rss      tw      fb
Keres

Élet a lélekben

 

Orbaitelek, 2014. július 28.

Az alábbi írás élménybeszámoló a sepsiszentgyörgyi „Élet a lélekben” katolikus imacsoport (július 15-i) rendezvényéről. Ennek kapcsán elgondolkodhatunk azon, hogy közösség és egyház, egyház és társadalom viszonyában milyen lehetőségeket kínálhat a karizmatikus megújulás, ugyanakkor milyen korlátokkal, veszélyekkel kell számolnunk. Mit kezdhetünk a különféle karizmatikus mozgalmakkal, a gyógyulásra váró vallási rajongókkal? Ezek a lelkiségi alkalmak a keresztény megújulás jelei? Vagy ellenkezőleg, az időt és célt tévesztő antimodernizmusba való visszaesés spontán formáival találkozhatunk? Kérdések, amelyekről érdemes lehet diskurzust kezdenünk.

1. Feltűnő, hogy a Székelyföldön milyen sok a megváltáskereső ember. Olyan társadalom ez itt, amelynek közösségi struktúrái még gyöngébbnek tűnnek, mint Magyarországon. Közpénz ide csak elvétve érkezik, nyilvánvalóan arányosan kevesebb, mint a román többségű régiókba, és ami jön, azt is minden bizonnyal igen alacsony hatékonysággal használják föl a jól látható korrupció, a sokféle törvénytelenség és meg nem értés miatt.

A pünkösdizmus és a különféle karizmatikus mozgalmak elterjedése világjelenség. A hagyományosan katolikus Latin-Amerikát és Spanyolországot például már a legkomolyabban érinti, megrendítve katolikus bástyákat. A kisegyházak sokáig a nagyegyházak által uralt terepen kívül élték az életüket, és a hivatalos életben nem voltak láthatók. Szerepük ma sem feltűnő, de az változás, hogy a karizmatikus mozgalmak hívei egyre inkább beépülnek a hivatalos intézményekbe. Egészen ezoterikus nézeteket valló családokkal is lehet találkozni a Székelyföldön, akik abban a hiszemben járnak szentmisére, hogy meggyőződésük szerint jó katolikusok, de akiknek a nézetei nyilvánvalóan nem állnák ki a katolikus hittisztaság próbáját.

Mivel napjainkban a szinkretizmus hatása egyre szélesebb körre terjed ki, rajongók is bekerülhetnek a hivatalos egyházi keretek közé. A katolikus egyház ugyan időnként tiltakozik a természetvallások és az okkultizmus beszűrődése miatt, de többnyire eltűri, hogy az egyházi nyilvánosságban megjelenjék a karizmatikus tanító. A jelenség ugyan esetleg nem tetszik a püspökeinknek, de a katolikus egyház nem tűnik elég erősnek ahhoz, hogy fölvegye a kesztyűt a karizmatikusokkal szemben, és ezért eltűrik őket, egészen addig, amíg csak lehetséges. Nem is tehetnek mást, mert az egyház hivatalos nyelve és kiüresedett üzenetei egyre inkább alkalmatlannak látszanak arra, hogy híveket, különösen új és fiatal híveket megszólítsanak.

A karizmatikus mozgalmak ugyan sokfélék lehetnek, de a leginkább feltűnő a rajongásra építő gyógyító-tanítók fellépése, akik többnyire ügyelnek arra, hogy ne terjesszenek a hivatalos teológia szempontjából kifogásolható nézeteket, akikről azonban ugyanakkor mindenki tudja, hogy a közösségi alkalmakon egészen másról van szó, mint a hagyományos egyházi szertartásokon. A vezetők (néha lelkészek, de többnyire laikus testvérek) esetleg lehetnek pszichológusok, parapszichológusok vagy hasonló zsánerek, akik nyilván olyasmit tudnak, amit hagyományos lelkészképzésben nem lehet megszerezni. A feszültség az igehirdetők és az egyházi hierarchia között tapintható, mint ahogy az ilyen tudással nem rendelkező egyháziak gyanakvása is egyre nő, és legszívesebben az egyházon kívül látnák újító társaikat, akikhez azonban a nép tódul, míg egyébként a templomok sokszor üresek.

2. A sepsiszentgyörgyi Élet a lélekben imacsoport sokféle módon jelen van, és interneten is kapcsolatot tart a hívekkel. Hetente rendez háromórás alkalmat, ahol bevezetésképpen a résztvevők először kiscsoportokban megosztják egymással az elmúlt hét lelki élményeit, az est nagy részét azonban Bajcsi Tibor, az imacsoport szervezője, egy civil (az egyik városi plébánia gondnoka) elmélkedése, lényegében hittérítő szónoklata teszi ki. Ennek körítéseként esztrádzenébe foglalt zsoltárszerű éneklés folyik, rikító képek vetítésével tarkítva. Az előadó vigyáz arra, hogy ne mondjon olyasmit, ami a katolikus teológia szempontjából kifogásolható lenne. Ezt nem is nehéz betartania, mert tulajdonképpen öt-hat mondatot ismétel kitartóan, egyre növekvő hevülettel. A terem hétről hétre zsúfolásig tele, mindenki extázisban. Lényegében az történik, mint egy „vidám vasárnapon” vagy bármely pünkösdista összejövetelen.

Forrás: eletalelekben.ro
 

A szeánsz a katolikus tanítást teljesen kilúgozza, de az emberek éppen ezért mennek: elegük van a semmitmondónak tetsző igék fáradt ismételgetéséből. Az imacsoport vezetője többnyire az újonnan érkezettek közül kiválaszt két-három embert, akik súlyos lelki bajoktól szenvednek (ahogy föltehetően lényegében minden résztvevő), akiket a karizmatikus vezető a gyülekezet nyilvánossága előtt meggyógyít. A gyógyítás roppan egyszerű: ismétli a Názáreti Jézus (Keresztelő János és a kortárs messianisztikus tanítók) felszólítását: „Térjetek meg!“.

A tanítás teológiai és pszichológiai szempontból egyaránt kifogástalannak tűnik: „azért szenvedtek bajoktól, mert bűnöket hordoztok; ha megtértek, elhagyva bűneiteket, meggyógyultok.” Amikor ott jártam, olyasvalakit ültetettek ki, akit az élettársa elhagyott, miután anyjaként magával vitte kisgyermeküket, és egy olyat is, akinek közeli hozzátartozói meghaltak egy vonatbalesetben. Mindketten nyilvánvalóan súlyos lelki betegségben szenvednek. Néhánykörös felszólítás után a kiválasztottak valóban levetni látszottak terhüket, és saját elmondásuk szerint sokkal jobban lettek.

Ami a dolog pszichológiáját illeti, felelőtlennek tűnik súlyos lelki bajokat ráolvasással megpróbálni gyógyítani. Lehet, hogy az est hatása alatt egy szenvedő beteg tényleg megkönnyebbül, de utána nyilván visszaesik régi bajába. A helyzetük annyiban mégsem tűnik reménytelennek, hogy készülhetnek arra, a következő héten ismét látogathatják az összejövetelt, ahol ismét megmerítkezhetnek az est aurájában.

3. Teológiai szempontból még problematikusabbnak tűnik a helyzet. Arról lehet szó, hogy a különféle karizmatikus közösségek általában ösztönösen visszatérnek a názáreti rabbi tanításához, lefejtve a keresztény hitről a rárakódott hellenisztikus sallangot. Ma már szinte senkit nem lehet megszólítani az újplatonikus és neotomista kategóriák merevségébe zárt keresztény tanítással.

A hívek ugyan hétről hétre engedelmesen ismétlik templomainkban a nikaiai hitvallást, de sokan nem értik, mit mondanak, és nem is érdekli őket. Az Örökkévalóba (mennynek és földnek, minden láthatóan és láthatatlannak a teremtőjébe) vetett hit átvétele a zsidóktól teljesen helyénvaló, nem ütközik meg rajta senki. Az istenfiúságról, illetve a szentháromságról (a Szentlélek Isten és a feltámadott Krisztus funkcionális egységéről) szóló tézisek a legtöbb hívőnél csak imamalomban jelennek meg, hiszen e hittitkok körbejárása, lelki életünk részévé tétele különleges erőfeszítéseket, sőt tanulmányokat kívánna meg, ami – valljuk be – a mai világban nehezen várható el.

Aki ma egyházi közösséget fölkeres, azt gyakran nem a (hivatalos) hagyomány és nem is a tanítói hivatal tekintélye vonzza, hanem talán inkább a zsidó-keresztény tanítás – lényegében minden vallás – magva, amely túlmutat a rárakódott hellenisztikus réteken: „Térjetek meg!“. A hitben keresőknek ezerféle nyavalyájuk van, és gyógyulni akarnak. Karizmatikus vezetők számára járhatónak tűnő út az, hogy utánozzák a názáreti csodarabbit, lemondva a hellenisztikus körítésről. Közülük sokak számára talán még az sem fontos, hogy itt a Názáreti Jézusról lenne szó, aki, mint tudjuk, csak egy volt kortársai közül, aki rajongóként elvonult a pusztába, kivonva magát a hivatalos életből, és ezzel persze folytonosan kockáztatva az ellenszegülést, a gyógyulni vágyók pedig özönlöttek, és még korunkban is özönlenek, mert a hivatalos társadalom nem kínál gyógyírt a bajaikra.

4. A rajongók esetében, tudottan vagy nem tudva, lázadásra kerül sor, a hivatalossággal szembeni radikális állásfoglalásra vállalkoznak. Éppen a radikalizmus az egyik fő vonzerő, hiszen mindig izgalmas a lázadás határán libikókázni. Ugyanakkor a prófétai különállás és hevület fokozza a látogatóban azt a benyomást (amelyről nem eldönthető, hogy igaz, vagy hamis), hogy a tanítás, amivel találkozik, hiteles. A hit magvához érünk itt el: újabb és újabb nemzedékek élménye szerint a hit arra való, hogy gyógyítson, a gyógyítás lényege pedig az eltérítés a bűn útjáról. Annak hiszünk, aki segít abban, hogy levegyük magunkról bűneink terhét, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy ez ne lenne összhangban a keresztény tanítással. A hivatalos egyház persze úgy éli meg a karizmatikusok jelenlétét, hogy fellépésük játék a tűzzel, hiszen soha nem lehet tudni, mikor indulnak be a központ által ellenőrizhetetlen, öntörvényű folyamatok. Az egyháznak azonban ezt is vállalnia kell, mert egyébként a táradalomra gyakorolt hatása a lehető legkisebb méretekre zsugorodna össze. Az is egy lehetőség persze a hivatalos egyház számára, hogy megpróbálja integrálni, mintegy domesztikálni egyik-másik közösséget, és ez néha sikerül is.

Ha közelebbről megvizsgáljuk a különböző karizmatikus csoportok működését, a tanítói hivatal szigorú mércéjével mérve sok minden nem hagyható jóvá; a kritika dogmatikus és biblikus alapon is erőteljesen megfogalmazható, sőt elkerülhetetlen. A hivatalos – és például  Magyarországon máig uralkodó – tanítás szerint az újkori történetkritikai igény alapján sokan megkísérelték a Jézus-történet és a Jézus-pszichológia kidolgozását, amikor ún. alulról kiinduló krisztológiát műveltek, de az ilyen kísérlet úgymond kudarcra van ítélve. A hivatalos tanítás szerint továbbá a Bibliát a Lélek vezetésével, az Egyház és a hagyomány közösségében kell olvasnunk. A valóságban mégis gondot jelent az, hogy az ilyen krisztológia és biblikus tanítás kiüresedni látszik, és ma már szinte senkinek nem kell.

5. A rajongók persze nem kritikai teológusok, a karizmatikus vezetőket egyáltalán nem érdekli a teológia. Munkál azonban bennük az elégedetlenség, amiért az eredeti evangéliumi történetek elfedődnek egy megmerevedett vallásban, és amiért a kereszténység kezd hasonlítani arra a vallási kiüresedésre és életidegenségre, amely ellen a Keresztelő, a Názáreti, és sok társuk olyan radikálisan fellépett. Nyilván az sem állítható, hogy a karizmatikus és szinkretista hatások alatt lévő kiscsoportoknál érzékelhető lenne a messianisztikus prófétai tanítás elevensége és a hellenisztikus lekerekítés közötti feszültség. Csak az látható – és annyit tapasztaltam –, hogy meg akarnak szabadulni az eredeti tanításra rárakódott hamisságtól, ami inkább lehet ösztönös, mint tudatos folyamat.

A gyógyító imaalkalmak és elmélkedések azért lehetnek sikeresek, mert a résztvevők valós problémákra keresnek válaszokat, miközben a hivatalos egyházi tanítás válságban van. Az emberek nem általában érdeklődnek spirituális utak iránt, hanem meg akarnak szabadulni konkrét problémáiktól, és mivel a hivatalos társadalomban – akadémiai orvoslás, iskola, egyház – nem találnak megoldást, figyelmük a parajelenségek felé irányul. Teljesen érthető, hogy akit például nem tudnak daganatos betegségéből kigyógyítani, természetgyógyászhoz fordul, hiszen más remény már nincs. Azt is könnyű bárkinek elfogadnia, hogy a gyógyulás csak holisztikus folyamat lehet, és innét már csak egy lépés, hogy a hiteles gyógyítást lelki jelenségek által vezérelt testi beavatkozásnak tekintsék.

A rajongó hívők száma egyre gyarapszik. A népszerűség elfedheti ugyanakkor a vezetőik által hirdetett radikális redukcionizmus veszélyeit. A „megtérés = gyógyulás” képlet elsősorban pszichológiai szempontból problematikus, hiszen emberek például bele is halhatnak abba, ha visszautasítják az akadémiai orvoslás ajánlatát. Teológiai szempontból is retrográd álláspont lehet lemondani a közösségépítés és a diskurzus, a progresszív teológia elmúlt évtizedeinek eredményeiről. Be kellene látni: a keresztények nemcsak az önmegismerés, hanem a szolidaritás révén, a másik emberben való fel- és megismerés útját járva is lehetnek misztikusok, miközben a modernizációs tapasztalatokat sem negligálhatják.

Az „Élet a lélekben” imacsoport, és más hasonló mozgalmak nem az egyházi tanítói hivatal által közvetített kinyilatkoztatás felől közelítik meg a Názáreti Jézus életét, hanem rögtönzött pszichologizáló mozzanatokkal magyarázzák. Anélkül utánozzák a Názáreti Jézust, hogy ezzel együtt tekintetbe vennék a tanítói hivatal véleményét arról, miként kell helyesen utánozni a Názáreti Jézust. A Názáreti Jézus utánzása radikalizmussá válik, talán mert a csodarabbit utánozzák, aki nincs tekintettel az írástudók érzékenységére, és aki nem hajlandó kompromisszumot kötni, miközben hitét kisugározva gyógyít. A hivatalos egyháznak pedig végső soron nem marad más lehetőség, mint hogy ugyanúgy elítélje a Názáreti Jézust utánzó rajongókat, mint ahogy a zsidó írástudók és doktorok elítélték a Názáretit és híveit.

6. A katolikus egyház azt tanítja, hogy nem gondolhatunk akármit az evangéliumi történetekről, óva int bennünket attól, hogy vezető nélkül olvassuk a Szentírást. Aki ezt mégis megteszi, az eretnekséget kockáztatja. A názáreti rabbi tanítása tényleg nem hasonlítható hellenisztikus bölcselők (Szókratész vagy mások) igazságához. Nem is szorult rá, megvolt a saját kultúrája. Az más kérdés, hogy a Názáreti Jézusnak szüksége volt-e hellenisztikus rásegítésre.

Könnyen lehet, hogy a jövőben a radikálisabb karizmatikus tanítók nem fognak megelégedni azzal, hogy a gyógyító Názáreti Jézust utánozzák. Rá fognak kérdezni arra is: a mai katolikus egyház megfelelő kritikusa-e a pleonexiának? Vagyis elutasítja-e a puszta vásárlás kultúráját, amely a Sátán országába taszít bennünket? Megkérdezhetik: hogyan békíthető össze a hitbeli tudás az evilági ország kritikátlan elfogadásával? És főként: hogyan egyenlíthető ki hit és cselekvés, hogyan lehetséges a hitben való üdvözülés (ortodoxia) üdvösségre vezető cselekvés (ortopraxis) nélkül?

Idő kérdése, hogy az egyik, majd a másik karizmatikus mozgalom mikor kerül szembe a nagyegyházakkal (vagy mikor veszíti el az arcát a nagyegyházba betagozódva). Ha nyílt szembenállásra kerülne sor, az újabb csapás lesz a hivatalos egyházaknak, hacsak eléggé be nem fészkelik magukat a hatalom sáncain belülre, folytatva a konstantini egyház hagyományát, de elveszítve a názáreti rabbi lángoló idealizmusát. Ez kell nekünk?

 

Deák Dániel

 

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal