Magyarország, de nehéz téged szeretni
- Részletek
- 2015. január 28. szerda, 02:40
- Szlávnits László
Ez egy keserű írás lesz, előre szólok.
Mehmet, a gazdasági menekült a barátom. Kapcsolata hazánkkal – amely évek óta már az ő hazája is – meglehetősen régi keletű, még éppen elkapta a soha vissza nem térő lehetőséget, hogy gépkocsizó lövészként a debreceni szovjet kaszárnyában tölthessen el két szép esztendőt. Aztán a jelenlegi miniszterelnök Hősök terén kiadott ellentmondást nem tűrő parancsára legott összecsinálta magát a Szovjetunió katonai gépezete, és Szerjózsástul, Csingizestül, Luukasostul, Áronostul és Mehmetestül, kaszát-kapát-dobtárast eldobva, kivonult Debrecenből. Mehmet hirtelen azon vette észre magát, hogy a független és virágzó Azerbajdzsán büszke állampolgára lett, még új papírokat is kapott hozzá. Kinyílt előtte a nagyvilág, amit korábban talán még remélni sem mert igazán. Előbb Moszkvában ügyeskedett ezzel-azzal, majd fölbátorodott, és mert egy nagyobbat álmodni: Londonba ment, szőnyegkereskedő lett. Eltöltött ott majd egy évtizedet, és észrevette, hogy majdnem meggazdagodott. De mert jó muzulmán és jó hazafi volt, hazavitte a vagyonkáját, szép házat, boltot épített szülővárosában, és asszony után nézett. Megnősült, vállalkozásba kezdett. Azt hitte, sínen van az élete. Egy szép napon aztán becsöngetett hozzá egy baltával faragott arcú, nyájas mosolyú rendőr, és felajánlotta, hogy egy méltányos (számla- és áfamentes) havi díjért szívesen vigyáznának a boltjára, nehogy valami gorombaság történjék, nehéz idők járnak. Hősünk kicsit értetlenkedett, mondván, majd tíz évig kereskedett Londonban, de ott senki sem tett neki ilyen visszautasíthatatlan ajánlatot. Ezért aztán ezt se tudja elfogadni. Nem is lett ebből semmi baj azon túl, hogy mire másnap hazatért a munkából, a fele háza le volt rombolva, de rendesen ám, amúgy buldózerrel, hisz arrafelé nem szeretik, csak a precíz munkát.
Mehmet – hiszen, mint tudjuk, éveket töltött Moszkvában is – értett a cizellált és választékos beszédből, fogta a feleségét meg a két apró porontyát, és menekülőre fogta. A jó – vagy a rossz – sorsa Magyarországra hozta, a szájában érezte még a debreceni kaszárnya finom borscsának ízét, gondolta, itt jó, az Unióban biztonságban lesz. Menekültként érkezett, és hová vetette az idegenrendészet kifinomult gépezete? Debrecenbe – de hisz ott már szinte otthon érezte magát. Kisvártatva megkapta a menekültstátuszt, magyar papírokat és új életet kezdett Magyarországon. De ez még az ántivilágban volt, ilyen kapitális hibát a mai magyar idegenrendészet már nem követne el. Még hogy a baráti Azerbajdzsánban üldöznek valakit? Na neee, menj csak haza barátocskám, a jóságos Aliyev apó szereti a népét és oly jó hozzá, mint egy falat kalács – mondaná mostanában az egyszeri állami.
Mehmetnek azonban szerencséje volt, és maradhatott. A gyerekei itt nőttek iskolásokká, már szinte csak magyarul beszélnek a szüleikkel, akik szintén elég jól elboldogulnak Kölcsey nyelvével. Csak a magyar mentalitással nem annyira. Sőt egyáltalán nem. Ha Mehmet ismerne magyar közmondásokat, azt mondaná: szegény gazdasági menekültet még az ág is húzza.
Mehmetet sorozatban érik a kisebb-nagyobb sorcsapások. Nincs olyan hét, hogy ne panaszkodna: valaki megint átverte, meglopta, megalázta, kifosztotta, följelentette, bemószerolta. A társasház lakóit – midőn látták, hogy a földszinti török büfé mindig vevőkkel zsúfolt – elkezdte zavarni, hogy a büfé cégére véleményük szerint túl nagy. De nem keresték ennek a komoly problémának a barátságos megoldását, hanem egyenesen fölnyomták hősünket az önkormányzatnál, hátha összejön egy csinos kis bünti a szemtelen törökjének. Máskor meg bérleti díjat szerettek volna szedni tőle a cégére által elfoglalt homlokzat-felületért – de csak tőle, a többi üzletfelirat gazdájától nem. Hisz azok magyarok, a mi kutyánk kölykei. Megint máskor – tiszta véletlenül – igazoltatják, kérik a kocsija papírjait. Baj van, mondá a közeg, lopott a kocsi, és azonnal leveszik a rendszámot. Hősünknek (de igazából nem is neki, hanem nekem, aki egy kicsit jobban beszélek magyarul és jobban ismerem a közigazgatást, mint ő) két napjába került, mire kiderítette a kapott fecni alapján, hogy mi a baj és mit tehet ő mostan. Mindössze négy különböző hivatalos helyen nem tudták, hogy mi a baj a kocsival (a tulajdonosával), de hát akár tíz helyen is nem tudhatták volna, nemde? Mehmet büfét üzemeltet, minden áldott reggel árut kell beszereznie a piacon, kocsi nélkül halott, becsukhat. Muszáj volt autót bérelnie. Találja ki a nyájas olvasó, mit ajánlottak azonnal, kérdés nélkül, az autókölcsönzőnél? Úgy van, talált. Számla nélkül olcsóbb. Barátunk megint hibázott, számla nélkül bérelt több mint tíz napig egy autót, amivel dolgozni tudott. Közben a hivatalos közeg lapít, majd egyszer csak küldönc jő nagy borítékkal. Küldi a rendőrség, benne a levett rendszám. Kísérőlevélként egy olyan szöveg, hogy nekem is háromszor kellett elolvasnom, mire megértettem. A lényeg: azt hitték, hogy a kocsija lopott, de kiderült, a körözési lista kissé koros volt. Elnézéskérésről szó se esett. Természetesen kártalanítás felajánlásáról még annyi se. Hívjuk a közeget, aki a levéllel a rendszámot is visszaküldte, adnának-e jószántukból némi kártalanítást mindezért? Az első mondat – köszönés és elnézéskérés helyett – ez volt: számlája van? Nincs? Nalátja.
Egy másik alkalommal hősünk a piacról jövet egy kereszteződésnél áll a pirosnál a kocsijával – amiről már legalább azt tudja, hogy mégse lopott –, amikor udvariasan beletrafál egy elegáns Mercédesz. Vezeti egy másik gazdasági menekült, ez esetben egy vietnami. Mindketten kocsiból ki, és elkezdik megbeszélni a dolgot, természetesen magyarul (ha ezt a mennyből Kölcsey láthatta volna!). Nguyen nem hiszi, hogy ő lenne a hibás azért, mert belerohant a pirosnál álló Mehmet autójába. Rendnek őre jő, jegyzőkönyv fölvétetik, Kovács XXIII János r.törm., Nguyen felé fordulva, a maga cizelláltan gazdag nyelvhasználatával egyértelművé teszi, hogy ki volt a felelős: „Nem láttad, bazmeg, hogy a török kocsija a pirosnál állt? Mi a picsának mentél bele jobbról?” Mehmet tört kocsival ugyan, de lélekben megnyugodva hazatér. Másnap biztosító. Kis kijózanítás: addig nincs javíttatás, amíg a rendőrségi jegyzőkönyvet meg nem kapja a biztosító. Telefon a közeghez, de majdnem hahotáznak, amikor a papírokról érdeklődünk. Majd 30 nap múlva! Eljárási határidő is van a világon, vagy miaszösz! A 30. nap legutolsó percében levél jő, benne határozat: hősünket megbírságolják 50 ezer forintra, mert a szabálysértést ő követte el, Nguyen olyan ártatlan, mint a ma született Vietkong harcos. Mehmet szeme akkorára tágul, mint egy pingponglabda. Hogy lehet ez? A helyszínelő rendőr megállapította, hogy mi történt, aláírtuk a jegyzőkönyvet, most meg kiderül, hogy minden teljesen másképpen történt?! Hősünk mondott már nemet a magyar rendőrségnél félelmetesebb embernek is (ld. fentebb a baltával faragott arcú azeri rendőr esetét), némi ügyvédi segítséggel levelet ír a fényességes padisah rendőrhatóságának, miszerint nem fizet, és formális tárgyalást kér szabálysértési ügyében. Nem hagyja magát hülyére venni. Nem, nem, soha! Levél föladva. Válasz nuku, tárgyalás nuku, levélnek nyoma nuku. Mehmet autójában a kár mintegy kétszázezer forintnyi. Ennyiben vagyunk. De – ahogy mondja – Azerbajdzsánban még jól össze is verték volna a rendőrök egy ilyen helyzetben, itt meg még egy pofont se kapott. Hiába no, mégiscsak Európában vagyunk!
A könyvelője szarvashibát vét, határidőt mulaszt, hősünk cégét – mert méltányos a végletekig – a NAV csak 200 ezerre bünteti emiatt. Elvégre büntethette volna ötszázezerre is. Amikor fölveti a könyvelőnek, hogy méltányos lenne, ha a hibája következményét viselné, az kissé megorrol. (A kurva törökje. Nem elég, hogy itt dekkol, zabálja a magyarok kenyerét, még neki áll följebb.) Véletlenül éppen a könyvelő anyjától bérlik a lakásukat, naná, hogy számla- és áfamentesen. Ez súlyos hibának bizonyul. Barátunk és családja lakásból kiszekírozva, kaució letagadva-ellopva, menjenek, amerre látnak. Mindez némi rasszista megjegyzésekkel választékosabbá tett, ordenáré káromkodások közepette, amit e sorok jegyzője szerencsés volt végighallgatni és megállapítani: a nénike szókincse vetekszik a szkopjei piac lókupeceinek káromkodás-szótárával.
De Allah hatalmas: Mehmet napok alatt olyan lakást talál, amilyenről még álmodni se mert. Jó helyen, szép utcában álló, majdnem kész családi ház teljes földszintje, az emelet üres. Kellemes modorú háziúr, tisztességes bérleti díj, szabályos szerződés. Mindenki boldog. Lassan-lassan kiderül, hogy a háziúr modora ugyan valóban kellemes, azonban még az se igaz, amit álmodik. A bérlői számára elérhetetlen, csak kasszírozni jelenik meg havonta egyszer. Majdnem minden gépészetet javíttatni kell. Most pedig a krach: hétfőn reggel jön az ELMŰ embere, és akkurátusan kiköti a házat az áramszolgáltatásból. Miért? Mert a háziúr több havi villanyszámlával tartozik. De hiszen én odaadtam neki a pénzt a számlákra minden hónapban, értetlenkedik Mehmet. Villany nélkül nemcsak sötét, de hideg is van, áram nélkül a fűtés se működik. Azonnal telefon a háziúrnak. Kicsöng, nem veszi föl. Megismételve még legalább ötször. Kicsöng, nem veszi föl. Hősünk azonban találkozott már félelmetesebb ellenféllel is, ezért pattanásig feszült ugyan az idegességtől, de 10-kor kinyitja a büféjét és rendületlenül süti a kebabját. Mi mást is tehetne?
Éjszakára nem mehetnek haza a jéghideg, sötét házba. Szállodában kell tölteniük az éjszakát. Utcabeliek, ismerik jól hősünket, a személyzet jórészt nála ebédel nap mint nap, legalább ők nem verik át, van szoba is, meleg is, számla is. Hősünk a tehetetlen dühtől és a kétségbeeséstől a sírással küszködve kérdezi, Laci bej, most mit csináljak? Nevezett személy előveszi a jómodorát, és megpróbálja fölhívni a háziurat a saját készülékéről, hátha azt fölveszi. Dehogy veszi föl. Mivel állandó lakcíme nincs, emailje nincs, az sms-en kívül más eszköz nem marad. Megy egy határozott hangú üzenetecske, amelyben megemlíttetik némi kártérítési igény plusz a szállodaszámla. Talán ennek is köszönhetően délelőtt a háziúr telefonálni méltóztatik. Hogy aszongya olyan beteg volt, hogy nem tudta fölvenni Mehmet telefonját. De most majd minden rendben lesz, az ELMŰ már köti is vissza a villanyt.
Mehmet ezen a ponton olyat mond, ami miatt elszégyellem magamat. „Macarıstan, səni sevirəm bəzən çox çətindir! Niyə yalnız burada gəldi? ”*
Ha ez Magyarország üzemszerű működése, akkor a jelenlegi miniszterelnök bevándorlókat óvó, hívó és gyámolító, szinte Szent Istvánt megszégyenítően barátságos szavai már annak előtte elérték céljukat, hogy kimondta volna őket. Isten hozott Magyarországon!
Mehmet azonban már magyar. Gyerekei magyarul beszélnek, itt járnak iskolába, gyakran már a feleségével is magyarul beszél. De lehet, hogy ha megkapja a magyar állampolgárságot, fogja az útlevelét, feleségét, a gyerekeket és gazdaságikivándorol Londonba.
Kim bilir? Allah bilir.**
________________________
*De nehéz szeretni téged, Magyarország! Miért is jöttem én éppen ide?
** Ki tudja, mi lesz? Csak az Isten tudhatja.
Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal
