FT: „A magyar politika, akárcsak a magyar nyelv, többnyire rejtély”

 

 

A Financial Times című lap beyondbrics című blogrovatában Kester Eddy Magyar Politika, 2014 (Hungarian Politics in 2014) címmel ismertette a Policy Solutions azonos című, angol nyelvű politikai évkönyvét.

A magyar politika, akárcsak a magyar nyelv, többnyire rejtély a legjobb esetben is.

Orbán Viktor miniszterelnök második Fidesz-kormányának az érkezése 2010-ben újabb rétegeket rakott a „paprikafüggönyre” a korábbiak mellé, amelyeket egy nyelvi probléma okozott: a gyorstüzelésű miniszterelnök általában elkerüli hogy a külföldi sajtó elé álljon (újságíró tömegei elé bizonyosan nem áll ki), és ha külföldre utazik, mindig magyarul beszél – noha tud angolul –, hogy tényleges célközönségéhez, nevezetesen az otthoni tévénézőkhöz szóljon.

Mivel az elmúlt öt évben még a Fidesz parlamenti képviselői is csendesen panaszkodtak arra, hogy a kormánypolitika változásairól a médiából értesülnek, a Hungarian Politics in 2014 című, 80 oldalas elemzés, amely feldolgozza a legutóbbi idők felfordulását, örvendetes adalék az angol nyelven korlátozottan elérhető hazai forrásokhoz.

A kötet szerzője Győri Gábor, szerkesztője Bíró-Nagy András – mindketten a budapesti Policy Solutions intézet elemzői –, és a kiadvány a magyar szociáldemokratákkal régóta szövetségben álló, nagy elismerésnek örvendő Friedrich Ebert Alapítvány támogatásával jelent meg.

Győri négy fejezetre osztja a tanulmányt, és a három – a parlamenti, az európai és az önkormányzati –választási győzelem elemzésével kezdi, amelyekkel tavaly a Fidesz megerősítette a hatalmát.

A második fejezet azt magyarázza meg, miért tudja a Fidesz olyan könnyen meghatározni a politikai hangnemet. Miközben a párt támogatottsága 2014-ben csökkent 2010-hez képest, és népszerűsége a felmérések szerint azóta is erodálódik, a Fideszbe belefáradt szavazók három táborhoz hajlamosak csatlakozni: az illúziójukat vesztett „nem tudom” választókhoz, a szétforgácsolt, úgynevezett baloldali csoport három vagy négy pártjához, illetve a szélsőjobboldali Jobbikhoz.

Az utóbbi sikerét, és különösen a Fidesz választások utáni támogatásának esése nyomán látható növekedését a könyv külön fejezetben tárgyalja, amely a következőképpen mutatja be a témát:

„A Jobbik megerősödése a 2014-es általános választásokon (ahol a szavazatok ötödét szerezte meg) komoly kérdéseket vetett fel, nem csupán a párt kisebbségekkel és a demokrácia számos kulcsfontosságú aspektusával szemben ellenséges attitűdje miatt. A másik lényeges kérdés az, vajon a Jobbik folyamatos erősödése tartósan akadályozni fogja-e a baloldal képességét arra, hogy alternatív fél legyen a hatalomban.”

A probléma nemcsak a Jobbik felemelkedése: a baloldali-liberális tábor megosztottsága elkerülhetetlenül azt fogja jelenteni, hogy a 2018-as választások előtt megismétlődik az illetlen lóvásár-csörte. Ugyanis a Fidesz által 2013-ban átírt választójogi törvény rákényszeríti az érdekelteket, hogy összefogjanak, vagy azt kockáztassák, hogy megsemmisülnek az urnáknál.

Ha nem történik valami radikális változás a népszerűségben, a baloldali pártoknak azzal kell szembenézni, hogy rettenetesen hosszú ideig lesznek távol a hatalomtól. Ahogyan a könyv fogalmaz:

„Ha az ellenzék nem képes az eddiginél jobban konszolidálni a Fidesz-ellenes támogatást, soha nem lesz képes arra, hogy olyan mértékben belevágjon a Fidesz-többségbe, hogy az valóban veszélyeztesse a kormányzó párt kiemelkedő pozícióját… Ilyen feltételek mellett elképzelhető olyan forgatókönyv a jövőben, hogy a Fidesz még 35-40 százalékos támogatottság mellett is megtartsa parlamenti többségét. A Fidesz számára nagy áldás, hogy a választók jelentős rétegei teljesen elutasítják mind a Jobbikot, mind a szocialistákat.”

A „Hogyan veszítsünk el barátokat és idegenítsünk el szövetségeseket – Magyarország nemzetközi kapcsolatai 2014-ben” című, 3. fejezetben Győri azt elemzi, milyen hatása van Orbán hajlamának, hogy autokrata keleti államokhoz, köztük Oroszországhoz, Azerbajdzsánhoz és Kínához közeledjen. Orbán megtette ezt a fordulatot, amikor ismételten kimerült erőként becsmérelte a nyugati demokráciát, és dicsőítette az autokraták hatékonyságát, nevezetesen egy tavaly júliusi beszédben, amelyben Oroszországot, Kínát, Törökországot Mint Győri fogalmaz, Magyarország „stratégiai elkötelezettsége a Nyugat mellett már nem egyértelmű”, és ez az a fordulat, amely megkongatta a vészharangokat az ország szövetségeseinél – mindenekelőtt az Egyesült Államoknál, amellyel a kapcsolatok győri szerint „fagyponton vannak”.

Az utolsó fejezetben a szerző egy maroknyi olyan területet vesz nagyító alá, amelyeket a leginkább érintett Orbán politikája, köztük a gazdaságot. Felhívja a figyelmet arra, hogy a növekedés „jókor” tért vissza a választások előtt, de figyelmeztet arra, hogy a „statisztika és más trükkök” azt jelentik, hogy „a 2014-es, figyelemre méltóan sikeres év” nem egészen „a robusztus gazdasági stratégia eredménye volt, hiszen sok volt benne a stílust a lényeg fölé helyező bejelentés, és akadt néhány közvetlen manipuláció is”.

Győri vizsgálja a szegénység terjedését is, a munkajog korlátozásait és a civil szervezetek vegzálását. Minden egyes elemzést dokumentál: egyik sem valami kellemes olvasmány senki számára, aki nem ért egyet Orbán nemzeti-populista orientációjával.

A „Hungarian Politics in 2014” című kötet stílusa jó, mintha eredeti angol szöveg volna, és ezért nagyrészt elkerüli az esetlen mondatokat és a zavarba ejtő „hunglish” kifejezéseket, amelyek gyakran áthatják a fordításokat.

Ha van hibája, akkor az, hogy továbbra is az ortodox bal-jobb besorolást használja, amely a Magyarországon megszokott beszédmód: ezt úgy kell érteni, hogy a Fideszt (vagy legalábbis a párt szavazóit) jobboldalinak nevezi, míg a szocialistákat és a párt különféle szövetségesekből lett riválisait – nevezetesen a Demokratikus Koalíciót (amelyet Gyurcsány Ferenc vitatott volt szocialista miniszterelnök vezet) és az Együtt pártot, amelynek élén eredetileg Bajnai Gordon, Gyurcsány utóda állt – „a baloldalnak” nevezi.

Sajnos ez a könnyed egyszerűsítés – amelyet, beismerem, nehéz elkerülni – csak a magyar politika valóságának elhomályosítását segíti elő. Tudjuk, hogy Orbán a Fideszt keresztény-konzervatív pártként határozza meg, és eltökélten bent tartja az Európai Parlament jobbközép frakciójában, az Európai Néppártéban. (Még Margaret Thatcher temetésére is elment Londonba.) Ám miközben a retorikája és politikájának egy része a hagyományos nyugati, demokratikus konzervativizmust tükrözi, legfeltűnőbb vonásai a legkevésbé sem illenek bele ebbe az öntőformába.

Ha eltekintünk a nepotizmusról és az EU-pénzek Fideszhez közelálló cégekbe áramoltatásáról szóló vádaktól (mint Győri megjegyezte), egy korszerű nyugati konzervatív számára, aki a verseny és a minimális állam mellett áll ki, szentségtörés az, hogy Orbán a törvényhozással számoltatja fel a fékek és ellensúlyok rendszerét, hogy folyamatosan hajlamos az államot a hóbortjai céljaira felhasználni (mint például egy egész sor új és költséges labdarúgó-stadion finanszírozására), és mindenekelőtt az, hogy mohón törekszik a magánvállalatok államosítására.

Ehhez képest Magyarország úgynevezett „baloldali” pártjai több privatizációt és versenyt vittek be a vagy vettek védelmükbe a vállalatok működési terepén. Magyarországon bárkit, akit „baloldalinak” vagy „liberálisnak” minősítenek, a lakosság mintegy ötöde azonnal a nemzeti ügy sima árulójának tekint.

A magyarok ilyen zűrzavarosa és rosszul meghatározott feltételek mellett játsszák a politikát, és ebben a játékban egyértelműen Orbán a legsikeresebb.

A Hungarian Politics in 2014 című kötet értékes, széles és mélyreható áttekintést nyújt a témájáról a gyakorlatban, annak ellenére, hogy nem világítja meg a mögöttes elméleti ellentmondásokat.

 

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal