Zeit: Szkeptikus beszámoló a párizsi köztársaság menetéről

 


A Die Zeit című német lap A köztársaság menete címmel közölte Simone Gaul és Wenke Hausmann párizsi keltezésű cikkét. A gyász és az, hogy büszkék a köztársaságukra, egységbe kovácsolja franciák millióit, legalábbis erre a történelmi napra. A jövőbe vetett bizalom azonban törékenynek tűnik.
 

A kép méltó egy történelmi naphoz: elöl megy François Hollande francia államfő, balról Angela Merkelbe, jobbról Jean Claude Junckerbe  karol, de nem, némi  kezdeti zavar után mégis Ibrahim Boubakar Keita mali elnökbe. Aki jelképeket akar, értelmezheti ezeket a fotókat. A terror elmúlt négy napja áldozatainak emlékére rendezett köztársasági menetben a láncban Banjamin Netanjahu következik Izraelből, Donad Tusk, az EU tanácsának lengyel elnöke, majd Mahmud Abbasz palesztin elnök. Mellette Nagy-Britannia, Spanyolország és további mintegy 40 ország állam- illetve kormányfői, valamint tulajdonképpen minden nagy világvallás képviselői és az áldozatok családtagjai.   

Mögöttük több mint másfél millió ember. Hollande szerint ők mindnyájan ma „a világ fővárosa” voltak. 

A hivatalos tisztségviselők kicsit későn indultak a párizsi XI. kerületi városházától, így a tömegnek a place de la Republique-en és a környékén némi türelemmel kellett lenni, mire fél négy körül elindulhatott a place de la Nation, az emlékmenet célpontja  felé. Az első néhány száz ember már délelőtt tíz óra körül eljött, alkalmi árusoktól francia nemzeti zászlókat vásároltak és azt skandálták: „Je suis Charlie”, és „Vive la France”, vagy a Marseillaise-t énekelték. Egyre szűkebb lett a hely. A rendőrség a térre és két menet útvonalára vezető minden utat lezárt, aki ott volt, kénytelen volt kitartani.


Egységes Franciaországról álmodtak

Szerda este, amikor a sokkolt franciák a Charlie Hebdo szatirikus folyóirat ellen elkövetett merénylet után spontán összegyűltek, még mélységes csend uralkodott itt. Csütörtökön már rákezdtek a Marseillaise harcos strófáira. A péntek a félelem, az újabb túszejtések, és végül, amikor vége lett, a megkönnyebbülés napja volt. Ma, a hivatalos gyászmenetre, amelyet itt mindenki a köztársaság menetének nevez, a várakozók körében valami visszafogott öröm uralkodik e hatalmas egység élménye felett. Itt messze a legtöbben egységes Franciaországról álmodnak.

Charlie-nak érzik magukat a szerkesztőség tagjainak emlékére, zsarunak a három meggyilkolt rendőr emlékére, zsidónak a meggyilkolt túszok emlékére, és araboknak, mert nekik most Franciaországban talán még többet kell majd szenvedni a kirekesztéstől.

„Meg vagyok lepve, hogy olyan kevés arabot látok itt” – mondja egy fiatal betegápoló. Vidékről, vonattal jött a belvárosba, és a vonaton, mint mindig, sok bevándorló is utazott. A téren és az avenue Voltaire-en azonban most sokkal kevesebbet lát közülük, mint máskor.  Egy fejkendős fiatalasszonyt például szinte ostromgyűrűbe vesznek az újságírók, amikor hatásosan belemosolyog a kamerákba, és azt kiáltja: „Szeretem Franciaországot!” Amikor megkérdezik tőle, hogy honnan van, kissé nyersen reagál: Muszlima. Ez egy vallás, és nincs semmi köze a származásához.

Hasonló sorsra jut egy apa a lányával, aki egy improvizált zászlórúdon a Dávid-csillagos izraeli zászlót tartja a magasba. Ennek itt ma semmi keresnivalója nincsen – szólítja meg őt egy ápolt idősebb hölgy. Hát igen, mondja az apa engedékenyen, ma éppen ez a zsidó vallásának jelképe. Rövid vita következik arról, hogy muszáj-e vallásokat országokhoz kötni, mígnem a közelben állók beavatkoznak: „Ma mindenki szabadon kifejtheti a véleményét”. Ebben aztán mindenki egyet tud érteni, és a hölgy más irányba sodortatja magát a tömeggel. Az ember sejti: ennek a történelmi napnak is az lesz a sorsa, mint a többinek: hamarosan elmúlik majd.


Az EU-tagállamok szorosabban együtt akarnak működni

Bernard Cazeneuve francia belügyminiszter délelőtt válságtanácskozásra fogadta európai kollégáit és Eric Holder amerikai igazságügyi minisztert, hogy közösen feltegyék maguknak a kérdést: Mit tehetünk a terror megelőzésére? Az első hivatalos eredmény:  az EU-tagállamok javítani akarják a dzsihádisták utazásairól szóló információk cseréjét. Ennek keretében a jövőben a schengeni információs rendszerben rögzíteni akarják, hogy egy feltehetően iszlám harcos mikor lépi át Európa külső határát, és mikor tér vissza később olyan országokból, mint Irak vagy Szíria. A résztvevők február 18-án az Egyesült Államokban szándékoznak folytatni a megbeszélésüket, mert Cazeneuve úgy sejti: „A terrorizmus  úgy, ahogyan mi megéltük Franciaországban, minden demokráciát érint”.


Ami figyelemre méltó: nyugalom uralkodott

Sok ember az utcán sem derűlátó a tekintetben, hogy a merényletek rettenetes egyedi esetek maradnak. „Továbbiak következnek majd, nálunk is” – mondja egy német nő. És kissé drasztikusabban egy olasz származású francia: „Mindnyájan szabadon vadászható állatok vagyunk”. Sokan azonban ma még nagy hangon késznek mondják magukat arra, hogy harcoljanak a szabadságukért, mindenekelőtt a véleménynyilvánítási szabadságért. Azt kiáltják: „Vive la liberté” – Éljen a szabadság –, és színes ceruzákat emelnek a magasba.

Arra a kérdésre, nem zavarja-e őket, hogy a hivatalos tisztségviselők között olyanok is menetelnek, akiknek az országát ismételten bírálták a sajtószabadság korlátozása miatt, mint Törökország, Gabon, Magyarország – valaki azt mondja: nem, ma a jelkép számít. 


Félelem le Pentől

Elsa Wolinski az édesapját vesztette el a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni merényletben. Wolinski hegyes ceruzájával mindig újra kihívást intézett a sajtószabadsághoz való joghoz. Lánya ma nem volt ott a meneten, mert szorongást kelt benne a tömeg, de a tévében hangsúlyozta, hogy mennyire hálás a részvétért, és hogy mennyire reméli, hogy Franciaország nem fogja megengedni a gyűlöletet és az előítéleteket. És még hozzátette: „Valóban azt remélem, hogy most nem fog mindenki Le Penre szavazni”.

Marine Le Pen, a szélsőjobboldali Front National elnöke nem vett részt a meneten. Előre bejelentette, hogy a 700 kilométernyire lévő Beaucaire-ben vesz részt egy akcióban, amelyet pártbeli kollégája, Julien Sanchez szervezett. Ennek oka a pártja részvétele körüli viszály volt. A menetet a szocialisták kezdeményezték, közösen a többi baloldali párttal, és Nicolas Sarkozyt a konzervatív UMP vezetőjeként személyesen meghívták, le Pent pedig nem. Hollande csak fogadta őt az Elysée palotában, és megígérte neki, hogy garantálja a biztonságát. Amennyiben részt vesz. Sokan ebben a szocialisták túlságos gyengeségét látták. Le Pen mindenesetre ezt követően kijelenthette: „Nem megyek sehová, ahol nem látnak szívesen.” Elment tehát vidékre, és felszólította a híveit, hogy kövessék.

Nem mindenki tett meg. Egy pincér azt kiáltja egyik kollégájának, aki éppen a gyászmenetre indul: „Tulajdonképpen kire szavazol?” „Az FN-re” kiáltja a másik vissza az utcán át. Front National.


Különleges, szinte derűs hangulat

Természetesen sokan vannak, akik ma nagyon tudatosan nem jöttek el a nagy eseményre. Egyesek alighanem azért – amint egy karikaturista mondta szombaton a place de Tertre-en –, mert úgy ítélik meg, hogy a Korán nem illik Franciaországhoz, és mindenki elmehet, aki abban hisz. Mert nem akarják, hogy benyelje őket a politikai jelképvadászat. Mert félnek a merényletektől. Mert félnek attól, hogy támadás éri őket: muzulmánként a másban vagy semmiben nem hívő franciák részéről; muzulmánként más muzulmánok részéről. Egy férfi azt mondta francia kollégájának: muzulmán felesége nem megy el, mert a családja ezt nem bocsátaná meg neki.

Végül a legtöbben abszolválták a nagyon hosszú, nagyon lassú menetet. Kicsit átfáztak, de a végén is még mindig ebben a szinte derűs hangulatban vannak. Három idősebb, szőrmebundás hölgy táncol kísérőjük kamerája előtt. „Nous sommes Charlie” – Charlie vagyunk – énekli az egyik, „Éljen a szabadság” – így a másik. „Ezek a képek száz év múlva benne lesznek a történelemkönyvekben” – mondja a harmadik. Mindenekelőtt azonban örülnek, hogy nyugalomban zajlott le minden.

Aki ott állt ebben az embertömegben, elmondhatja, hogy valóban ez volt a leginkább figyelemre méltó ebben a mai napban: hogy a francia biztonsági erők a legmagasabb fokú riadókészültség és a Vigipirate terrorellenes bevetési terv ellenére úgy vezettek végig Párizson kétmillió embert, hogy magától  a tömegtől sem sérült meg senki, és nem tört ki pánik. A kopogtatás a csatornafedeleken, minden szemétkosár leszedése, az éleslövészek elhelyezése a párizsi háztetőkön, egyáltalán 2200 főnyi készenléti erő mozgósítása Párizson belül és további 3350 rendőr és katona bevonása a főváros környékéről azzal az eredménnyel járt, hogy e történelmi nap estéjén mindenki sértetlenül térhetett meg otthonába. A szívbéli egység nagy érzése.  

Persze holnap – ez már kirajzolódott a finom repedésekből – majd kiderül, hogyan tárulnak fel a politikai pártok közötti rések.

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal