Washington Post–Zakaria: Istenkáromlás nem létezik a Koránban





A The Washington Postban jelent meg a neves publicista, Fareed Zakaria írása: Istenkáromlás és a fanatikusok törvénye.

A férfiak, akik őrjöngésükben 12 embert gyilkoltak meg a héten Párizsban, azt kiabálták, hogy „bosszút álltak a prófétáért”. Más terroristák útját követték, akik felrobbantották újságok szerkesztőségeit, leszúrtak filmrendezőt és írókat, fordítókat gyilkoltak meg, és mindezt azért, hogy végrehajtsák azt, amiről úgy hiszik, hogy a Korán megfelelő büntetése az istenkáromlásért. Valójában azonban a Korán nem ír elő büntetést a blaszfémiára. Mint az iszlám terrorizmus legfanatikusabb és legerőszakosabb mai vonatkozása közül oly sok, az az eszme is politikusok és klerikusok politikai célokat szolgáló agyszüleménye, hogy  a Mohamed prófétát érő sérelmekkel erőszakosan kell szembeszállni.

Egyetlen szent könyvet aggaszt erősen az istenkáromlás: a Bibliát. Az Ótestamentumban az istenkáromlást és az istenkáromlókat elítélik és keményen megbüntetik. Az erről szóló legismertebb részt Mózes harmadik könyvében áll: „Az ellenben, aki szándékosan tesz valamit, akár a népből való, akár idegen, káromolja az Urat; az ilyet ki kell a népből zárni. Mert megvetette az Úr szavát, s áthágta parancsait; az ilyet egészen ki kell irtani: viselje bűnét.”

Ezzel szemben az istenkáromlás szó sehol sem jelenik meg a Koránban. (A Korán történetesen nem tiltja sehol azt sem, hogy Mohamedet képen ábrázolják, bár akadnak olyan kommentárok és hagyományok – hadísz –, amelyek szerint óvakodni kell a bálványok imádásától.) Maulana Wahiduddin Khan iszlám tudós szerint „a Koránban 200 olyan szúra van, amelyből kiderül, hogy a próféták kortársai ismételten megtették azt, amit ma ’a Próféta káromlásának vagy a nevével való visszaélésnek neveznek... de a Korán sehol sem ír elő korbácsütéseket vagy halált, vagy bármiféle más fizikai büntetést”. Mohamed több esetben is megértéssel és jóindulattal kezelte azokat, akik nevetségessé tették őt. „Az iszlámban a blaszfémia sokkal inkább intellektuális vita, mint fizikai büntetés  tárgya” – mondja Khan.

Valaki elfelejtette ezt közölni a terroristákkal. Ám a hajmeresztő és véres hiedelem, amelyet a dzsihadisták a magukévá tettek – hogy ugyanis a blaszfémia és a hitehagyás az iszlám elleni súlyos bűn, és szenvedélyesen meg kell büntetni – túlságosan is elterjedt a muzulmán világban, még az úgynevezett „mérsékelt muzulmánok” körében is. Számos muzulmán többségű országban vannak törvények az istenkáromlás és a hitehagyás ellen – és néhány helyen ezeket érvényre is juttatják.

Pakisztán ma a példa a blaszfémia-ellenes, elszabadult kampányra. A nemzetközi vallásszabadsággal foglalkozó amerikai bizottság adatai szerint ebben az országban márciusban 14 ember várta a kivégzést a halálsoron, és 19 ült börtönben életfogytig szóló ítélet alapján. Az ország legnagyobb médiacsoportjának tulajdonosát 26 év börtönre ítélték, mert az egyik tévécsatornája egy esküvő kapcsán egy Mohamed lányáról szóló vallásos éneket sugárzott. (Tényleg.) És Pakisztán nem áll egyedül. Banglades, Malajzia, Törökország, Egyiptom és Szudán mind felhasznált blaszfémia-ellenes törvényeket emberek üldözésére és bebörtönzésére. A mérsékelt Indonéziában 120 ember tartóztattak le ilyen okból 2003 óta. Szaúd-Arábia tiltja minden más vallás gyakorlását az iszlám saját vahhábi verzióján kívül.    

A pakisztáni példa tanulságos, mert ott viszonylag nemrég született a blaszfémia-ellenes törvénynek ez a szélsőséges változata, és ez a politika terméke. Mohamed Ziaul Hak, aki a késői hetvenes és a nyolcvanas években volt Pakisztán államfője, marginalizálni akarta a demokratikus és liberális ellenzéket, és az iszlám fundamentalistákat választotta, függetlenül attól, hogy mennyire voltak szélsőségesek. Egy sor törvényt fogadtatott el Pakisztán iszlámizálására, köztük azt is, amely halálbüntetést vagy életfogytig tartó szabadságvesztést irányoz elő Mohamed bármiféle megsértésére.

Amikor kormányok fanatikusokat igyekeznek előnyben részesíteni, a fanatikusok idővel a saját kezükbe veszik a törvényt. Pakisztánban dzsihádisták tucatjával öltek meg olyan embereket, akiket blaszfémiával vádoltak, köztük Szalmán Tazír derék politikust, aki a blaszfémia-törvényt merészelte „fekete törvénynek” nevezni.

Harcolnunk kell a terrorizmus ellen. De harcolnunk kell a probléma gyökere ellen is. Ha a saját kormányaik támogatják a blaszfémia megbüntetését, akkor nem elég, ha a muzulmán vezetők elítélik azokat, akik megölik az istenkáromlónak tekintett embereket.

Mind a vallásszabadsággal foglalkozó amerikai bizottság, mind az ENSZ emberi jogi bizottsága kinyilvánította, hogy az istenkáromlást büntető törvények sértik az univerzális emberei jogokat, mert sértik a véleménynyilvánítási és a szólásszabadságot. És a testületek ezt helyesen látják.

A muzulmán többségű országokban senki nem meri visszavonni ezeket a jogszabályokat. A nyugati országokban senki sem száll szembe a probléma miatt a szövetségesekkel. De a blaszfémia nem egyszerűen helyi ügy, amely csupán azokat érinti, akik aggódnak az adott ország belügyei miatt. Most ott ül a radikális iszlamisták és a nyugati társadalmak közötti véres keresztúton. Már nem lehet megkerülni. A nyugati politikusoknak, a muzulmán vezetőknek és az értelmiségnek mindenütt fel kell hívniuk a figyelmet, hogy az istenkáromlás a Koránban nem létezik, és hogy nem szabad léteznie a modern világban.