

 

G-7
Demján szerint a világ, avagy igény volna rá…
Az argentin tangó – első rész
Argentin tangó és görög saláta – második rész
Az Orbán-rendszer öröksége

 

Könyvéről:

 

DEFICIT = a szándékon túli eredmény

 

Írásai a 2015-ös költségvetésről:

 

Háború a szegények ellen
A harmadik jobbágyság
Ha fogy a rabolnivaló
A kolozsvári bíró
A diktatúra bőre – I