Vankó Zsuzsanna
- Részletek
- 2010. december 20. hétfő, 06:25
- Vankó Zsuzsanna
Az ember és az igazság
– Egy „kivesző emberfajta”, az „igaz ember” védelmében –
Bevezetésül a cikksorozat elé
Sokan elemzik ünnepi szokásainkat, sok szó esik arról, hogy miként lehetne szépen, jól tölteni a karácsonyi ünnepeket, valamint az év végi, általában kissé szabadabb napokat. Tisztában vagyunk a realitásokkal eszményeinkhez és vágyainkhoz képest, mégis várakozással nézünk az ünnepek elé. A társas örömök mellett sokan remélünk egy kis független nyugalmat, elcsendesedést is valahol a lelkünk mélyén. Olyasféle nosztalgia motoszkál bennünk, mint amit Ady Endre Karácsony című versének alábbi sorai érzékeltetnek:
„Harang csendül,
ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
…
Bántja lelkem a nagyváros
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza…
De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent
Elfeledni
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermekszívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
Az ünnep előtti héten nem szabad komor dolgokról írni, azonban a felszínesség sem kívánatos. Nem könnyed témáról szól a cikksorozatom – mint a címe is elárulja –, de valamilyen katarzis felé szeretnék közelíteni vele. Az első cikkben az alábbi ősi, nagy kérdést szeretném kicsit körüljárni:
„Micsoda az igazság”?
Idézőjelbe tettem a címet, mert ez a kérdés egy nevezetes párbeszédben – a Krisztus és Pilátus között folyt rövid beszélgetés során – hangzott el, Pilátus fogalmazta meg, mintegy kétezer évvel ezelőtt. (1) Az ember találgatja, milyen hangsúllyal, belső gondolati háttérrel tette. Az a legvalószínűbb, hogy szkeptikusan. A posztmodern kor embere többnyire ugyancsak szkeptikusan viszonyul az igazság fogalmához. Ismerős jelszó az igazság pluralizmusa. Sokszor elhangzik az is, hogy határozott névelővel nem volna szabad kiejteni az igazság szót, mivelhogy senki sem tudhatja, birtokolhatja a teljes és végső igazságot. Ez az én közelebbi szakterületemen, a teológiatudományban is így van manapság.
Jellemző korunk neves elméleti fizikusa, Stephen W. Hawking esete. Az idő rövid története című, 1988-ban megjelent bestsellerében (2) még ezt írta: „Ha végül is sikerül megtalálnunk a teljes, egyesített elméletet [a létező valóságról a természettudomány eszközeivel], idővel legalább a legfontosabb érveket érthetővé kell tennünk mindenki számára …Akkor mi mindannyian, tudósok, filozófusok, hétköznapi emberek együtt boncolgatjuk:miért létezünk, mi és a Világegyetem. Az emberi értelem leghatalmasabb diadala lesz, ha erre a kérdésre választ találunk – mert akkor megismerjük Isten gondolatait.” (3) Ez év őszén megjelent új könyvében (4) – amely szintén nagy port vert fel – az istenfogalom szükségtelenségéről értekezik, elbizonytalanodik azonban abban a kérdésben, hogy az egyesített elmélet egyáltalán megtalálható, megalkotható lenne.
Az egykori kérdésfelvetés tehát ma is eleven, ma is nyitott. Sokan feladják, hogy küzdjenek vele, de lemondani sem lehet róla emberi létünk abszurditása miatt. Tudatunk és biztonságérzet iránti vágyunk ugyanis azt kívánná, hogy térben és időben el tudjuk helyezni magunkat, azaz biztos és teljes tudással rendelkezzünk a bolygónkat körülvevő kozmoszról, a Föld, az élet és az ember eredetéről, valamint jövőjéről. Ez azonban elérhetetlen. Nem tudunk ellátni a minket körülvevő valóság végső határáig, sem térben sem időben. Ebből következően nem tudjuk betájolni magunkat ezen belül, nem tudjuk biztosan meghatározni a magunk helyét, rendeltetését.
Illyés Gyula szenvedélyes sorai is erről szólnak: „A végső megoldás, bárminek nevezzük: Isten vagy a causa sui az emberi életnek, sőt a világ létének az alapkérdése és alapténye. Ettől függ az egyedi ember életútjának indítása és befejezése, de a történelem további menete, az emberi jövő is. Épületet alapozni, tető alá hozni és továbbépítkezni, csak tervek ismeretében lehet. A megszerkesztett valóság mögött a Szerkesztő akaratának a számbavétele a legtermészetesebb. Tisztességes viszony az, amelyben a gyermek nem ismeri az apját?” (5)
A felvilágosodás nyomán az a remény éledt, hogy a gyorsan fejlődő természettudományok révén előbb-utóbb megszűnik a fentiekben vázolt abszurditás, mert sikerül megszerezni a biztos, teljes tudást, és ezzel együtt a feleletet úgynevezett végső kérdéseinkre. Ez azonban a természettudományok káprázatos fejlődésével sem valósult meg. Ráadásul a történelmi jövő igen bizonytalanná, sőt ijesztővé, fenyegetővé vált. Nemcsak azért, amit az alábbi összegző jelentés mond: „A felszín alatti vízkészletet (az ivóvízbázist) az emberiség sokkal nagyobb ütemben fogyasztja, mint ahogy az utánpótlódik. A természeti katasztrófák számának utóbbi évtizedekben tapasztalt növekedése… a környezet sérülékenységének megnövekedéséből származik… A problémák gyökere az, hogy az ember dinamikus létszám- és igény(!)-növekedése (azaz a túlnépesedés és a túlfogyasztás) beleütközik a Föld végességébe… A természeti környezet és az emberiség léte, tevékenysége között évezredeken keresztül fennállt érzékeny egyensúly felborulni látszik.” (6) Legalább ilyen súlyos gond az, amit egy okos idős falusi asszony szájából így hallottam: „Olyanná lett ma az ember, mint az elfajult vetőmag.”
Ezzel kapcsolatban emlékeznünk kell arra, hogy az igazság szó kétféleképpen értelmezhető, illetve kettős jelentésű. Nemcsak az olyannyira keresett egyesítő elméletet, végső válaszokat értjük rajta, hanem az igaz-ságot, az erkölcs igaz filozófiáját is. Létezik-e vajon olyan igazság, amelyben tökéletes harmóniában, szétválaszthatatlan egységben olvad össze a fogalom kettős tartalma? Miért találunk rá olyan nehezen? Logikusan azzal folytatódik ez a kérdéssor, hogy egyáltalán: kicsoda az ember? Továbbá ki az „igaz ember”? Nem veszélyeztetett-e a fennmaradása, mint egyes állatfajoké? Fejfájdító kérdés, de azért folytatjuk majd az elmélkedést róla.
(1) János evangéliuma 17, 38.
(2) Magyar kiadás, Maecenas Kiadó, ford. Molnár István, 1989, 1993, 1995,
(3) 1995-ös magyar kiadás, 177.o.
(4) Társszerzője az amerikai Leonard Mlodinow; a címe: The Grand Design.
(5) Interjúban hangzott el; Hegyi Béla: A dialógus sodrában - Beszélgetések kortársainkkal, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1978, 126. o.
(6) A Körkép a Földről című cikkből; szerzői: Szarka László, Brezsnyánszky Károly, Ádám József; Theológiai Szemle, 2010/ünnepi különszám, 18. o.