rss      tw      fb
Keres

TGM és a morális nosztalgia

Még egyszer a „Vörösújság” cikkéről


Azt írja a netes „Vörösújság” – rednews –, hogy amit most közöl, az egy máshonnan kicenzúrázott írás. Címe: Hosszú séta egy rövid mólón, s a szerző Tamás Gáspár Miklós.

„Cам издательство” (szam izdatyelsztvo), ahogyan az orosz költő mondja. A net mint a poszt- (vagy inkább neo- ?) szamizdat hiteles helye.

Ne hülyéskedjünk már! Cenzúrát emlegetni komoly dolog, nem játék. A lap fórumán ez ügyben az alábbi üzenetváltás zajlott: „’TGM kicenzúrázott cikke’ – ha ez így van, akkor ezt illik megmagyarázni. Honnan? Esetleg sejtetni, miért” – vetette föl „fontoskodó”. TGM válaszának lényege: „az egyik mainstream lap politikai okokból nem közölte a cikket, habár ilyesféléket korábban – igaz, más hasonló lapok, nem ez a bizonyos – már közöltek. De ez kiverte a biztosítékot, nyilván éppen azért, mert mainstream témákat érint.”

Na jó, a játék kedvéért fogadjuk el, hogy manapság egy mainstream lap azért cenzúráz ki cikkeket, mert azok mainstream témákkal foglalkoznak. Ez esetben mindenképp menjünk le a sarki akasztófakötél-boltba. Ám mielőtt a nyakunkra hurkolnánk a megfelelő méretű madzagot, nézzük meg magában a cikkben, hogy akkor tehát mi minősül ma cenzurázandónak az egyik, és hősleg közlendőnek a másik oldalon.

Nem vitás, hogy ebben az írásban mindenki kap a nyakába, aki csak él és mozog. Olykor a vagdalkozás szintjén. TGM szövege nem utolsó sorban azért nagyon nehezen olvasható, mert olyan módon homogenizál embereket a saját értékítélete jegyében, ahogyan az olvasónak eszébe se jutna őket egy csoporttá összerántani. Ezért gyakran azt sem lehet érteni, hogy egyáltalán ki a mondatban az alany.

Egy példa: TGM szerint minden, mérvadó politikai elemző a mérsékelt balközéphez tartozik. Eközben, valahányszor előkerül a „baloldal” fogalma, mindannyiszor így érvényteleníti ezt a szót: „baloldal = modernista jobboldal”. Kikről is beszél tehát? De rendben van, populistázás-ügyben legyen az alany a mérsékelt balközép mint a tényleges baloldal képviselője. Akik viszont TGM szerint mindenkit és mindent populistának tekintenek.

„Populista mindenekelőtt az, aki nem hisz föltétlenül a költségvetési egyensúly, a maastrichti kritériumok, az adósságcsökkentés, a privatizálás, a „karcsúsítás”, a szociális leépítés, a szuperbruttósítás, a reáljövedelem-csökkentés (sőt: a nominálbér-csökkentés) dogmáiban, de populista a környezetvédő is – a valódi mélyökológia a balközép fősodor álláspontjáról nem is észlelhető – , továbbá populista az is, aki kampányokat indít az átláthatóság érdekében a titkolózó állam ellen. Természetesen populistának tekintik a rendpártiságot és a nacionalizmust is” – sorolja, végeérhetetlenül.

Én már  a szociális leépítés dogmáinál elveszítettem a fonalat (sok ökörséget hallottam ez ügyben, de hogy valaki azt minősítette volna populistának, aki nem hitt a szociális leépítésben – vagyis mondjuk Ferge Zsuzsát vagy Krémet Balázst –, ilyet nem tapasztaltam). TGM azonban rá tud még tenni néhány lapáttal: „Hovatovább populistának számítanak azok az antirasszisták is, akik ’nem veszik tudomásul a realitásokat’, azaz a cigányok ó be kárhozatos kulturális rögzöttségeit, így a munkakerülésre való leküzdhetetlen hajlamukat”.

Fogalmam sincs, ki lehet az az antirasszista, akire azért sütik rá a populizmus bélyegét, mert nem veszi tudomásul, hogy a cigányoknak vannak kulturális hagyományaik! (A „rögzöttség” slendrián kifejezés, nem tudom komolyan venni.) Egyáltalán: hogy lehet antirasszista, aki nem tudja, hogy minden népcsoport a kulturális hagyományaitól is az, ami? Másrészt hogy lehet antirasszista, aki bármiféle kulturális – jó, legyen így: – berögződést azonosít a munkakerülésre való hajlamokkal?

Itt valami nagyon nagy kvász van. Minden épeszű antirasszista arról szokott beszélni, hogy az integrálódás kétoldalú játszma, amelyben épp az az egyenrangúság bizonyítéka, hogy kiindulópontnak kell tekinteni a szóban forgó csoport kulturális hagyományait. Nyilván rugalmasan, és a változást, mobilitást is figyelembe véve. De aki ezeket nem veszi figyelembe, az épp hogy nem az antirasszista, hanem az a voluntarista, az erőszakos asszimilátor. Hiszen nyilvánvaló, hogy amelyik csoportnál például nincsenek hagyományai mondjuk a földművelésnek, mint a cigányoknál (ld. saját népdalaik és népmeséik jellemző metaforáit, szimbólumait vagy szókészletét is, melyekben igencsak jelentéktelen szerepet játszanak a szántás-vetés eszközei és fogalmai), annál nem ezt kell a csoportot mobilizáló-integráló húzóágazatnak tekinteni. Vagy ha mégis, akkor az sokkal több befektetést, pozitív diszkriminációs erőfeszítést igényel, mint bármi mást – nem biztos, hogy ez a legcélszerűbb. Ilyen koncepciót már hallottam antirasszistáktól, de olyat még nem, hogy hagyjuk figyelmen kívül a cigányok kulturális hagyományait, mert azok azonosak lennének a munkakerülés hajlamával. Kiket populistáznak le akkor hát a balközépről?

Mindenesetre ha komolyan vesszük TGM szövegét, akkor megállapíthatjuk, hogy a „mérsékelt balközép” totál idióta. Na de akkor mitől is „mérsékeltek”?!

De essünk túl a szöveg olvasási nehézségein, és nézzük a lényeget. TGM írásának az a kiindulópontja, hogy a most következő választásoknak a szokásosnál nagyobb a jelentőségük, hiszen „az eddig ismert egyensúlyi viszony a különféle parlamenti pártok és pártszövetségek között fölbomlani látszik, új erők jelentek meg, ’a nemzeti jobboldal’ hosszasabb világnézeti, talán politikai hegemóniája pedig csaknem bizonyosra vehető.” Mainstream? Persze hogy az, sokan így gondolják. Veszélyes kimondani? Ugyan már, mitől?

Menjünk tovább: TGM tucatnyi további, fontos alapállítást tesz közzé, cikke helyzetértékelő elemzésében. Ezek nagyjából a következők:

A mai Magyarországon az állagőrző rezsimmagasztalás tünteti föl magát a ráció nagykövetének.
Itt a szuverén néppel szembeni bizalmatlanság, az arisztokratikus gőg számít a „demokrácia” egyetlen valódi kezelésének, amely megvédhet „bennünket” a tekintélyelvű és nacionalista jobboldal „csőcselékszellemétől”.
Mivel itt a múlt nem arisztokratikus volt és antiegalitárius, hanem etatista és egalitárius, a rendszerváltást nem merkantilista nagybirtokosok kísérelték meg, hanem közgazdasági, jogi, szociológiai vagy természettudományos diplomával rendelkező értelmiségiek.
A célt racionalisztikusan, „tudományos” (pontosabban: szcientista) modorban fogalmazta meg a Kelet-Európában tévesen „liberálisnak” nevezett álbaloldal. Az újraelosztó korrekciók lehetetlenné tétele volt a „reform”, amely „szükségszerű”, „elkerülhetetlen”, „ésszerű”, „alternatíva nélküli”, „a fejlett Nyugaton is így járnak el”, ezt követeli az „illúziótlanság”, a „józanság”, a „felelősségérzet”, az ésszerű „modernizáció” érdeke.
Amikor az egyenlőség, jólét és szabadság ígéretei nem teljesedtek be, a nép azt hihette, hogy becsapták, ami a lényeget illetően igaz. (TGM itt a „nép” helyett a „plebejusok” kifejezést használja, ami azonban ma nincs benne a közbeszédben.)
Nem igaz, hogy a „nemzeti jobboldal” nagy néppártja balról előzi a szocialistákat, mert a szocialista párt politikájának még mindig vannak csökevényesen egyenlősítő elemei.
A „nemzeti jobboldal” nem populista, mindenféle engedmények ellenére nem követi a nép preferenciáit, csupán rávetíti a népre a saját előítéleteit. Néppárt, amely minden más polgári párthoz hasonlóan az egyenlőtlen és igazságtalan (kizsákmányoló) rendszert működteti, tehát végső soron csak igen kevesek érdekét képes szolgálni, de a szocialista párt még kevesebbekét.
A mostani politikai konjunktúra egyik legnagyobb paradoxona, hogy a „nemzeti jobboldalnak” a szocialista-liberális kormányzatot illető bírálata túlnyomórészt helytálló.
Nem az a kérdés, hogy a divatjamúlt monetarista doktrína értelmében a szocialista párt „helyes” politikát folytat-e (ebben az értelemben igen), hanem az, hogy ilyen politikát adott és megváltoztathatatlan identitása és hagyománya értelmében nem folytathat, akár „helyes” ez, akár nem.
Egy klasszikus szociáldemokrata párt félelmetes versenytárs lenne, de ilyen szociáldemokrata pártok ma nincsenek.
A Fideszre mindenképpen kevesebb bizonyítási kényszer nehezedik, mint az MSZP-re, így kormányon majd beérheti azzal, hogy a Gyurcsány-kormány gazdaság- és szociálpolitikáját folytassa, alapjában változatlanul.
A „nemzeti jobboldal” hatalomátvétele veszedelmes, viszont az oldalak stratégiái azonosak.
Tudomásul kell venni – és Orbán tudomásul is veszi – , hogy a „nemzeti jobboldali” értelmiség és médiapopuláció messze jobbra áll Orbán Viktortól és barátaitól.

A következőkben a cikk gyakorlatilag stratégiákat ismertet, amit most nem részletezek. A lényeg, hogy TGM a fenti alapállítások végén jut el a – lényegében morális – kérdés felvetéséig: „Kire szavazzunk? Ez egyszerre elvi-gyakorlati kérdés: megint egyszer megkíséreljük-e a ’kisebbik rossz’ politikáját vagy sem. Szavazhatunk-e az MSZP-re? Azt hiszem, hogy nem” – mondja.

Mindabból, amit az előzőekben felvázolt, logikusan következik a válasz. Akkor is, ha elemzésének több pontját vitatni lehet. Akkor is, ha olykor nem lezárt, vitatható politikai-gazdasági eljárásokat olyan abszolútumokként kezel, mintha ezeknek léteznének egyedül ideális, érvényes megoldásaik.

Ma Magyarországon negyven százaléknyi ember mondja azt, hogy nincs kire szavaznia. Nyilván többféle motiváció alapján mondja, és nem tudjuk, hányan vannak köztük, akik számára egyszerűen morális lehetetlenséggé vált behúzni az ikszet egy tehetetlenkedő, minden dinamizmusra képtelen és túl nagy arányban kompromittálódott párt jelöltjeinek neve mellé. TGM nem tett mást, mint kimondta – nem a baloldalnak, nem a liberálisoknak, semmiféle oldalnak sem; TGM nem sajtó-és propaganda előadó, hanem értelmiségi –, tehát kimondta azt, amit ma az önmagukat szabadelvűségre szocializáló emberek igen nagy része gondol. Ha más okból nem, ’89-es nosztalgiából.

Egyszerűen már politikai taktikából sem szavazok olyanokra, akik nem az én eseteim. Legyenek köztük mégoly hasznos vagy rendes emberek is, akár. Egyszerűen azért, mert ma már semmi sem győz meg engem arról, hogy az ország érdeke a kisebbik rossz hatalomban tartása volna. Ellenzékben lenni is hatalmat jelent. Ha ebben a hatalomban mindig ugyanazt a kisebbik rosszat erősítem, ebben az országban sosem fog megváltozni semmi. Az én életem pedig véges, és főként az enyém; szeretném megőrizni a morális tisztaságomat. Komolyan veszem magamat és a szavazatomat – ennyi.

Ami azt illeti, ez eddig tényleg nem tartozott a mainstream gondolatok közé. Na de hát hányszor volt mainstream a színtisztán morális megfontolás?

Megjegyzem, amikor utoljára ezt mégis sikerült összehoznunk néhány pillanatra, akkor ezzel is összefüggésben mégiscsak történtek nagyon nagy változások – vagy nem?!


Ha tetszett az írás, ajánlja másoknak is!