Vankó Zsuzsanna

• Nyomtatás

Részletek

2010. december 20. hétfő, 06:25

Vankó Zsuzsanna

Az ember és az igazság 5.

Ki az „igaz ember”?

Ehhez a kérdéshez vezet végül az ember és az igazság témakör, amelyről cikksorozatunk szólt. „Igaz ember” – nemigen használjuk ezt a szép kifejezést manapság. Pedig milyen jó íze van már a szónak is, ha kissé ódon hangulatúnak érezzük is. Valójában szomjazunk arra, hogy ilyen emberekre leljünk a környezetünkben, mert olyan jó tisztelni valakit, és maradéktalanul bízni benne.

De hát, ki is az igaz ember? Hogyan definiálhatnánk? Saját szakterületemről kívánkozik ide két tömör ige, egy negatív és egy pozitív állítás: „Nincsen igaz [ember], nincsen csak egy sem” (1), másrészt igaz ember az, „aki igazságot cselekszik és igazat szól az ő szívében” (2). Érdekes, hogy mennyire nagyra becsüli a rabbinikus irodalom a 15. zsoltárt, ahonnan az utóbbi igét idéztem. A Talmud szerint, a Tórának, azaz Mózes öt könyvének minden parancsolata összegződik ebben a zsoltárban.

Hogy lehet feloldani a fenti két kijelentés közti ellentmondást, miszerint nincs igaz ember, de azért mégis van. Nincs igaz ember, abban az értelemben, hogy bárki is abszolút, hiánytalan azonosságban lenne az igazsággal. Emlékezzünk Pascal mondására, amit már idéztünk az egyik előző részben: „Igazságtalannak születünk, mert minden önmaga felé hajlik.”(3) De mégis van igaz ember. Az az ember tekinthető igaznak, aki a személyisége legmélyén azonosul azzal, amit igazságnak fogadott el, értelmével és lelkiismeretével, ennélfogva szereti is, követi is. Mindenekelőtt a szívében szól igazat, de eszerint beszél és cselekszik is. Az igazságosságot nem öltheti magára az ember csak külsőleg, mint valami ruhát, amit aztán hol felvesz, hol letesz az érdekei szerint. Pontosabban: akár bravúros rutinnal is gyakorolhatja ezt, de azt már nem tudja kikerülni, hogy azért jócskán kilátszik e mögül - megint csak egy bibliai kifejezés a legtalálóbb erre – „ a mezítelenség rútsága” (4).

Az igaz ember jellegzetességei közül különösképpen három vonást szeretnék kiemelni itt: a lelkiismeretes megfontolást és mérlegelést, a belső hitelességből eredő igazbeszédet és az erkölcsi bátorságot.

Lelkiismeretes megfontoláson és mérlegelésen azt értem, hogy az igaz ember nem önhitt, nem vallja magát tévedhetetlennek. Újra és újra felülvizsgálja a saját gondolatait és ítéleteit az igazságosság mércéjéhez képest, és ugyanígy megvizsgálja mások érveit, véleményeit is. Szívesen, habozás nélkül elismeri, ha azok igazak vagy abból valami igaz, még akkor is, ha ezzel helyesbíti a saját korábbi meglátásait és kijelentéseit.

Benjamin Franklin írja: „Öntörvényemmé emeltem mindenekelőtt, hogy sohasem kezdem ki mások meggyőződéseit, a magamét pedig nem állítom határozottan… Szerényen előterjesztett véleményem készebb fogadtatásra és kisebb ellenkezésre talált; tévedéseimet nem éreztem oly megalázónak; és könnyebben meggyőztem másokat, hogy tegyenek le hibás álláspontjukról és csatlakozzanak véleményemhez, ha történetesen nekem volt igazam…Talán az elmúlt ötven évben senki tőlem kinyilatkoztatást nem hallott.”(5) Magas mérce!

Második jellegzetességként szóljunk az igaz ember beszédéről. Nincs nála törés szíve-lelke tartalmai és a beszéde között. Ez nem azt jelenti, hogy ami a szívén, az a száján, mert ez egy cseppet sem dicsekedni való dolog. Az előbbi vonásnál éppen arról szóltunk, hogy folyvást ellenőrzi a szíve tartalmait, és gyomlálja, helyesbíti azt, amit kell. Vigyáz arra, hogy „igazat szóljon a szívében”. Nem fordulhat elő azonban nála kegyeskedő beszéd vagy üres, nagy szavak. Nem igazodik beszédében a körülötte élők kívánságaihoz, elvárásaihoz, hogy azt mondja nekik, amiről tudja: tetszik nekik, ezt szeretnék hallani, függetlenül attól, hogy ő mit gondol magában. Kedvelem Dsida Jenő néhány verssorát:

Lássátok, fáradt vagyok már
s nem birok szavaitok labirintján
tévelyegni. Szeretem a nyugodt,
nyílegyenes , biztos utakat.

Legyetek őszinték, ne zúdítsatok
rám cifraszép szavakat,
mert el tudom viselni a meztelen
igét, és ti is el kell, hogy viseljétek.

Amikor beszélek, ne nézzetek
a hátam mögé: az nyugtalanít.
Állítástok legyen: igen, igen –
és tagadástok: nem, nem.(6)

Végül néhány szó még az erkölcsi bátorságról. Olyan sokszor átéltem kisebb-nagyobb közösségben, adott helyzetben, hogy várok-várok, csak megszólal majd ez vagy az a valaki az igazság védelmében (akiről tudom, hogy látja, és belül vallja is), vagy az igazságtalanság ellenében, ami már szinte fáj – de senki sem viszi vásárra a bőrét. Amikor aztán kilépek a teremből, egy is kettő is akad, aki megveregeti a vállamat: szívemből egyetértettem veled, de jó, hogy szóltál. Pedig mennyire igaz, mennyit idézzük is: „Vétkesek közt cinkos, aki néma.”(7) Ennél is rosszabb az az eset, amikor  látszatra és valamelyest még igazodik is valaki az igaztalan álláspont kórusához, majd négyszemközt megnyugtat: tudtam, hogy igazad van, csak láttam, hogy a többiek ezt milyen nehezen viselik el, azért szóltam úgy, hogy egy kicsit nekik is igazuk legyen. Pedig „még megbírságolni is az igazat, nem jó, a tisztességest megverni az ő igazságáért”.(8)

Bárcsak ki ne veszne az az „emberfajta”, amelyet megillethet az igaz jelző!

(1) Rómaiakhoz írt levél 3,10; Zsoltárok könyve 14,3; 53, 2.4
(2) Zsoltárok könyve15,2
(3) Gondolatok, 477. töredék
(4) Jelenések könyve 3,18
(5) Számadása életéről;  Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989, 139. o.
(6) Legyetek őszinték című verséből;  az utolsó két sor hivatkozás Máté evangéliuma 5, 37-re
(7) Babits Mihály: Jónás könyve
(8) Példabeszédek könyve 17,26

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

• < Előző
• Következő >