Egy francia esti híradó

 

 

A szerdai.

A Charles-de-Gaulle repülőgépanyahajót látjuk (gyönyörű, egyébként), François Hollande elnök súlyosan és méltósággal, en chef de guerre, mondja a kommentátor, mint a hadsereg főparancsnoka, a legfőbb hadúr, útnak indítja Irak felé a haza katonáit, ha segítjük azokat, akik a terrorista Iszlám Állam ellen harcolnak, ezzel magunkat is védjük. Szíriába is be kellett volna avatkozni, akkor meg sem született volna az Iszlám Állam. A pillanat súlyos, Hollande hadvezérhez méltó, biztató és identitáserősítő szavakkal indítja útnak a katonákat ezekben a nehéz órákban. Nagytotál, hátulról látjuk a sereg sorainak geometriáját, úgy zúg a Marseillaise, mintha egy oktávval mélyebb lenne.

A Charles-de-Gaulle repülőgépanyahajó – forrás: Facebook

Charlie a második témánk. Nem is lehetne más, szerda reggel került az újságosokhoz a várva várt példány, különkiadás, mondják így is, de végül is nem az, hiszen időben, ahogy minden szerdán, megjelent. A mára már az internetről világszerte ismert címlappal. Eszeveszett tömegtolongás a bódéknál, volt, aki már hajnali háromkor odament, és folyamatosan nőtt a sor, nyitáskor az újságos alig tudta átverekedni magát a tömegen. Hogy miért veszik? Az emlékezetnek. Hogy megőrizzük, hogy átadjuk az unokáinknak is. Ez egy történelmi szám, dokumentum, egyszeri. Azért fontos, mert az értékeinkről szól. A szólásszabadságról és a laicitásról. Valaki mondta is, hogy ki kéne egészíteni: szabadság, egyenlőség, testvériség, laicitás.

Lenyűgöző az a hihetetlen sebességgel terjedő, az értékeinek elkötelezett, mellettük kiálló, szabad embertömeg, amely megmozdult a zseniálisan megtalált Je suis Charlie szlogen alatt. Egy kicsit olyan is, mint egy divathullám, amely átsöpör a földrészeken és a tömegeken, ahogy ET vagy a Barbie baba, ezzel nem degradálni akarom, jaj, isten őrizz, a Charlie-lelkesedést, és nem is jó a hasonlat, mert nem valamiféle agytrösztből kiindult, irányított businessről van szó, hanem, és ez a bíztató benne, egy belülről, erkölcsi parancsból születő megmozdulásról. Jó tudni, hogy sokan vagyunk mi, a szabadságunkra vigyázó polgárok.

Sor az újságosbódénál az új Charlie Hebdóért – forrás: rfi.fr

A szólásszabadság témájára rímelve, logikusan a következő hír Dieudonné őrizetbe vétele, a terrorizmus dicsőítésének a gyanújával. Az antiszemita vicceiről hírhedt, emiatt többször elítélt humorista ugyanis azt írta ki a Facebook-oldalára, hogy Charlie Coulibalynak érzem magam. (Coulibaly, tudjuk, a rendőrnő és a négy zsidó férfi gyilkosa.) Meddig tart tehát a szólásszabadság? Hol vannak a határai? Itt a néző megkapja idézetben az 1789-es Emberi Jogok Nyilatkozatának idevágó passzusát és az ENSZ-dokumentumét: Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást és hogy határokra tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon, kivétel a rágalmazás, gyűlöletkeltés, emberiségellenes bűncselekmények és a terrorizmus dicsérete, antiszemita, rasszista, homofób beszéd. Ezek elkövetői a törvény szerint nem hivatkozhatnak szólásszabadságra. Egy jogász még mond néhány magyarázó mondatot, és megjegyzi, hogy az istenkáromlás nem szerepel a francia büntetőtörvénykönyvben.

Na, a miénkben mindjárt benne lesz, ha ugyan már nincsen, gondolom, de inkább arra figyelek, hogy megjött a hivatalos üzenet a merénylet megrendelőitől, a jemeni Al-Kaidától. Mondták is egy emír nevét, a tízperces videoüzenetét nem akarták mutatni, csak egy kimerevített képet a fehér szakállához képest fiatal arcú emírről.

Biztonsági intézkedések ígéretével nyugtatják a nézőt, sokezres számokat mondanak, hány rendőr és katona vigyáz ránk, Manuel Valls, a kormányfő lépked sietősen a Matignon palotából kifelé, int a kamerának, a zsebéből kilóg az új Charlie Hebdo.

Rövid riport arról, hogy ha egyszer valami fölkerül a netre, az valahol mindig megmarad, hiába távolítja el a Google a szélsőséges, uszító tartalmakat, nyomtalanul törölni semmit nem lehet. És úgy tűnik, eleven a radikális iszlamisták élete a hálón.

És végül a kérdés: hogyan lett, hogyan válhatott terrorista gyilkossá a Franciaországban született, itt iskolázott Amedy Coulibaly? De ezt nem tudjuk meg az életrajzból, nincs magyarázat, hogyan és miért jutott idáig. A műsorvezető elbúcsúzik, meredek, sziklás hegytetők és szédítő sziklamászók képeit nyújtva befejezésül.

 

 

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal