Köztársaságot! – II. Polgári szocializmust!

 

 

A szokatlan szópár Márai Sándor jelzős szerkezete. „Mindig a polgári szocializmusban hittem – írja. – A legnagyobb tragédia az, hogy ez a két fontos elv elvált egymástól. Hol az egyik oldalról ráncigálták, hol a másikról.” Ha valakit összezavar a polgári szocializmus fogalma, akkor a tisztánlátás végett még egy, nem szó szerinti Márai-idézet: Nem lehetek kommunista, mert baloldali ember vagyok. A hivatalos baloldalnak sohasem eléggé, a társadalomnak túlságosan is.

A polgári szocializmust Márai komolyan gondolta, hiszen Naplójában azt írja: „Minden kapitalizmus, amely nem köt idejében ésszerű kompromisszumot a nyugati értelmezésű szocializmussal – menthetetlenül a vörös, barna vagy zöld fasizmus egyik válfajába süllyed.” A polgári szocializmus eszménye Márai gondolatkodásmódjának az eredménye. Az idea nem kellett és nem tetszett sem a jobb, sem a baloldalnak. Márai nyilván zsigereiben érezte, hogy az értelmetlen és terméktelen politikai szembenállást az együttműködés kultúrájának kell váltania, ha békét és boldogságot akarunk a világban. A szembenállás csak egymásra utalt éltetője a jobb- és baloldalnak. A két tábor permanens harca vezéreket követel. Vannak is, erősebbek és gyengébbek. Csakhogy egy normális demokráciában nem vezérekre, hanem tehetséges és tisztességes vezetőkre van szükség.

Vezető csak feladattal együtt létezhet. Sőt, első a feladat, amelyhez meg kell találni az alkalmas embert. Olyat, aki Deákhoz hasonlatosan minden magyarhoz szólva képes megírni a maga Húsvéti cikkét, benne a célokat és az eszméket.

A politika és a huszonegyedik század legnagyobb kihívása a szegénység. Heti hír, hogy ebben az évben a föld lakosságának egy százaléka fogja birtokolni a föld vagyonának több mint ötven százalékát. Milyen alapon? Jó helyre születtek? Ügyesek vagy pofátlanul harácsolók? A politikának nincs érdemleges válasza, hiszen az egy százalék tartja el.

A politika permanens ígérete, a munkahelyteremtés jelen állapotok között legfeljebb mentális javulást eredményezhet, a szegénységet nem mérsékli. Ha igazak az adatok, akkor már kevesebb mint félmillió munkanélküli van az országban. Ez azt jelenti, hogy a négymillió szegényből – ha csak a munkaképes korúakat nézem – hárommillió munka mellett szegény. Tehát a foglalkoztatás növekedése a szegények szempontjából legfeljebb státusváltás, munkanélküli szegényből munkaviszonyban álló szegény lesz.

A politika másik állandó ígérete, a gazdasági növekedés mint a szegénység ellenszere, hasonló jövedelmi arányok mellett szintén illúzió. A végletekig leegyszerűsítve, az utópisztikusnak tűnő tízszázalékos GDP-növekedés mit eredményezne, egy minimálbéren bejelentett, havi százezer forintot kereső embernek? Durva közelítéssel mondjuk havi száztíz ezret. Aki havi egymilliót keres, annak már havi plusz százezret. Tudom, elnagyolt a közelítés, de az arányok stimmelhetnek.

A Köztársaság híveinek, a politikai közösségnek felelősséget kell vállalniuk a Köztársaság minden tagjáért. Szegényért, gazdagért, cigányért, hajléktalanért. Ahogy részben például Alaszkában teszik, ahol az energiahordozók kitermelése állami monopólium. Az állam minden esztendő végén, a kitermelés költségeinek levonása után, a nyereséget egyenlő arányban osztja szét hétszázötvenezer polgára között, ami nekik négyezer dollár körüli összeget jelent évente. Merthogy Alaszka természeti kincsei, illetve ezek gyümölcsei minden alaszkait megilletnek.

A politikai közösség felelősségvállalása a legegyszerűbben úgy valósulhat meg, hogy a közösen megtermelt javak, a GDP egy részét a rászorultság vizsgálata nélkül, havi rendszerességgel szétosztja polgárai között, amit a szakirodalom a két Nobel-díjas, Friedmann és Hayek után feltétel nélküli alapjövedelemnek nevez.

Az első kérdés: miért kapják a gazdagok is? Azért, hogy kiiktassuk az igénylés és az elbírálás roppant költséges, megalázó és igazságtalan intézményeit. A gazdagoktól egy igazságos adórendszer alkalmazásával az összeg visszakerül a költségvetésbe.

A második kérdés: az is kapja, aki munkaviszonnyal rendelkezik? Igen, hiszen a munkaviszonyban állók között is van legalább hárommillió szegény.

A harmadik kérdés: honnan a pénz rá? A költségvetésből. A szociális kiadások, családi pótlék, gyes, gyed, iskoláztatási támogatások, munkahelyteremtő támogatások, munkanélküli járadék, felnőttképzés stb. átcsoportosításával és kiegészítésével. Ha tízmillió magyar havonta, a születésétől a haláláig havi 50 ezer forint állampolgári járadékot kapna, az 6000 milliárd forintot tenne ki évente. A 2015. évi költségvetés bevételi főszáma 16 300 milliárd forint, ennek 37 százaléka lenne normatív alapon az állampolgárokhoz juttatva. Igen költséges bírálati eljárások nélkül, csak postaköltséget igényelve. A mostani politikusi gárda erre nem alkalmas, mert nem hajlandó lemondani a redisztribúció, az újraosztás politikai hasznáról. Vége lenne a kampányígéreteknek, az osztogatásoknak, mert a költségvetés egyharmadával közvetlenül az állampolgárok rendelkezhetnének, nem ők.

A családok életében pedig drámai fordulat állna be. Egy négytagú, egykeresős 100 ezer forintos – ami fejenként 25 ezer forintot jelent – minimálbérből élő család bevételei kétszázezer forinttal nőnének.

Az állampolgári járadék jelentős keresletnövekedést gerjesztene, ami nemcsak a gazdaságra lenne élénkítő hatással, de egy jelentős része – jelenleg 27 százalék – áfa és jövedéki adó formájában visszajutna a költségvetésbe.

A tízezer forint körüli családi pótléknál meg babakötvénynél és egyéb kormányzati játékszereknél az állampolgári járadék 50 ezer forintja nyilván mérhető pozitív demográfiai változásokat is okozna. Ez pedig a nyugdíjrendszer fenntarthatóságára lenne jó hatással.

A feltétel nélküli alapjövedelemnek vagy állampolgári járadéknak ma sokkal több az ellenzője, mint a támogatója, pedig mindenki kapná. Emögött nyilván az a mentálisdeficit áll, amelyet a játékelmélet vesztes-vesztes játéknak nevez. Inkább nekem se legyen, de neki biztosan ne. Mélyen él az agyakban az a keresztény tanítás is, amely szerint aki nem dolgozik, ne is egyék. Ezért a munka fogalmának mögöttes értékkészletét is át kell majd „szerkeszteni”: nemcsak az a munka, amiért bér vagy fizetség jár. A gyereknevelés, a háztartás, a környezet rendben tartása is munka, amiért ma jó esetben köszönet jár.

Arisztotelész azt mondta, a demokrácia akkor működik jól, ha a szavazati joggal rendelkezők között legalább eggyel többen vannak a vagyonosok, mint a nincstelenek. A vagyonosokat a további gyarapodás vezérli, a nincsteleneket más vagyonának a megszerzése motiválja. Nálunk az arány elképesztően rossz, kiütéssel a vagyontalanok győznek. Vagyontalan polgárokkal pedig a demokrácia nem működhet egészségesen. Havi ötvenezer a nagy többségben az állampolgári tudatot, a felelősséget növeli. Ha másért nem, mert a láncain kívül már neki is lesz vesztenivalója.

Az állampolgári járadék eretnek gondolatnak tűnik, kilóg a politika a közgazdaságtan, a szociológia jelenlegi rendszeréből, sőt ezek keretében nehezen értelmezhető. De álljon elő végre az a közgazdasági, szociológiai vagy politikai iskola a javaslattal, amely belátható időn belül érezhetően és mérhetően enyhíti a szegénységet, és amely – a politikusok érdeksérelmén kívül – senkinek nem okoz hátrányt.



(Az írás első része)

 

Herényi Károly, volt MDF-es politikus

  

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal