Sem hommage, sem nekrológ – szörfölés Charlie körül

 

Wolinski, a Charlie Hebdo karikaturistája arra a kérdésre, hogy mitől fél, 2006-ban egy interjúban így válaszolt: „Az erőszaktól. Az agressziótól. A kínzástól. Meg aztán, én sosem tudtam verekedni. Kötelességem gyávának lenni, mert védem a kezemet: azzal keresem a kenyeremet. Viszont szeretem a fegyvereket. Szívesen venném, ha lenne egy kalasnyikovom.” Megölték kalasnyikovval a szerkesztőségben január 7-én, tíz másik társával együtt. Ő volt a rangidős: 80 éves. Igazi szép halál, 80 évesen, mennyivel inkább, mint ágyban, párnák közt.

A Charlie megmaradt szerkesztőségét a Libération fogadta be, a Le Monde számítógépeket adott, és voltak még más adományok is, csak hogy sikerüljön a megszokott időben továbbra is megjelentetni a hetilapot. Jelezve, hogy nem halt meg, él, semmi hommage vagy nekrológ, a rezervből előszedtek néhányat a megölt kollégák rajzaiból, hogy megjelenjenek, mert Charlie él.

A Libérationból kiindulva sétálok ide-oda cikkek és linkek között, nézem a videókat. A lap ügyvédje, Richard Malka, azt mondja: Nem engedünk, különben az egésznek nem volt értelme. A Charlie szellemiségében a blaszfémia joga is benne van. Fennállásának 23 évében „egyetlen olyan példányszám nem volt, amelyben ne lett volna karikatúra a pápáról, Jézusról, a papokról vagy a rabbikról, imámokról és Mohamedről. Az lenne a meglepő, ha ebben a számban nem lenne”. Mondta ezt akkor, amikor a címlapról volt szó: a fehérturbános Mohamed, akinek egy könnycsepp gördül le a szeméből, áll az egész világot bejárt szlogennel a kezében, Je suis Charlie, fölötte az iszlámzöld háttérben: Minden meg van bocsátva. Látjuk a szerkesztőséget, boldogok Luz rajzával, Luz gyakran rajzol címlapot, ez, ez igazán Charlie, ott van a próféta is és a béke üzenete is, van benne valami gyengédség, minden megbocsáttatik.

A ma megjelenő Charlie Hebdo címlapja

 A szerkesztőségben tehát úgy ítélték meg, hogy ebben a címlapképben nem lehet semmi sértőt találni, de azért lesznek biztos, akik fognak. A mi eszünkkel nehéz megérteni, mi lehetne ebben a képben negatív, sértő. A mi szemünkben ez egy békeüzenet. Ha nekik nem az, vagy a hangadóiknak nem az, akkor bajban leszünk a kultúrák közötti kommunikációval, nem lévén közös nyelvünk.

Mélyen hívő moszlim barátnőm Kenyában él muzulmán családban, levélben magyarázta nekem, hogy az igazi iszlám, az a szeretet és a béke, és a nők megbecsülése, és az ölés tilalma. Kivéve, tette hozzá ártatlanul, ha a hitet kell megvédeni. A beszélgetés különben abból indult ki, hogy ő is, ott Nairobiban, egyenesben figyelte a nagy köztársasági menetet, és úgy találta, hogy eléggé iszlamofób volt, de ha én azt mondom, hogy nem, egyáltalán nem, sőt hangsúlyozva volt, hogy csak semmi amalgám az iszlám és a terroristák között, szóval, mondta, ha így van, akkor örül neki. Aztán egy következő levélben  egyszer csak leírta ezt: „a Nyugat meg abszolút nem tud semmit, és kikiáltották az iszlámot a gonoszság vallásának”, így, egyszerűsítve és általánosítva, benne a vallásháború trippben. Túlzásnak érzem az üldözöttség-tudatát, de tény, sajnos tény, hogy Franciaországban január 7-e óta így fogalmaznak a hírek: sosem látott mértékben nőtt az iszlamofób akciók száma. Kővel dobálják, mindenféle lövedékkel célozzák meg a mecseteket. Persze, ki kezdte.

Valaki meséli a laptól, hogy a 60 ezer példányukból igen nehezen tartották fönn magukat, éppen hogy alig, de most, ezzel a rettenetes történettel, tizenegy halott kellett hozzá, hirtelen ömlik a pénz. A tervezett egymillió helyett hárommillióban nyomják ki az új számot, olyan szédületesen megugrottak a megrendelések. Polgármesterek, akik minden alkalmazottjuknak átnyújtanak egyet, vállalatok a dolgozóiknak, színházak a közönségüknek. Kis falvak, ahol eddig 2 előfizető volt, ma százával kérik a példányokat. Külföldről a korábbi négyezer helyett 300 ezer megrendelés futott be. Internetes változatában megvan spanyolul, angolul és arabul, papíron olaszul és törökül terjesztik Olasz- és Törökországban.

A Libération mai címlapja a „Charlie vagyok” (Je suis Charlie) mintájára: „Az újságosbódékban vagyok”

Újra látom a hamar híressé vált címlapképet, most mindenütt ott szerepel,  filozófia van benne, mint minden igazi karikatúrában, humorral színezett kéznyújtás, és a próféta bánata. Mohamed biztos azért sír, mert ilyen rettenetes vétket követtek el az ő hívei, az ő nevében, ami sok, az sok, tényleg fájhat neki, és ezt egy igazhitű hívő tudja. „Nem az én nevemben”, emelik magasba tüntetéseken sokan a szlogent, jól teszik, mutassák meg a világnak, hogy az iszlám nem az, aminek a nevében, a tévhitében a fanatikusok ölnek, hogy ez nem vallásháború, hanem fékezhetetlen indulatú, félrevezetett emberek lázadása a hatalomért. Életveszélyes játszma, mert a másik oldalnak is megvannak az indulatos szélsőségei, látjuk a mecsetek elleni támadásokban. Ezekben a fiatalemberekben, mindkét oldalon, veszedelmesen buzog a sok tesztoszteron.

Bár úgy látom, kisiskolás fiúkban is. Egy elővárosi iskolában tanító angol tanár meséli, hogy akad nem egy gyerek, aki mosolyogva megjegyzi: A karikaturisták maguk keresték maguknak a bajt! És: meg lettek fenyegetve, tudhatták, mi lesz, hát miért nem hagyták abba! Egy tanárnő szép példát mond: „egyesek spontán védőbeszédet tartottak a szólásszabadság mellett, mások okosabbakat mondtak, mint néhány felnőtt, és voltak, akik sírva olvasták föl Eluard versét, a Szabadságot.”

A „Hogyan beszéljünk a témáról az iskolában” címszó alatt sokféle szerteágazó és hasznosnak tetsző információ. Ötleteket adnak egymásnak, linkeket cserélnek, könyvcímeket ajánlanak, szakkönyveket, olvasmányt külön az elemistáknak, külön a kiskamasz, kamasz korosztálynak. Javaslatokat láttam a német, angol, és történelem-földrajz órákhoz igazítva. Fórumok nyílnak gimnazistáknak a szólásszabadság filozófiai gyökereiről,  körbemegy egy Voltaire idézet (mi más is lenne?!), a Filozófiai ábécéből a fanatizmus címszó. Charlie ural minden témát, minden közösséget, minden gondolatot. Nem lehet róla nem beszélni, de többen bevallják, hogy nehéz. Nehéz megfogni a témát, és nehéz szembesülni azzal, ha elutasítóak a gyerekek. Valaki azt mondja, az a baj, hogy a diákok nem tudnak igazán tájékozódni. A tanárokat is képezni kellene médiahasználatra, hogy aztán majd tanítani tudják.

Meghallgattam Eluard Libertéjét Gérard Philippe hangján, és a francia iskolákra gondoltam, ahol kiselsőstől érettségizőig mindenkivel az ő szintjének megfelelően meg lehet és meg kell beszélni, földolgozni a történteket, okokat keresni, tanulságokat levonni. Tudjanak róla, mit éltek át, minek voltak a tanúi, mert lehet, hogy nemcsak patetikus fordulatként használták sokan annyiszor a történelmi jelzőt, lehet, hogy az a köztársasági menet valóban fordulópontot jelez. Csak aztán majd hogyan tovább.

 

Lángh Júlia író, újságíró

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal