Szöszmösz - 2010.03.24.
- Részletek
- Cserni János
- 2010. március 24. szerda, 04:02
flickr/cobalt123
Az ár
Kolléganőm kislányáról kiderült, hogy az orrmandulája műtétre szorul. Jó anyaként hóna alá kapta a gyereket, és zsebében a beutalóval kórházba vitte. A lakóhelyük szerinti állami kórházba, ahol pillanatok alatt szembesült azzal a ténnyel, hogy hiába dolgozik évek óta bíróságon, ráadásul büntető ügyekkel, mégsem annyira kreatív, hogy nem várt szituációra a szakmájának megfelelő adekvát választ adjon. Eleve elgondolkodtató, hogy egy Magyarországon élő felnőtt ember számára miért jelent váratlan meglepetést, ha az orvos már a műtét előtt közli a tarifát, de ezt most hagyjuk. Így történt itt is. Fővárosi osztályvezető főorvosnál egy orrmandula kivétele húszezer, bár lehet, hogy az altatásért és egyéb kényelmi szolgáltatásokért külön fizetni kell. Anyuka a szíves közlést meghallotta, átfutott az agyán, hogy az orvos közkórházban, közpénzből beszerzett eszközökkel műt, és fizetésért, ha nem is sokért. Hálapénzben egyébként ő is gondolkodott, de zsarolási vagy vesztegetési pénzben nem. Az ember igyekszik kirekeszteni a munkáját a magánéletéből. Mindezeket átgondolta tehát, majd szó nélkül – de gondos anyaként a gyerekkel együtt – kifordult az ajtón. Pedig válaszolhatott volna hasonló tárgyilagossággal, szakmai ismereteit segítségül híva. Mondjuk úgy, hogy „Egytől öt év.”
Nekeresd
Szülővárosom elvileg – és gyakorlatilag is – Budapest, de gyerekkoromban ez a kapcsolat valóban csak a születésre korlátozódott, felcseperedni a kórházból Monorra vittek. A születés pedig - anyám elbeszélése szerint - maga volt a jövő előrevetítése: ma sem hezitálok sokat, ha valamiben dönteni kell, akkor is jöttem, ahogy egy rendes gyereknek illik. Anyámnak fogadott orvosra nem tellett, a szomszéd ágyon fekvő asszonynak ellenben igen, mégis egyedül kiabálta át az éjszakát, mert a szülészek valamiért mindig akkor vannak szabadságon. Én fél háromkor jeleztem, hogy idő van, és háromkor már ordítva üdvözöltem a hajnali hópelyheket. Ezzel a szokásommal idővel felhagytam. Monor nem szép, nem is érdekes, mégis sikerült tizenkét iskolás évet eltöltenem ott remek emberek társaságában. Óvodába nagymamámnál jártam, ahol megtanultam, hogy a vajas-mézes kenyér rossz, míg a málnahabos fánk finom. A már említett remek embereknek az a kis hányada, aki ma is a legjobb barátaim közé tartozik, időnként részesül ebből a jóból, émelyítő, ragacsos izét viszont nem kapnak nálam soha. Gyakran találkozunk, mégsem tudtuk megfogalmazni magunknak, miért szerettük annyira azt a négy évet, amit a gimnáziumban együtt töltöttünk. Sosem felejtem azt a jelenetet, amikor a posta mellett állva, zöld orrváladékát vissza-vissza szívó piszkos kis cigánygyerek látványára Sanyi barátom halkan megjegyezte: „Folklór”. Nem tévedett nagyot: a helyi Cinka Panna utca és környéke az ország legkülönlegesebb romatelepe. Mégsem ez volt szeretetünk oka. Ma azonban közelebb jutottam a megoldáshoz, mármint ahhoz, hogy másoknak mitől varázsos a hely. Amikor a település egyik sáros, járda nélküli utcarészlete átváltott sétálóutcává – sajátos várostervezés vagy pénzhiány okán alakulhatott ki ez az állapot -, szembejött velem két öltönyös fiatalember. Gondoltam, jogászok, ügynökök vagy mormon önkéntesek. Örültem, hogy gyermekkorom színhelye polgáriasodott. „Pesten az a sok ótvaros kurva, itt meg olyan aranyos kis pinák vannak” - mondta az egyik tárgyilagosan. Belőlem, aki véletlenül hallotta meg mindezt, csak az csúszott ki, s az is önkéntelenül, ami apámból, amikor ellopták az első kocsimat, tudniillik, hogy: Na!
Múltszigetek
A város legjobb maszek hirdetőtáblájára a külső Váci út Cérnagyár melletti szakaszán találtam rá, pár száz méterre a Tungsram Strand fénykorából itt maradt idős fagylaltos bódéjától. A strandnak ma már semmilyen kora nincs, nemhogy fénye, a fürdő maga el-, a fény kihunyt. Józsi bácsi fagyija viszont még mindig remek, és elvileg tejszínhab is kapható hozzá, de csak hűvösebb napokon, mert a melegben, tehát szezonban megsavanyszik. Józsi bácsi persze hűvösebb napokon nem nyit ki, így a tejszínről empirikus tapasztalatokkal vélhetően élő ember nem rendelkezik. Esetleg valaki a régi törzsvendégek közül, abból az időből, amikor még a nagy forgalom nem hagyott időt megromlani a habnak, s amikor a zöldalma mellé a green apple-t még nem kellett kiírni. Ma ott van az is: a korral nyolcvan körül is haladni kell.
A kereszteződés túloldalán álló tábla szerint: „ugyanitt tűzifa kapható”, ami – valljuk be – nagyobb poén, mint az eredeti, hiszen semmi mást nem hirdet. Várom a tavaszt. Talán az el nem átkozott fagylaltos tudja, mit vehettem volna régen, ugyanott.
