Űrzongora – közadakozásból

 

 

Nem vagyok zenész, sem zenekritikus, csak egy zeneszerető, aki meg tudja különböztetni a fagott hangját a zongoráétól. Megrökönyödtem 2014. január 22-én, a Magyar Kultúra Napján Pécs polgármesterének egyik javaslatán: közadakozásból vásároljunk Bogányi-féle „űrzongorát”. Miért ne? Vagy miért is?

Bogányi Gergely új zongorájának megítélésére – élőben nem hallottam – több okból nem vállalkozom. Nem tett szakértővé egy zongoraszakkönyv átböngészése, bár már értelmezni tudom, mi az a kalapácsfej-csere, kereszthúrozás, a billentyűk súlyozása, már tudom, hol használnak bécsi krétát a zongorakészítés közben, s hogy kire kell gondolnom Pleyel neve hallatán. Zongoraszakértő továbbra sem lettem.

A Bogányi-féle „csoda- vagy űrzongora” megjelenését a médiában – ez már inkább a szakterületem – szerintem a túlhájpoltság jellemezte, vagy egyszerűen túlspilázottságnak is nevezhetném. Az MTI híréből idézek egy Bogányi-mondatot: „A zongora alakja is fontos változáson esett át, ami egyrészt az akusztikát javította, másrészt spirituális üzenetet is hordoz, kifejezve, hogy a zene valójában lelki utazás.

Az indexes interjúban aztán Bogányi már-már viccet csinált saját magából: „Az is csodaszámba menő epizód volt, hogy Járai úrral elég sokat teniszeztünk. Éveken keresztül, éppen Zebegényben. Hát… és barátilag jóban voltunk és úgy alakult, hogy abban a bizonyos fázisban megmutattuk neki a zongorát és tetszett neki az ötlet és úgy gondolta, hogy szívesen közreműködik.” (Ekkor Bogányi, eddigi romantikus lendületét díszintendő, a riporteri kérdés alatt nagyot mosolyogva, talán zavarát eloszlatni szándékozva, mint egy kecskegida, kettőt szökkent.)

A zongora alakja – másutt is emlegették – erősen emlékeztet a Peugeot Design Lab zongorájához, amelyet a Pleyel manufaktúrával közösen gyártottak, és 2012-ben mutattak be. Hogy ennek van-e köze a csodazongorához, azt nem tudni. Talán a spirituális üzenetek univerzális összefüggéseihez vagy az akusztika alaptörvényszerűségeihez köthető a hasonlóság, de ezt majd eldöntik a zenei ítészek és a spirituális szakírók. Batta András moderátori szerepvállalását azért a reménykeltőbb momentumok közé sorolhatónak éreztem. Ezzel együtt nem merném kijelenteni, hogy a „csodazongora” zenei forradalmi szerepe vitán felül áll. Lehet, hogy ez lesz az új Rubik-kocka. Lehet, hogy pár év múlva elfelejtjük.

A kormánypárti sajtó lelkendezett (Orbán Viktor a közös nemzeti kulturális kötelék fontosságát hangsúlyozta a Magyar Kultúra Napján, a csodazongora bemutató koncertjén tartott beszédében), a nem oldalkötődésűek távolságot tartottak, talán épp a kormány szokatlanul gáláns szerepvállalása miatt.

Orbán Viktor a magyar kultúra napjának előestéjén tartott gálakoncerten, az új magyar fejlesztésű Bogányi-zongora bemutatóján a Zeneakadémián – MTI/Koszticsák Szilárd


Személyes kedvencemmé a The Guardian álláspontja vált, amely sajtóorgánum erős szkepszissel viseltetett a csodazongora iránt.

„The danger for the Bogányi is that it becomes another very expensive footnote in pianistic-organological history”, azaz „Bogányi számára az a legnagyobb veszély, hogy csak egy további, nagyon drága lábjegyzetté válik majd a zongora-organológia történetében.”

Mert – teszem hozzá a magam véleményét –, mint minden olyan helyzet, amelyben valaki saját magáról állít ki színjeles bizonyítványt, s ehhez még a Zeneakadémia Nagytermét is bérli közpénzből, politikusi segédlettel, kételyt ébresztő marketing-tevékenység.

A „csodazongora” komoly összegű állami támogatást tudhat magáénak. A valós önrész: 15 millió, az MNB hozzájárulása az önrészhez 60 millió és a Széchenyi Tervből is kapott a csapat 217 milliót a zongora kifejlesztéséhez, amire a nyilatkozataik alapján eddig 292 millió forintot költöttek. Bogányi az indexes videointerjúja végén közli, hogy egy mai hangversenyzongora áránál, 120-130 ezer euró környékén igyekeznek majd megmaradni. Ennek ellenére most 200 ezer euró a hangszer ára. Január 20-áig csak érdeklődők voltak, konkrét vevő még nem jelentkezett a három elkészült csodazongorára.

Ha nem is az első vevő, de az egyik első bejelentkező tehát Pécs városa volt.

Páva Zsolt felhívása közadakozásra szólít fel – a részletek január 29-én derülnek ki –, hogy ezen a módon vásárolhasson Pécs csodazongorát, amely „szinte énekel és olyan hangzással bír, mint amilyennel egyetlen hasonló hangszer sem a világon!” A pécsi polgármester zeneszeretetét mi sem mutatja jobban, mint hogy ő maga 250 ezer forinttal járul majd hozzá a vásárláshoz. Példamutató, bátor cselekedet, de minősíthetem akár marketingfogásnak is. A 200 ezer eurós csodazongora árát a MNO egy luxusautó árához hasonlította, amivel szinte akaratlanul el is helyezte egy olyan horizontra, amely az arab olajsejkek, kínai milliomos csemeték sajátja.

Egy 200 ezer eurós Bentley belülről – forrás


De kérdem én, szükség van-e luxus Bentleyre vagy Ferrarira egy olyan városban, ahol a helyi zeneiskola úgy néz ki, ahogy egy évtizedek óta szanálásra váró épület kinézni szokott – pedig oda jár Boros Misi, a zongorista, a város fiatal, tehetségkutatót nyert büszkesége. Ahol a zeneiskolában arra sincsen keret, hogy a meglévő hangszerek javításának dologi költségeit állják (mert elvették az önállóságukat, de ez nem helyi felelősség). Vagy nem menne jobb helyre az a közadakozásból befolyt pénz, ha a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának elöregedett zongoraparkját cserélnék újabbra? Vagy ha a közel hatvanéves pécsi Jelenkor folyóirat évről évre nem szorulna megmentésre (mindig csak három-öt milliókért küzdenek, látszatra egyre kétségbeesettebben)? Megjegyzem, a 2010 végén megszűnt pécsi kritikai szemle, az Echo majd tíz esztendeig el tudott volna működni ekkora összegből. Nem járna úgy jobban a pécsi, s egyben a magyar kultúra, ha politikusi felhívásból, közadakozásból nem luxuscikket vásárolnánk – lett légyen az akár magyar innováció –, hanem a jelenleg még létező művészeti, kulturális intézményrendszert segítenénk, s ezzel a tendenciózusan csökkenő állami szerepvállalás okozta károkat igyekeznénk csökkenteni, hátha egyszer olyan adókörnyezet jön majd létre, amely a magánszféra finanszírozási hajlandóságát is elősegíti. A pécsi önkormányzatnál az utóbbi időben „luxuskiadásra” inkább találtak forrásokat – a Leonardo-tervek után gyártott makettek kiállítása kb. 100 milliós veszteséget hozott – ezzel szemben a kulturális infrastruktúra hétköznapi működtetésére szűkösen kevés jut.

És adakozni kiknek szokás? Azoknak, akiknek segítség kell. Éhezők, árvák, Vöröskereszt, AIDS-kutatók, árvízkárosultak, gazdátlan állatok… de jut a kannás borra gyűjtő hajléktalanoknak is. Ja és persze azoknak, akik Ferrarit szeretnének vásárolni. Elsősorban.

 

Balogh Robert író, újságíró

 

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal