Ma egyéves a Galamus-csoport

Lángh Júlia: El innen! Tényleg? – avagy: Fizessünk elő a Galamusra!


Az elmúlt hónapokban gyakran kérdezték tőlem, hogy nem akarok-e újra elmenni ebből az országból. Mindig azt mondom: egyszer már elmentem, én már többet nem. És te? Én... hát gondolkodom rajta.

Valóban elég gyakran zajlik le ez a párbeszéd, de ennél sosem megyünk mélyebbre. Talán azért, mert a kérdés mögött inkább áll rosszkedv, elképedés, borúlátás, tehetetlenség, felháborodás, szóval valamilyen érzelem, mint praktikus megfontolás. Különösen, ha már nem fiatal az ember, és, például, magyar bölcsész diplomája van. Nem sokra megy vele.

A balsors-akit-régen-tép népe évszázadokon át megszokta, hogy megszökik, lelép, dobbant, disszidál vagy emigrál, ki hogyan, mihelyt itthon szorul a hurok. De szorul-e a hurok? Azt azért mégsem, legalábbis a szó szoros értelmében semmiképp, nem mintha a 2006-os elvadult „tüntetőkről” – nem érdemlik meg ezt a nevet – nem tudnám elképzelni, hogy egyikük-másikuk szívesen akasztana vagy akasztatna. Jelképesen viszont mégiscsak szorul a hurok, mindazok körül, akik elvesztették vagy el fogják veszíteni az állásukat, megélhetésüket. És bizony lehet, hogy egyre többen lesznek, és a társadalom minden rétegéből.

Nem kertelek tovább: olyan hírek jutottak el hozzám, hogy a Galamus március-áprilisig bírja, és ha addig nem történik semmi, akkor a páros, aki kitalálta, saját erőből fenntartja és éjjel-nappal szolgálja, kénytelen lesz bezárni a boltot és Európa boldogabb felén keresni – ha talál – helyet magának. Ha addig nem történik semmi... De mi történhet? Hirdetés, pályázat nem járható út, ez már kiderült. Szerintem előfizetőket kell gyűjteni. Komolyan! Amúgy is úgy látom, az az új trend, hogy a szabad sávot tartsa el a közönsége. Ami végül is normális gondolat, szabad piac, szabad verseny, szabad olvasmány. Azt ajánlom a Tisztelt Szerkesztőségnek, hogy azt az összeget, amit eddig havonta a saját félretett – és most már veszedelmesen fogyatkozó – pénzéből a Galamus fenntartására költött, ossza el az olvasóinak számával (ha jól tudom, 5-6000 körüli), és kérjen mindenkitől előfizetést.

Szerintem ez mégiscsak járhatóbb út, mint fogni a batyut, tarisznyát, és elindulni hegyen-völgyön át...

Arról nem is beszélve, hogy ez a mi országunk is! Ne legyen már olyan fergeteges sikere ennek a hamis kétharmados glóriával övezett társaságnak, hogy átadjuk nekik az országot és elhúzunk innen!!

* * *

Mihancsik Zsófia: Vallomások és helyzetek


A vallomás
: Szeretem Lángh Júliát, őt magát is, és különösen azt a ritka tulajdonságát, hogy nemcsak mer és tud felháborodni, hanem rögtön késztetést is érez rá, hogy ha lehet, másokat is mozgósító tettekbe fordítsa át a felháborodását.

A helyzet: Igaz. Minden igaz, amit leírt. De a személyes vonatkozásoktól eltekintve ez  a Galamus olvasóinak nagy része előtt is ismert.

A javasolt megoldás: Nem járható út. Biztos vagyok benne. Szerintem ma ebben az országban – leírtam már egyszer – az olvasók nem tudják eltartani mindazokat a nyilvánossági fórumokat, amelyek rájuk szorulnának. Fantasztikus dolognak tartom, hogy eddig is sokan megmozdultak a Galamusért, megint csak megköszönni tudom – és tudomásul venni, hogy ez így nem megy.

A kivándorlás: Én nyomorúságos és végső megoldásnak tartom. Olyan öngyilkosság helyettinek. Nem lehet kényszerből új életet kezdeni. Azt csak szabad választásból lehet, kíváncsiságból, sok életkedvvel, ahogy Lángh Júlia tette. De én huszonöt évesen sem ezt választottam, pedig elég okom lett volna rá. Alkati- és felfogásbeli különbség. Én a kíváncsiságom meg az élet- és munkakedvem nagy részét itt éltem ki. Furcsa módon úgy, hogy szinte sosem fenyegetett az egzisztenciális ellehetetlenülés réme. A kései Kádár-rendszernek nem ez volt a fő fegyvere. Ez csak ebben az új világban lett ilyen iszonyatos kényszerítő erő. És nem azért, mert ezt kapitalizmusnak hívják. Hanem azért, mert csak a kapitalizmus legjobb vonásai hiányoznak belőle. Például a személyes szuverenitás vagy a szakmai teljesítmény igénye és megbecsülése. Az emberi minőségé és a szakmai minőségé. A piac árubőséget hozott, önérzetes és öntudatos polgárt nem. Lettek tőkéseink, de citoyenjeink nem. És a tőkéseink is szolgák – abban az értelemben, ahogy Krémer Ferenc megírta. A polgárok társadalma helyett felemás lelkű alattvalók társadalma maradtunk. És ez a társadalom nem igényli azt, amit én tudok. Azt igényli, amit a bulvársajtó meg a pártsajtó tud. Amit a senkit sem zavaró középszer tud. Tudomásul kell venni. Húsz év alatt ennyire futotta, és ez az én személyes vereségem is. Úgyhogy ha most esetleg tényleg megtörténik velem, hogy el kell mennem, a legrosszabbfajta kényszerből történik meg. Nem politikaiból, olyat én nem ismerek, hogy bármilyen ócska hatalom elől elmeneküljek. Sőt, erre még az a magányérzet sem tudna rávenni soha, amit ez a dermesztően önfeladó ország próbál meg rákényszeríteni a magamfajta emberre. De a takarítónői képességeimet, végszükségből, nem neki fogom felajánlani. Ez viszont az én önérzetem kérdése. És ennél fontosabb dolgot nem ismerek.

És az optimista kóda: Egyévesek vagyunk. Örülünk neki. Szeretjük a Galamust, a mienk, mi dolgozunk rajta nap mint nap, mi törjük a fejünket, hogyan tegyük külsejében is szebbé, használhatóbbá, tartalmilag meg gazdagabbá. Szeretjük azért is, mert ez a mi nyilvánosságunk. Amíg van, nem függ senkitől és semmitől, csak a mi jobb meggyőződésünktől (meg persze a munkabírásunktól). Mert a dolog valóban úgy áll, ahogy Lángh Júlia mondja: ez a mi országunk is, a maga összes rémséges bajával és szereplőjével együtt, tehát muszáj és szerintünk érdemes is állandóan gondolkozni rajta. Megpróbálni megfejteni, megérteni valamit olyan, mint egy jó detektívregényt olvasni. Ha úgy vesszük, mi minden nap Poirot-t játszunk. Olyan komolyan, mint ő. Ugyanazzal az eszközzel is: a kis szürke agysejtekkel. Meg a tét sem kisebb: kibogozni, hogy mi és miért történt. És annak is örülünk, hogy másokat is érdekel, mire jutunk. Így aztán mi mást tehetnénk, mint hogy bízunk benne, rengeteg boldog születésnapunk lesz még .



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!