Vankó Zsuzsanna
- Részletek
- 2010. december 20. hétfő, 06:25
- Vankó Zsuzsanna
A G-7 e heti vendége Vankó Zsuzsanna teológus, a Sola Scriptura Teológiai Főiskola rektora
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Az ember és az igazság
– Egy „kivesző emberfajta”, az „igaz ember” védelmében –
Bevezetésül a cikksorozat elé
Sokan elemzik ünnepi szokásainkat, sok szó esik arról, hogy miként lehetne szépen, jól tölteni a karácsonyi ünnepeket, valamint az év végi, általában kissé szabadabb napokat. Tisztában vagyunk a realitásokkal eszményeinkhez és vágyainkhoz képest, mégis várakozással nézünk az ünnepek elé. A társas örömök mellett sokan remélünk egy kis független nyugalmat, elcsendesedést is valahol a lelkünk mélyén. Olyasféle nosztalgia motoszkál bennünk, mint amit Ady Endre Karácsony című versének alábbi sorai érzékeltetnek:
„Harang csendül,
ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
…
Bántja lelkem a nagyváros
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza…
De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent
Elfeledni
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermekszívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
Az ünnep előtti héten nem szabad komor dolgokról írni, azonban a felszínesség sem kívánatos. Nem könnyed témáról szól a cikksorozatom – mint a címe is elárulja –, de valamilyen katarzis felé szeretnék közelíteni vele. Az első cikkben az alábbi ősi, nagy kérdést szeretném kicsit körüljárni:
„Micsoda az igazság”?
Idézőjelbe tettem a címet, mert ez a kérdés egy nevezetes párbeszédben – a Krisztus és Pilátus között folyt rövid beszélgetés során – hangzott el, Pilátus fogalmazta meg, mintegy kétezer évvel ezelőtt. (1) Az ember találgatja, milyen hangsúllyal, belső gondolati háttérrel tette. Az a legvalószínűbb, hogy szkeptikusan. A posztmodern kor embere többnyire ugyancsak szkeptikusan viszonyul az igazság fogalmához. Ismerős jelszó az igazság pluralizmusa. Sokszor elhangzik az is, hogy határozott névelővel nem volna szabad kiejteni az igazság szót, mivelhogy senki sem tudhatja, birtokolhatja a teljes és végső igazságot. Ez az én közelebbi szakterületemen, a teológiatudományban is így van manapság.
Jellemző korunk neves elméleti fizikusa, Stephen W. Hawking esete. Az idő rövid története című, 1988-ban megjelent bestsellerében (2) még ezt írta: „Ha végül is sikerül megtalálnunk a teljes, egyesített elméletet [a létező valóságról a természettudomány eszközeivel], idővel legalább a legfontosabb érveket érthetővé kell tennünk mindenki számára …Akkor mi mindannyian, tudósok, filozófusok, hétköznapi emberek együtt boncolgatjuk:miért létezünk, mi és a Világegyetem. Az emberi értelem leghatalmasabb diadala lesz, ha erre a kérdésre választ találunk – mert akkor megismerjük Isten gondolatait.” (3) Ez év őszén megjelent új könyvében (4) – amely szintén nagy port vert fel – az istenfogalom szükségtelenségéről értekezik, elbizonytalanodik azonban abban a kérdésben, hogy az egyesített elmélet egyáltalán megtalálható, megalkotható lenne.
Az egykori kérdésfelvetés tehát ma is eleven, ma is nyitott. Sokan feladják, hogy küzdjenek vele, de lemondani sem lehet róla emberi létünk abszurditása miatt. Tudatunk és biztonságérzet iránti vágyunk ugyanis azt kívánná, hogy térben és időben el tudjuk helyezni magunkat, azaz biztos és teljes tudással rendelkezzünk a bolygónkat körülvevő kozmoszról, a Föld, az élet és az ember eredetéről, valamint jövőjéről. Ez azonban elérhetetlen. Nem tudunk ellátni a minket körülvevő valóság végső határáig, sem térben sem időben. Ebből következően nem tudjuk betájolni magunkat ezen belül, nem tudjuk biztosan meghatározni a magunk helyét, rendeltetését.
Illyés Gyula szenvedélyes sorai is erről szólnak: „A végső megoldás, bárminek nevezzük: Isten vagy a causa sui az emberi életnek, sőt a világ létének az alapkérdése és alapténye. Ettől függ az egyedi ember életútjának indítása és befejezése, de a történelem további menete, az emberi jövő is. Épületet alapozni, tető alá hozni és továbbépítkezni, csak tervek ismeretében lehet. A megszerkesztett valóság mögött a Szerkesztő akaratának a számbavétele a legtermészetesebb. Tisztességes viszony az, amelyben a gyermek nem ismeri az apját?” (5)
A felvilágosodás nyomán az a remény éledt, hogy a gyorsan fejlődő természettudományok révén előbb-utóbb megszűnik a fentiekben vázolt abszurditás, mert sikerül megszerezni a biztos, teljes tudást, és ezzel együtt a feleletet úgynevezett végső kérdéseinkre. Ez azonban a természettudományok káprázatos fejlődésével sem valósult meg. Ráadásul a történelmi jövő igen bizonytalanná, sőt ijesztővé, fenyegetővé vált. Nemcsak azért, amit az alábbi összegző jelentés mond: „A felszín alatti vízkészletet (az ivóvízbázist) az emberiség sokkal nagyobb ütemben fogyasztja, mint ahogy az utánpótlódik. A természeti katasztrófák számának utóbbi évtizedekben tapasztalt növekedése… a környezet sérülékenységének megnövekedéséből származik… A problémák gyökere az, hogy az ember dinamikus létszám- és igény(!)-növekedése (azaz a túlnépesedés és a túlfogyasztás) beleütközik a Föld végességébe… A természeti környezet és az emberiség léte, tevékenysége között évezredeken keresztül fennállt érzékeny egyensúly felborulni látszik.” (6) Legalább ilyen súlyos gond az, amit egy okos idős falusi asszony szájából így hallottam: „Olyanná lett ma az ember, mint az elfajult vetőmag.”
Ezzel kapcsolatban emlékeznünk kell arra, hogy az igazság szó kétféleképpen értelmezhető, illetve kettős jelentésű. Nemcsak az olyannyira keresett egyesítő elméletet, végső válaszokat értjük rajta, hanem az igaz-ságot, az erkölcs igaz filozófiáját is. Létezik-e vajon olyan igazság, amelyben tökéletes harmóniában, szétválaszthatatlan egységben olvad össze a fogalom kettős tartalma? Miért találunk rá olyan nehezen? Logikusan azzal folytatódik ez a kérdéssor, hogy egyáltalán: kicsoda az ember? Továbbá ki az „igaz ember”? Nem veszélyeztetett-e a fennmaradása, mint egyes állatfajoké? Fejfájdító kérdés, de azért folytatjuk majd az elmélkedést róla.
(1) János evangéliuma 17, 38.
(2) Magyar kiadás, Maecenas Kiadó, ford. Molnár István, 1989, 1993, 1995,
(3) 1995-ös magyar kiadás, 177.o.
(4) Társszerzője az amerikai Leonard Mlodinow; a címe: The Grand Design.
(5) Interjúban hangzott el; Hegyi Béla: A dialógus sodrában - Beszélgetések kortársainkkal, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1978, 126. o.
(6) A Körkép a Földről című cikkből; szerzői: Szarka László, Brezsnyánszky Károly, Ádám József; Theológiai Szemle, 2010/ünnepi különszám, 18. o.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Az ember és az igazság 2.
Kicsoda az ember?
Kicsoda az ember, aki küzd az igazság kérdésével? Miért nem hagy nyugton minket a végső igazság megtalálásának a vágya, valamint mindennapi életünk, emberi kapcsolataink, társadalmi viszonyaink igaz-ságának, igazságosságának a kérdése? Miért működik úgy az agyunk, hogy egységes tudatba rendezi szerzett ismereteinket és saját gondolatainkat, továbbá értékelni tudja az így létrejött szintézis eredményét? Miért van az, hogy gondolkodásunk és képzeletünk nem olyan korlátozott térben és időben, mint a fizikai létezésünk? Miért nem tudunk lemondani a szabadság szeretetéről és ezzel együtt az igazság kereséséről?
Sellye János írja: „Nincs egyetlen érző ember sem, aki ha a felhőtlen éjszakai égboltra tekint, meg ne kérdezné önmagától, mi a rendeltetése a csillogó égitesteknek, és mi az, ami a világmindenség rendjét megszabja. Ugyanez a kérdés támad bennünk, ha az emberi testbe helyezett liliputi világmindenséget kémleljük, vagy akárcsak azt a titkokat firtató emberi szempárt, amely minduntalan összefüggéseket keres e két világ között.” (1)
Van-e ténylegesen összefüggés, és milyen összefüggés van e két világ között – veti fel a kérdést Paul Davies is: „ A természet világa nem csupán létezők és erők pállott kotyvaléka, hanem csodálatosan leleményes, egységes matematikai rendszer. Elismerem, hogy a leleményes vagy okos szavak emberi jellemvonásokra utalnak, mégsem tehetünk mást, mint hogy a természetnek is hasonló vonásokat tulajdonítsunk. Vajon megint arról van szó, hogy belső világunkat, gondolati kategóriáinkat vetítjük ki a mindenségre, vagy ezúttal a világ lényegi sajátosságait sikerült megragadnunk?” (2)
Nem könnyű választ találni a fenti kérdésre. Az ember intellektusának, lelkivilágának vizsgálata mindenesetre elérhetőbb számunkra, mint a mindenség kutatása, legalábbis az átlagos műveltséggel rendelkező ember számára. Különös azonban, hogy az antropológia csak a 20. században lett önálló tudományág a filozófián belül, és ugyanez a helyzet a teológiában is. Természetesen már az ókortól fogva tettek megfigyeléseket és írásba foglaltak töprengéseket az emberi lényrőél, az ember természetéről. A mai napig igaz azonban Pascal megállapítása: „Az embert még a geometriánál is kevesebben tanulmányozzák”.(3)
Közszájon forog persze egy népszerű antropológia: „Az ember értelem, érzelem és akarat.” Van is ebben igazság, mint általában a népi megfigyelésekben és közmondásokban, mert tényleg ezek az emberi lény szembeötlő szellemi-lelki funkciói. Egy fontos lelki képesség és működés említése azonban hiányzik a fenti felsorolásból: a lelkiismereté. Nyilván azért, mert sokszor csak alig érzékelhetően, lappangva vagy sehogyan sem működik. Pedig éppen ez az a különös képességünk, amivel az igazságot vagy igazságtalanságot érzékelni tudjuk, és aminek döntő szerepe van az igazság-keresésünkben. „Száz évig is hiába prédikálnák nekünk az [erkölcsi] törvényt – mondta Luther Márton – mint valami szamárnak, ha ez nem lenne beleírva a szívünkbe. Ezért ismerjük el azonnal, ha figyelmeztetnek rá: Ez a helyes!” (4)
Az igazságkeresés és az igazság megismerése sohasem egyszerűen az értelem dolga, hanem mindig van erkölcsi vonatkozása. A tényszerű, logikai igazság és az erkölcsi igazságosság valójában szétválaszthatatlan. Ebből az is következik, hogy a józan gondolkodás és a lelkiismereti megfontolás egyaránt, együtt szükséges az igazság kereséséhez és felismeréséhez. Roppant veszélyt rejt tehát magában a gondolkodás kultúrájának az elsorvadása, avagy elsorvasztása az erkölcs szempontjából is. Pascal egyik legnagyobb igazmondása ez a kijelentés volt: „Helyesen gondolkodni– ez az erkölcs [első] alapelve” (5)
De a kör megint zárul: A helyes gondolkodás nem csupán az ész dolga. Szerepe van benne az erkölcsnek is, az igazsághoz és igazságossághoz tájolt lelkiismeretnek, valamint az ember saját szabad döntésének, amivel ráfigyel lelkiismerete tanúságtételére vagy pedig elfojtja ezt. Szentgyörgyi Albert természettudós volt, nem pedig antropológus vagy etikus, mégis rátapintott a lényegre alábbi kijelentésével: „Az agy olyan ravaszul dolgozik, hogy még be sem engedi azt az információt, ami ellentétben áll személyes érdekünkkel, mondhatom úgy is, hogy nem veszünk róla tudomást. Ha pedig olyat csinálunk, ami ellentétben áll az elveinkkel, a magas elvekkel, akkor az agy mindjárt szolgáltat egy csomó érvet és indokot, hogy miért is kell nekünk úgy cselekedni. Ami pedig az embert vezeti, az egyszerűen a kívánság, az hogy jobban akar élni. Szóval az igazságot összekeverjük az előnnyel. Én pedig az igazság szentségét és keresését tanítanám az iskolákban.” (6)
Gondolkodás és erkölcs tehát szétválaszthatatlan. „Ahol a gondolkodás, ott lakik a lelkiismeret is: Nem a lábban, vagy a kézben, hanem a fejben. A nagy tömeg tétlen és vak, mint a test volna fej nélkül; megy amerre viszik; neki nincsenek problémái a fizikai megélhetés problémáján kívül. A Kor lelkét az írástudókban kell keresni. Ők mozgatják a «század lépteit»” – írta Babits Mihály.(7)
Ezek a sorok is tőle valók: „ A jövő bizonnyal sötét és kétséges. Ha csak rá is gondolok erre, tele vagyok ijedt kérdésekkel, amikre nem tudok felelni. Hogyan állunk meg Európa nagy válságaiban megszegényedett és megingott elvekkel… Csakugyan úgy volna, hogy ami az egyik korban a legszentebb igazság, az a másikban, mint ócska limlom, arra való, hogy szemétbe söpörjék? Szó sincs róla: ami egyszer igaz volt, mindig igaz marad. S ha mindenki ellene cselekszik, akkor is igaz marad. Kétszer kettő négy marad akkor is, ha minden táblára ötöt írnak…” (8)
Vigasztalás rejlik abban, hogy maga az igazság elpusztíthatatlan. Az ember viszonyulása az igazsághoz azonban nagyon ingatag, mert az ember erkölcsisége igen sérülékeny. A lelkiismeret aktivitása attól függ, hogy milyen „törvényhez van kódolva”, továbbá mennyire nehézkedési törvénye az egyénnek az igazságkeresés, illetve a felismert igazsághoz való ragaszkodás bármilyen külső körülmények között és ellenére is.
(1) Életünk és a stressz, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973, 303.o.
(2) Isten gondolatai – Egy racionális világ tudományos magyarázata, Kulturtrade Kiadó, 1995, 210-211. o.
(3) Gondolatok, 144. töredék
(4) Idézi. Nagy Gyula: Az egyház mai tanítása – Evangélikus dogmatika 1. A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest, 2000, 36.o.
(5) Gondolatok, 347. töredék
(6) Idézi. Eke Károly: A tudomány hullámhosszán. Budapest, 1976; 248 o.
(7) S van-e hatalmasabb a gondolatnál? – Babits Mihály füveskönyve, Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2006, 30. o.
(8) Uo. 119 o.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Az ember és az igazság 3.
Igazság és igazságosság
Az előző cikkben eljutottunk ahhoz a következtetéshez, hogy az elméletileg megfogalmazható, úgynevezett végső igazság és az igazságos erkölcsi magatartás szorosan összetartoznak.
Érdekes, hogy sok ember előszeretettel állítja magáról: „Én mindig mindenkivel szemben igazságos vagyok.” Nagyon merész állítás. Az igazságosság magas erkölcsi kívánalom, és ott kezdődik, hogy az ember mindenekelőtt önmagával szemben igazságos. Ez a legnehezebb, de e nélkül nem tudunk maradéktalanul igazságosak lenni egymáshoz, mert egoizmusunk, az önigazolásra való hajlam akadályoz ebben. Pascal tömör diagnózisa szerint: „Az ember merő igazságtalanság… Igazságtalannak születünk, mert minden önmaga felé hajlik.” (1)
Drámaian szemlélteti az ember és az igazság, avagy az igazságosság bonyolult viszonyát Jézus pere. Tipikus emberi magatartásokat szemlélhetünk a per tükrében, amint azt az evangéliumok megörökítik. Ennek során hangzott el egy mellékesnek látszó, de valójában mély megjegyzés Jézustól: „Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.” (2) Titokzatos megkülönböztetés: egyes emberek az igazságból valók, mások viszont nem. Pontos meghatározás az utóbbiakat illetően: „nem fogadták be az igazság szeretetét.”(3) Különbség van az igazság megismerése, elismerése és az igazság szeretete között. Az előbbi akár az igazságban való értelmi-esztétikai gyönyörködést is magában foglalhatja, de ez még mindig nem az igazság szeretetének a befogadása. Az igazságból valók jobban szeretik az igazságot, mint önmagukat. Készek megalázkodni előtte, mindent odaadni érte, élni és akár meghalni is érte. Akiknek csak tetszik az igazság, de nem szeretik annyira, hogy önző énjüket is megtagadják érte, gyakran megtorpannak az igazság kapujában. Engedik, hogy felülkerekedjék önző természetük ösztönös tiltakozása. Végállomásként akár az ellenpólusig is eljuthatnak, abba a szomorú és tragikus állapotba, hogy „gyönyörködnek az igazságtalanságban”. (4)
Bizonyos helyzetekben ragályszerűen terjed az emberek között az erkölcsi gyávaság és megalkuvás. De van, ami ennél is rosszabb. Ez az az állapot, amikor az ember már belül sem tudja, mi az igazság, mert nem is keresi, nem is érdekli igazán, elszokott már attól, hogy vizsgálja. Az igazságos gondolkodásmód, avagy az elvi gondolkodásmód ma kiveszőben van. Igen megfogyatkoztak az igazság-hazugság, igazságos-igazságtalan, jó-rossz, igen-nem ellentétes kategóriáiban gondolkodó emberek.
Ez az új gondolkodásmód a nem gondolkodás gondolkodásmódja, amennyiben gondolkodáson a logikus és erkölcsi mérlegelést is magában foglaló gondolkodást értjük. Akik ezt a mentalitást magukévá tették, azok csak a közvetlenül elérendő célt, az éppen aktuális érdeket tartják látóterükben. Érvelőkészségüket azért vetik latba, hogy ezt igazolják, „eladják”, elfogadtassák. Szakszerűen, elegánsan teszik, mert a megfelelő „csomagolás” ma minden tekintetben elvárás.
A szóban forgó gondolkodásmódbeli változás tükröződik nyelvünkben, a közbeszédben is. Az egyértelmű, belső meggyőződésből fakadó, őszinteséget lehelő – és ezért megszólító erejű – beszéd egyre kevesebb. Ritka, üdítő jelenség, amelyre hirtelen felkapjuk a fejünket a sok ködösítő, csúsztató, porhintő szöveg közepette. Az utóbbiakat már eleve kétkedéssel olvassuk, hallgatjuk. Próbáljuk mindjárt megforgatni, megnézni a színét és a fonákját is, keresni a mögöttes szándékot, lefejteni róla a hazugságot. Gyakran szenvedélytől túlfűtöttek az efféle beszédek, vagy egyenesen agresszívek, brutálisak. A lerohanó vehemencia a hiányzó igazság-tartalom pótlására szolgál.
Ezt végiggondolva, a jelenkori valóság által felülírtnak, kissé idejétmúltnak tűnhet Babits Mihálynak az a megállapítása, amit az előző cikkben befejezetlenül idéztünk: „ A Kor lelkét az írástudókban kell keresni, ők mozgatják a század lépteit; hatalmuk egyre nagyobb e papíroskorban.” (5) Mi történik azonban akkor, ha a „papíroskor” szinte már a múlté, mert emberek tömegei egyre kevesebbet olvasnak, nem tanulnak meg gondolkodni. Mind nehezebb megmozgatni lomha gondolkodásukat, felébreszteni erkölcsi érzéküket. Mégsem lehet lemondani erről! Nem könnyű receptet adni, hogy milyen módon lehetne írni, beszélni, megszólítani embereket úgy, hogy ez gondolkodásra, sőt igazságos gondolkodásra késztesse őket.
Csak a vágyat, az irányt lehet megfogalmazni. Gondolkodásmódban, beszédben, viselkedésben és cselekedetben áttetszően tisztának, igaznak, egyszerűnek kellene lennünk. Erről Szabó Lőrinc verssorai szólnak:
Hogy a napfény ráesett,
szinte szívdobogva nézem
ezüstszikrás börtönében
az ezüsthideg vizet.
Víz, még sose láttalak;
és lelkem sok szennye-bűne
boldogan megszégyenülve
érzi, milyen tiszta vagy.
Jég vagy! tűz vagy! gyönyörű!
Tündértestű meztelenség,
voltam én is, és leszek még,
mint te, olyan egyszerű ? (6)
(1) Gondolatok, 430., 477. töredék
(2) János evangéliuma 18, 37
(3) Pál apostol Thesszaloniaikhoz írt 2. levele 2,10
(4) Uo. 2,12
(5) S van-e hatalmasabb a gondolatnál? – Babits Mihály füveskönyve; Lazi Könyvkiadó Szeged, 2006. 30. o.
(6) Egy pohár víz című verséből
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Az ember és az igazság 4.
Igazság és lelkiismereti szabadság
Mostanában egyre többször hallok egy sajátos okfejtést: Veszélyesek azok az emberek, akik meggyőződéssel azonosulnak valamilyen igazsággal, mert veszélyeztetik a vallási-ideológiai és a társadalmi békét. Logikusan az következik ebből, hogy csakis azok az emberek tudnak toleránsak lenni a másképp gondolkodókhoz, akik az igazság pluralizmusát vallják, ami mögött akár érdektelenségből fakadó semlegesség is állhat az igazság kérdését illetően.
Valójában két csoportra kell osztani azokat, akik úgymond azonosulnak valamilyen igazsággal. Kérdés ugyanis, hogy valódi meggyőződésről van-e szó. Sokaknál inkább csoport-azonosságról lehet beszélni. Jellemző rájuk, hogy az általuk vallott igazságot hangos harciassággal védelmezik, evidensnek tartják, hogy az mindenkinek igazság, eleve tévesnek minősítik és üldözik, ami ettől eltér. Az efféle önhitt és erőszakos ideológiai vagy vallási fundamentalizmus valóban veszélyezteti a lelkiismereti szabadságot.
Ne mossuk azonban egybe ezt a fundamentalizmust azzal, ha valaki belső, személyes értelmi és lelkiismereti meggyőződés alapján vall és követ valamilyen igazságot. Az első írásban szóltunk arról, hogy valójában nincs lehetősége az embernek arra, hogy egzakt, tudományos úton eljusson a végső igazság meghatározásához. Mindazonáltal, az ember nem tud a vegetatív létnél magasabb lelki-szellemi szinten élni másképpen, mint hogy kialakítja saját világképét, eszményeit és célkitűzéseit, egyszóval meghatározza vagy körvonalazza magának azt, amit ő igazságnak tart. (Arra nem térnék ki most, milyen forrásokat vesz vagy vehet igénybe ehhez.) Ebből viszont az következik, hogy amit az egyén meggyőződéssel igazságnak vall, az nem evidens magától értetődően mások számára is.
Az hogy valaki erős vagy akár kizárólagos meggyőződéssel vallja az általa elfogadott igazságot, egyáltalán nem vezet szükségszerűen türelmetlenséghez, ideológiai vagy vallási háborúhoz. Az erős lelkiismereti meggyőződés valójában elkötelezi az embert arra, hogy elismerje: másoknak is lehet ilyen meggyőződésük, és ehhez nekik ugyanúgy joguk van, mint neki. Aki így gondolkozik, az nem akarja legyőzni a másikat, sem vitatkozó hévvel, sem más erőszakos, zsaroló vagy megfélemlítő eszközzel, hanem feltétlenül tiszteletben tartja mások lelkiismereti meggyőződését, illetve a lelkiismereti szabadságot.
Veszélyeztetett viszont a lelkiismereti szabadság akkor, ha érdektelenség uralkodik el az igazság létezését, keresését illetően. Ha nincsenek szilárd lelkiismereti meggyőződések, akkor nincs igény a lelkiismereti szabadságra sem. A lelkiismereti szabadság eszméje akkor került előtérbe a történelem során, és nyert végül törvényi megfogalmazást a hozzá való jog, amikor jelentős tömegek ragaszkodtak lelkiismereti meggyőződésükhöz. Az i.sz. 313-ban kihirdetett milánói türelmi rendelet mögött, amely megszüntette a római birodalom véres keresztényüldözéseit, ott állt az a súlyos tény, hogy mártírok sokasága élete árán is ragaszkodott hitbeli, lelkiismereti meggyőződéséhez. A középkorban aztán gyakorlatilag kiveszett a köztudatból a lelkiismereti szabadság fogalma. E jog újbóli, újkori elismerése mögött megint csak az áll, hogy tömegek ragaszkodtak bármi áron az igazság felől vallott lelkiismereti meggyőződésükhöz. Ismeretes Luther Márton kiállása a wormsi birodalmi gyűlés előtt, amikor a császári és egyházi hatalom együttes követelésével szemben kinyilvánította, hogy képtelen a lelkiismeretével ellentétesen nyilatkozni és cselekedni.
A lelkiismereti szabadságot tehát nem az igazság felől való erős vagy akár kizárólagos lelkiismereti meggyőződések veszélyeztetik.
Egy Amerikában élő magyar szerző kesernyés sorai jutnak eszembe, aki az amerikai Plymouthban járva, ahol az úgynevezett zarándok atyák 1620-ban partra szálltak, ezeket a gondolatokat vetette papírra: „Azoknak a menekülteknek, akikből a plymouthiak lettek, azért kellett a szabadság, hogy a vallásukat szabadon gyakorolják. Ez olyan indíték volt náluk, amit ma sokan különösebben nem becsülnek. Pedig… a lelkiismeret szabadsága az a törzs, amiből a ma legfontosabbnak tartott szabadságkövetelmények kihajtottak: a gondolkozás, a szólás, a sajtó szabadsága. Nélkülük demokratikusnak nevezhető rendszer ma már nem képzelhető el. S a plymouthiak dolgán gondolkozva, látnunk kell azt is, hogy számukra a szabadság még nem eszme volt, hanem belőlük fakadó igény… E kicsi városban is itt van minden, ami e nagy országot mostanában oly elcsüggesztővé teszi… Ami ennek az országnak a történetében igazán nóvum, az a hanyatlás. S ami ebben igazán baljós: a szabadság mind elfajultabb értelmezése. Elcsüggesztő ez valóban. S ezt innen nézni – ahol e földrészen először igyekezetek szabadságot alapítani–, s innen állítani távlatba, most már nem a múltat vizsgálva, hanem a jövőt mérlegelve, még elcsüggesztőbb. De hát semmi sem tart örökké. Miért tartana épp a szabadság, e törékeny vívmánya az embernek?”
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Az ember és az igazság 5.
Ki az „igaz ember”?
Ehhez a kérdéshez vezet végül az ember és az igazság témakör, amelyről cikksorozatunk szólt. „Igaz ember” – nemigen használjuk ezt a szép kifejezést manapság. Pedig milyen jó íze van már a szónak is, ha kissé ódon hangulatúnak érezzük is. Valójában szomjazunk arra, hogy ilyen emberekre leljünk a környezetünkben, mert olyan jó tisztelni valakit, és maradéktalanul bízni benne.
De hát, ki is az igaz ember? Hogyan definiálhatnánk? Saját szakterületemről kívánkozik ide két tömör ige, egy negatív és egy pozitív állítás: „Nincsen igaz [ember], nincsen csak egy sem” (1), másrészt igaz ember az, „aki igazságot cselekszik és igazat szól az ő szívében” (2). Érdekes, hogy mennyire nagyra becsüli a rabbinikus irodalom a 15. zsoltárt, ahonnan az utóbbi igét idéztem. A Talmud szerint, a Tórának, azaz Mózes öt könyvének minden parancsolata összegződik ebben a zsoltárban.
Hogy lehet feloldani a fenti két kijelentés közti ellentmondást, miszerint nincs igaz ember, de azért mégis van. Nincs igaz ember, abban az értelemben, hogy bárki is abszolút, hiánytalan azonosságban lenne az igazsággal. Emlékezzünk Pascal mondására, amit már idéztünk az egyik előző részben: „Igazságtalannak születünk, mert minden önmaga felé hajlik.”(3) De mégis van igaz ember. Az az ember tekinthető igaznak, aki a személyisége legmélyén azonosul azzal, amit igazságnak fogadott el, értelmével és lelkiismeretével, ennélfogva szereti is, követi is. Mindenekelőtt a szívében szól igazat, de eszerint beszél és cselekszik is. Az igazságosságot nem öltheti magára az ember csak külsőleg, mint valami ruhát, amit aztán hol felvesz, hol letesz az érdekei szerint. Pontosabban: akár bravúros rutinnal is gyakorolhatja ezt, de azt már nem tudja kikerülni, hogy azért jócskán kilátszik e mögül - megint csak egy bibliai kifejezés a legtalálóbb erre – „ a mezítelenség rútsága” (4).
Az igaz ember jellegzetességei közül különösképpen három vonást szeretnék kiemelni itt: a lelkiismeretes megfontolást és mérlegelést, a belső hitelességből eredő igazbeszédet és az erkölcsi bátorságot.
Lelkiismeretes megfontoláson és mérlegelésen azt értem, hogy az igaz ember nem önhitt, nem vallja magát tévedhetetlennek. Újra és újra felülvizsgálja a saját gondolatait és ítéleteit az igazságosság mércéjéhez képest, és ugyanígy megvizsgálja mások érveit, véleményeit is. Szívesen, habozás nélkül elismeri, ha azok igazak vagy abból valami igaz, még akkor is, ha ezzel helyesbíti a saját korábbi meglátásait és kijelentéseit.
Benjamin Franklin írja: „Öntörvényemmé emeltem mindenekelőtt, hogy sohasem kezdem ki mások meggyőződéseit, a magamét pedig nem állítom határozottan… Szerényen előterjesztett véleményem készebb fogadtatásra és kisebb ellenkezésre talált; tévedéseimet nem éreztem oly megalázónak; és könnyebben meggyőztem másokat, hogy tegyenek le hibás álláspontjukról és csatlakozzanak véleményemhez, ha történetesen nekem volt igazam…Talán az elmúlt ötven évben senki tőlem kinyilatkoztatást nem hallott.”(5) Magas mérce!
Második jellegzetességként szóljunk az igaz ember beszédéről. Nincs nála törés szíve-lelke tartalmai és a beszéde között. Ez nem azt jelenti, hogy ami a szívén, az a száján, mert ez egy cseppet sem dicsekedni való dolog. Az előbbi vonásnál éppen arról szóltunk, hogy folyvást ellenőrzi a szíve tartalmait, és gyomlálja, helyesbíti azt, amit kell. Vigyáz arra, hogy „igazat szóljon a szívében”. Nem fordulhat elő azonban nála kegyeskedő beszéd vagy üres, nagy szavak. Nem igazodik beszédében a körülötte élők kívánságaihoz, elvárásaihoz, hogy azt mondja nekik, amiről tudja: tetszik nekik, ezt szeretnék hallani, függetlenül attól, hogy ő mit gondol magában. Kedvelem Dsida Jenő néhány verssorát:
Lássátok, fáradt vagyok már
s nem birok szavaitok labirintján
tévelyegni. Szeretem a nyugodt,
nyílegyenes , biztos utakat.
Legyetek őszinték, ne zúdítsatok
rám cifraszép szavakat,
mert el tudom viselni a meztelen
igét, és ti is el kell, hogy viseljétek.
Amikor beszélek, ne nézzetek
a hátam mögé: az nyugtalanít.
Állítástok legyen: igen, igen –
és tagadástok: nem, nem.(6)
Végül néhány szó még az erkölcsi bátorságról. Olyan sokszor átéltem kisebb-nagyobb közösségben, adott helyzetben, hogy várok-várok, csak megszólal majd ez vagy az a valaki az igazság védelmében (akiről tudom, hogy látja, és belül vallja is), vagy az igazságtalanság ellenében, ami már szinte fáj – de senki sem viszi vásárra a bőrét. Amikor aztán kilépek a teremből, egy is kettő is akad, aki megveregeti a vállamat: szívemből egyetértettem veled, de jó, hogy szóltál. Pedig mennyire igaz, mennyit idézzük is: „Vétkesek közt cinkos, aki néma.”(7) Ennél is rosszabb az az eset, amikor látszatra és valamelyest még igazodik is valaki az igaztalan álláspont kórusához, majd négyszemközt megnyugtat: tudtam, hogy igazad van, csak láttam, hogy a többiek ezt milyen nehezen viselik el, azért szóltam úgy, hogy egy kicsit nekik is igazuk legyen. Pedig „még megbírságolni is az igazat, nem jó, a tisztességest megverni az ő igazságáért”.(8)
Bárcsak ki ne veszne az az „emberfajta”, amelyet megillethet az igaz jelző!
(1) Rómaiakhoz írt levél 3,10; Zsoltárok könyve 14,3; 53, 2.4
(2) Zsoltárok könyve15,2
(3) Gondolatok, 477. töredék
(4) Jelenések könyve 3,18
(5) Számadása életéről; Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989, 139. o.
(6) Legyetek őszinték című verséből; az utolsó két sor hivatkozás Máté evangéliuma 5, 37-re
(7) Babits Mihály: Jónás könyve
(8) Példabeszédek könyve 17,26