Vankó Zsuzsanna
- Részletek
- 2010. december 20. hétfő, 06:25
- Vankó Zsuzsanna
Az ember és az igazság 4.
Igazság és lelkiismereti szabadság
Mostanában egyre többször hallok egy sajátos okfejtést: Veszélyesek azok az emberek, akik meggyőződéssel azonosulnak valamilyen igazsággal, mert veszélyeztetik a vallási-ideológiai és a társadalmi békét. Logikusan az következik ebből, hogy csakis azok az emberek tudnak toleránsak lenni a másképp gondolkodókhoz, akik az igazság pluralizmusát vallják, ami mögött akár érdektelenségből fakadó semlegesség is állhat az igazság kérdését illetően.
Valójában két csoportra kell osztani azokat, akik úgymond azonosulnak valamilyen igazsággal. Kérdés ugyanis, hogy valódi meggyőződésről van-e szó. Sokaknál inkább csoport-azonosságról lehet beszélni. Jellemző rájuk, hogy az általuk vallott igazságot hangos harciassággal védelmezik, evidensnek tartják, hogy az mindenkinek igazság, eleve tévesnek minősítik és üldözik, ami ettől eltér. Az efféle önhitt és erőszakos ideológiai vagy vallási fundamentalizmus valóban veszélyezteti a lelkiismereti szabadságot.
Ne mossuk azonban egybe ezt a fundamentalizmust azzal, ha valaki belső, személyes értelmi és lelkiismereti meggyőződés alapján vall és követ valamilyen igazságot. Az első írásban szóltunk arról, hogy valójában nincs lehetősége az embernek arra, hogy egzakt, tudományos úton eljusson a végső igazság meghatározásához. Mindazonáltal, az ember nem tud a vegetatív létnél magasabb lelki-szellemi szinten élni másképpen, mint hogy kialakítja saját világképét, eszményeit és célkitűzéseit, egyszóval meghatározza vagy körvonalazza magának azt, amit ő igazságnak tart. (Arra nem térnék ki most, milyen forrásokat vesz vagy vehet igénybe ehhez.) Ebből viszont az következik, hogy amit az egyén meggyőződéssel igazságnak vall, az nem evidens magától értetődően mások számára is.
Az hogy valaki erős vagy akár kizárólagos meggyőződéssel vallja az általa elfogadott igazságot, egyáltalán nem vezet szükségszerűen türelmetlenséghez, ideológiai vagy vallási háborúhoz. Az erős lelkiismereti meggyőződés valójában elkötelezi az embert arra, hogy elismerje: másoknak is lehet ilyen meggyőződésük, és ehhez nekik ugyanúgy joguk van, mint neki. Aki így gondolkozik, az nem akarja legyőzni a másikat, sem vitatkozó hévvel, sem más erőszakos, zsaroló vagy megfélemlítő eszközzel, hanem feltétlenül tiszteletben tartja mások lelkiismereti meggyőződését, illetve a lelkiismereti szabadságot.
Veszélyeztetett viszont a lelkiismereti szabadság akkor, ha érdektelenség uralkodik el az igazság létezését, keresését illetően. Ha nincsenek szilárd lelkiismereti meggyőződések, akkor nincs igény a lelkiismereti szabadságra sem. A lelkiismereti szabadság eszméje akkor került előtérbe a történelem során, és nyert végül törvényi megfogalmazást a hozzá való jog, amikor jelentős tömegek ragaszkodtak lelkiismereti meggyőződésükhöz. Az i.sz. 313-ban kihirdetett milánói türelmi rendelet mögött, amely megszüntette a római birodalom véres keresztényüldözéseit, ott állt az a súlyos tény, hogy mártírok sokasága élete árán is ragaszkodott hitbeli, lelkiismereti meggyőződéséhez. A középkorban aztán gyakorlatilag kiveszett a köztudatból a lelkiismereti szabadság fogalma. E jog újbóli, újkori elismerése mögött megint csak az áll, hogy tömegek ragaszkodtak bármi áron az igazság felől vallott lelkiismereti meggyőződésükhöz. Ismeretes Luther Márton kiállása a wormsi birodalmi gyűlés előtt, amikor a császári és egyházi hatalom együttes követelésével szemben kinyilvánította, hogy képtelen a lelkiismeretével ellentétesen nyilatkozni és cselekedni.
A lelkiismereti szabadságot tehát nem az igazság felől való erős vagy akár kizárólagos lelkiismereti meggyőződések veszélyeztetik.
Egy Amerikában élő magyar szerző kesernyés sorai jutnak eszembe, aki az amerikai Plymouthban járva, ahol az úgynevezett zarándok atyák 1620-ban partra szálltak, ezeket a gondolatokat vetette papírra: „Azoknak a menekülteknek, akikből a plymouthiak lettek, azért kellett a szabadság, hogy a vallásukat szabadon gyakorolják. Ez olyan indíték volt náluk, amit ma sokan különösebben nem becsülnek. Pedig… a lelkiismeret szabadsága az a törzs, amiből a ma legfontosabbnak tartott szabadságkövetelmények kihajtottak: a gondolkozás, a szólás, a sajtó szabadsága. Nélkülük demokratikusnak nevezhető rendszer ma már nem képzelhető el. S a plymouthiak dolgán gondolkozva, látnunk kell azt is, hogy számukra a szabadság még nem eszme volt, hanem belőlük fakadó igény… E kicsi városban is itt van minden, ami e nagy országot mostanában oly elcsüggesztővé teszi… Ami ennek az országnak a történetében igazán nóvum, az a hanyatlás. S ami ebben igazán baljós: a szabadság mind elfajultabb értelmezése. Elcsüggesztő ez valóban. S ezt innen nézni – ahol e földrészen először igyekezetek szabadságot alapítani–, s innen állítani távlatba, most már nem a múltat vizsgálva, hanem a jövőt mérlegelve, még elcsüggesztőbb. De hát semmi sem tart örökké. Miért tartana épp a szabadság, e törékeny vívmánya az embernek?”