Füstbe ment

 

Látom, hogy nincs jól. Olyan elveszett. Az arcvonásai kisimultak, talán még meg is szépült amióta nem láttam régi ismerősömet, de a szomorúság fátyla lengi körül. Jól vagy? – kérdezem álságosan, direkt nem óárjú, még azt mondaná, hogy Kösz, jól.

Tényleg nincs jól. Úgy érzi, valósággal nem kap már levegőt, hogy meg kell fulladni. Nem úgy, hisz már nem is dohányzik, hanem úgy.

– Tényleg nem dohányzol? De hisz ez fantasztikus! – dicsérem tiszta erőből, és az fut át az agyamon, hogy ezzel akkor se árthatok, ha rákos, de biztos nem, mert mintha inkább meghízott volna. A bókra vicsorgással reagál: a szeme nem mosolyog, csak a szája.

– Kedves vagy, de nekem ez nem sikerélmény. Én szerettem cigizni, és akaratom ellenére szoktam le, mert muszáj volt. De inkább hagyjuk.

Leszokni a dohányzásról, ez az akarat diadala szerintem, úgy hogy ne hagyjuk! Nem hagyom.

– Hát, figyelj! Mikor kirúgtak, adtak egy kis végkielégítést, így nem éreztem magam azonnal anyagilag kiszolgáltatva. Amíg tartott az a pénz, még reménykedtem is, hogy meg tudom valósítani a tervemet, merthogy volt rá elképzelésem, hogyan állok a saját lábamra. Aztán fokozatosan szertefoszlott, mert nap nap után ismertem rá a valóságnak egy-egy újabb darabkájára, valami olyan összefüggésre, amelynek alapján lassan kirajzolódott a szemem előtt ez az új rend. És megszületett a felismerés, hogy ezek bizony nem szánnak, nem tartogatnak nekem semmi jót. El se tudod képzelni, mit jelent háromhavi álláskeresési segéllyel utcán landolni az én koromban! A gyereket közben felvették az egyetemre, még szerencse, hogy nem önköltségesre. Mondjuk gimnázium alatt épp elég különórát kifizettünk ahhoz, hogy bőven jó legyen a gyerek az államilag finanszírozotthoz. Akkoriban telt rá. De nagyon nehéz volt elszakadni, pokoli volt átélni, ahogy kiürült a ház. Meg azt, hogy voltaképpen lett még egy háztartás a budapesti albérlettel. Lakbér, utazási költség, Pesten bérlet, a kajája, ráadásul a büdös kölykét úgy neveltük, hogy még koncert- meg színházjegyre is költ. Hónapról hónapra apadt a tartalék a bankszámlánkon. Persze, igyekeztem lassítani ezt az apadást, olcsóbb biztosítás, olcsóbb internet, három fokkal vissza a termosztátot… Lemondtuk a Népszabit. Szegény férjem, ő épp ezt dolgozta fel legnehezebben, hogy elfogytak előle a betűk meg a valódi hírek. Nem olyan egyszerű ám elengedni azt, ami egyszer már megvolt! Megtanultam ellenben úgy variálni a sárga csekkekkel, hogy elkerüljem a nagyobb bajt. Muszáj volt, mert az azért nagyon szar érzés, mikor olyan ajánlott levelet küldenek, amelyben napra pontosan szerepel, mikorra várható a gázóra kikötése. Feléltük az összes tartalékot, mire ilyen-olyan próbálkozások után végre lett állásom, több mint egy év álláskeresés után. Törtrésznyi fizetéssel, de mégis!

Ez tipikusan az a helyzet, amikor tilos közbekérdezéssel gyorsítani a történetet, mert szétpattanhat a buborék. Olyan, mintha magának foglalná össze ismét, mi is történt, vagy hogyan történhetett ez meg vele. Jobb, ha nem hívom fel a figyelmet rá, hogy én is itt vagyok. De ekkor jelentőségteljesen a szemembe néz:

– És akkor jött a trafik-mutyi! A zsigereimben éreztem azt, amit Hadházy Ákos vallomása nyomán tényszerűen is megtudtunk. Eldöntöttem, hogy én ezeknek egy fillért se vagyok hajlandó fizetni. Volt akkoriban egy honlap, ahol felsorolták, kinek a kicsodája nyert trafikot és hányat, én azt átbogarásztam, tiszta volt előttem minden. Ezt az álságos szemétséget, hogy egészségnevelés meg ifjúságvédelem címszó alatt véghezviszik a csókosok kistafírungozását! Hát rám ebben ne számítsanak! Nem volt elég, ahogy megaláztak bennünket ezzel az eszement törvénnyel a nemdohányzók védelmében, hogy most a tanárnőnek az utcán, a diákjai szemeláttára kell elszívni nagyszünetben a bagóját, míg ezt korábban a dohányzó-tanáriban úgy tehette, hogy egyetlen tanítványának se kellett tudnia róla, most még a dohányzók pénzén akarják hizlalni a klientúrájukat! Csökkentve egyébként azt az állami bevételt, amelyből, mondjuk, a majdani tüdőrákomat gyógyíthatnák, vagy valódi ifjúságvédelmet finanszírozhatnának. Nagyon dühös lettem! A szerencsétlen szabolcsi dohánytermelőkről nem is beszélve, hogy ez hány család megélhetése volt itt, borzasztó, na!

Forrás: 444.hu


Nyíregyházán elég komoly KGST-piac van, ott engem mindig is környékeztek árusok, pláne, ha cigit láttak a kezemben, súgták-búgták a fülembe: cigerettát? Hát, most nem hessegettem el őket. Hamar kitapasztaltam, hogy az Ukrajnából csempészett cigik közül semmiképp sem ukrán, hanem valamilyen multinacionális terméket kell választani, aztán azt is, hogy lightot, két-három nekifutásra megvolt az új márkám, olyan világoskék, amit egyébként üzletben is megvehettem volna. Közben estem persze pofára is: volt, hogy 3500 forintért tíz doboz kartonpapírral töltött cigisdobozt vettem. Az elején pancser voltam, na. Ezért van, hogy felbontják a vevő szeme láttára az originál csomagolást, hogy lássa, mit vesz, de a nemdohányzó árus néha olyan avatatlan, vagy úgy be van tojva a lebukás veszélyétől, hogy akkora lendülettel tépi hátra a doboz tetejét, hogy bereped a hártyavékony cigarettapapír is a füstszűrő közelében. Ne tudd meg, ez milyen piszok kellemetlen, úgy kell tartani az ujjaid között a szálat, hogy ezt a picinyke repedést befogd, különben teleszívod magad levegővel. Párszor így is jártam. Ennek az élménynek a hatására lehetett, hogy megörültem, amikor már eleve felbontott dobozt mutatott a díler. Ezt biztos nem sietve tépték, nem lesz repedt a cigi, mondtam magamban,. Hát, nem. Nem volt repedt. Inkább kicsit ráncos. Nagyon nehezen jöttem rá, mi a baj: házilag töltött cigit adtak el nekem a megszokott márkájú dobozban! Mekkora szemétség már, nem? Bár dühös voltam, azért mindjárt bekúszott a gondolataim közé, hogy valószínűleg ez a megélhetése a nyomorultnak, és legalább cigit ad, meg még dolgozott is vele. Na, aztán néhány hetes vagy pár hónapos küszködés után találtam egy aranyos öregasszonyt a piacon, aki cigit árult. Úgy döntöttem, ő lesz a dílerem, merthogy hibátlan, csempészett ukrán cigit kaptam tőle megbízhatóan. Néhány találkozás után megjött a bizalom egymás iránt, minek mindkettőnknek kimenni a városból a Tokaji úti KGST-piacra, telefonáljon kedves, írja csak a számomat. XXL-es fehér póló van? Hány kéne? Három. Minden szónak van jelentése a telefonbeszélgetésben, de legyen elég annyi, hogy ez három karton, harminc doboz, egyhavi adag. Kockázat semmi. Olyan hetvenéves forma a néni, nyilván az unokájának segít a terítésben, vagy a fene tudja, mindig utcán találkoztunk, és nem ácsorogtunk, nem beszélgettünk. Mindig az ingyenes önkormányzati újságba voltak csomagolva a paklik, aztán pedig egy cipős dobozba.

És soha nem akadt el a szállítmány? – ötlik fel bennem, de nem teszem fel a kérdést. Veres János pénzügyminisztersége óta a magyar-ukrán határon kiemelt cél, feladat, sőt, prioritás a cigarettacsempészés visszaszorítása, az állami bevételek biztosítása. Ez azt jelenti, hogy két dobozzal hozhat legálisan az utas, és a vámosok iszonyú erőfeszítéseket tesznek, hogy megtalálják azt a még két-három dobozt, amit az ember a kocsi kesztyűtartójába vagy az utazótáskában a szennyes közé rejt. Csak semmi lazaság, az adóbevételekből az állam utat, iskolát épít, működteti az egészségügyet! Közben szervezett bűnözői csoportok kamionszámra szállítják Magyarországra az ukrán zárjegyes terméket, és nyilván alapos számításokkal támasztják alá, hogy a félrenézésért járó megvesztegetési pénzek kifizetése után hány ládányi árut kell bebukni hagyni a Tiszán, a Batáron csónakázva vagy Zsigulival a szatmári, beregi földutakon kocsikázva egy-egy balekkal ahhoz, hogy a lánc minden szeménél meglegyen a szükséges haszon és garantált legyen a piramis csúcsán az extraprofit.

– Olyan megbízható volt az ellátás, hogy mikor az utolsó dobozzal bontottam, csak akkor telefonáltam, hogy kellenének az XXL-es fehér pólók, és a dolog működött! Ezt persze jól kellett időzíteni, közel a fizetéshez. Hozzászoktam ehhez is: alkalmazkodtam a töredékjövedelemhez. Abból főztem, ami épp akciós volt, kitapasztaltam, mit melyik üzletben érdemes beszerezni, hogy a legjobban jöjjek ki, hogy az olcsó sajátmárkás cuccok közül melyiknek milyen a minősége, és valahogy mindig megoldottam. Igaz, benne volt a végén már az is, hogy csak akkor ettünk húst, amikor hazajött a gyerek. Fel-felötlött, hogy ez a rohadt cigi, ez is milyen drága, abba kellene már hagyni, de sose komolyan. Én tényleg szerettem dohányozni! Szerettem azt az érzést, ami átjárt, amikor az ereimbe szivárgott a nikotin. A cigi drog, semmi kétség, még ha itt nemzeti trafikban árulják is. Néha szorongva gondoltam arra, tán vasból vagyok, hogy harmincévi intenzív dohányzás még nem kezdte ki a szervezetemet.

– De hát akkor mi történt, könyörgöm, most már mondd a lényeget!

– Elszakadt a gyerek nadrágja. Érted? Telefonált, hogy utaljak pénzt, de én cigire költöttem épp az utolsó ezreseket. Nagyjából annyit, amennyiből nadrágot is vehettünk volna. Azt persze nem tudom, mi lesz, ha megadja magát a hűtő. Mert vacakol. Nincs már miről lemondanom.

 

Veszprémi Erzsébet újságíró

(Beszéde a Szolidaritás demonstrációján 2013-ban és díjnyertes műsora 2008-ból)

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal