Dekázni tudni kell!
- Részletek
- 2015. február 06. péntek, 03:08
- Szüdi János
Országunkban a Horthy-rendszer sajátos restaurálása folyik. Ennek célja, hogy a „jobboldal" tartós berendezkedése mellett, minden más nézet marginalizálásával, a parlament látszatműködtetésével a szabadságjogokat erősen megszorító, protekcionista gazdaságpolitikát folytató, szociálisan érzéketlen, az emberi méltóságot semmibe vevő, soviniszta húrokat pengető, vezéri tekintélyelvű országvezetés alakuljon ki. Ez a folyamat együtt jár a piaci viszonyok korlátozásával, az önkormányzatiság minden formájának felszámolásával, egy új uralkodó elit létrehozásával, a nagybirtokok ismételt kiépítésével, az úr és a szolga-cseléd-napszámos kapcsolatrendszer legalizálásával, egy lojális hivatalnoki gárda felállításával, az állam által elismert egyházak politikai, kulturális befolyásának erősödésével, a sajtó, az oktatás, a kultúra államosításával, a társadalom műveltségi szintjének csökkentésével, a hatalomtól független szervezetek ellehetetlenítésével, az erőszakszervezetek megerősítésével.
Orbán a lehető legjobb időben érkezett ahhoz, hogy végrehajthassa az alkotmányos puccsot. 2010-ben a morális és szociális feszültségek szinte pattanásig feszítették a húrt az országban. Ennek a helyzetnek a kialakulása visszavezethető a rendszerváltó kerekasztal hibás, hiányos gazdaságpolitikai felkészültségére, az ebből származó hibás, hiányos javaslataira, az ezek alapján született politikai és kormányzati döntésekre. Visszavezethető a társadalom tagjainak irreális, felfokozott jólét iránti vágyaira. Visszavezethető a valós helyzet politikai elködösítésére. Az itt élők azt hitték, azt akarták hinni, hogy létezhet olyan hatalom, létezhet olyan kormány, amelyik a szegénység, az egyenlősdi társadalmából átvezetheti az országot oda, ahol a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet. Átvezetheti, méghozzá úgy, hogy ennek érdekében nem kell áldozatot hozni. Ez a tévhit azonban nem róható fel az embereknek. A hatalom mindig is azt sulykolta, hogy senkinek sincs joga semmihez, mindenki csak arra jogosult, amit a hatalom nyújt, a hatalom megold minden problémát, aki a hatalomban bízik, az számíthat a hatalomra. Az állam által irányított sajtó és oktatás segített a hatalomnak. Nem nyújtott objektív tájékoztatást, nem készítette fel az itt élőket az öngondoskodásra, a társadalmi folyamatok megismerésére. Az állam által irányított sajtó és oktatás betöltötték rendeltetésüket, erősítették a jó vezér mítoszát, legyen az a király, a kormányzó, az első titkár. A politika hazánkban úri huncutság maradt mind a mai napig.
A rendszerváltás felülről érkezett a néphez A rendszert váltó politikai erők nem tudták, nem merték megmondani, hogy legalább tizenöt év kell ahhoz, hogy a magángazdaság jól érzékelhető életszínvonal emelkedéssel járjon, ha sikerül megtalálni a helyes gazdasági irányt. A rendszert váltó politikai erők nem tudták, nem merték megmondani, hogy csak azt lehet elosztani, ami van. Sőt a hatalom nem egyszer épp az ellenkezőjét tette, azt is elígérte, még el is elosztotta, ami nem volt. A figyelmeztető szavak elszálltak. A józan kezdeményezések elbuktak. A rossz döntések hatásai – s ebben erősen közrejátszott a gazdasági világválság is – 2007-re felerősödtek. A közkiadások radikális csökkentése elengedhetetlenné vált az ország megmentése érdekében. Az ország többsége nem akarta tudni az okokat, csak értetlenkedve azt érzékelte, hogy egyre több a szegény, egyre nehezebb boldogulni.
2010-ben elérkezett a Fidesz ideje. Orbán megváltóként léphetett porondra, úgy, mintha semmi köze nem lenne a kialakult helyzethez. Pedig abban, hogy az országban minden a visszájára fordult, oroszlánrésze volt a Fidesznek, személy szerint Orbán Viktornak is. Nem csupán azért, mert első – 1998-tól 2002-ig tartó – uralkodása rossz döntéseinek hatása ciklusokon ívelt át, hanem azért is, mivel ellenzékben a „minél rosszabb, annál jobb” taktikát választotta. Ennek jegyében megakadályozott minden olyan döntést, amelynek a meghozatalához – például az önkormányzati reformokhoz – kétharmados többségre lett volna szükség a Parlamentben. E taktika részeként – miután 2002-ben és 2006-ban a Fidesz megnyerte az önkormányzati választásokat – tudatosan hátráltatták a kormányzati döntések végrehajtását. A Fidesz által irányított testületek – megszegve az államháztartás szabályait – hatalmas adósságokat halmoztak fel, amelyeket 2011–2012-ben „nagy kegyesen” kifizetett a kormány. Mélyütésként, „szociális” népszavazás útján, a Fidesz megakadályozta a mérsékelt, de szükségszerű gazdasági reformok megkezdését, befejezését. Ráadásként, szétszakítva a társadalmat, polgári elégedetlenségi mozgalmat szervezett, támogatva a parlamenten kívüli politizálást, amelyben maga is részt vett.
Az egyre növekvő szegénységre, a nem csökkenő munkanélküliségre nem volt vigasz az a tény, hogy 1990 után kiépült a hatalommegosztásra épülő jogállam. Mintha rólunk szólna, amit Sebastian Haffner a fiatalságáról, az 1920-as évekbeli Németország lelkiállapotáról leírt az Egy német története című önéletrajzi regényében. A kormányválságok, a véres utcai összecsapások, a hiperinfláció, a munkanélküliség 1914-től 1924-ig tartó szakasza után 1924 és 1929 között egy olyan időszak következett, amelyben „mindenki lehetőséget kapott, hogy visszavonuljon a magánszférába... és ott keresse a boldogságot, ahol akarja... Kiderült, hogy egy egész német nemzedék nem tud mit kezdeni a szabad magánélet ajándékával... ahhoz volt szokva, hogy mindazt ami az életet kitölti... készen és kimérve kapják felülről.... Így a közélet feszültségének enyhülését és az egyéni szabadságra való lehetőséget nem ajándéknak tekintették, hanem veszteségnek... Ebben az időszakban nyílt meg az a láthatatlan... szakadék, amely a német népet nácikra és nem nácikra osztotta.” (id. mű, 85–87. old.)
Hazánkban az 1990-es rendszerváltással elkezdődött út vezetett el oda, hogy a jobboldal szabad választásokon korlátlan felhatalmazást kapjon a kormányzásra. Ezt a felhatalmazást úgy kapta meg a választóktól, hogy nem árulta el, mit fog tenni a hatalom birtokában. Orbán csak a választási végeredmény megismerése után közölte, hogy megnyerték a fülkeforradalmat, s ez a győzelem mindenre feljogosítja őket. Négy év kormányzást követően, a jogállam felszámolás után, a választás rendszerének radikális átalakításával – immár nem szabad választásokon – a jobboldal ismét korlátlan felhatalmazást kapott arra, hogy folytathassa a magyar felsőbbrendűségre épülő országvezetést. Hogy miért? Beigazolódott, a társadalmi fejlődést, a polgárosodást nem lehet megkerülni, felgyorsítani. Húsz év nem volt elég ahhoz, hogy általánossá váljon a közmegegyezésre, az emberi méltóságra, a méltányosságra épülő közgondolkozás, hatalomgyakorlás. Húsz év kevés volt annak tudatosításához, hogy a magyarokat nem a balsors, hanem vezetőinek szűklátókörűsége, nem egyszer ostobasága tépi több száz éve. Húsz év kevés volt ahhoz, hogy az ország szembenézzen a saját múltjával, s levonja a ma érvényesíthető konklúziókat. Húsz év kevés volt ahhoz, hogy az alávetettség elfogadása, sőt óhajtása helyébe a büszke, öngondoskodó polgár lépjen. Mint ahogy húsz év kevés volt ahhoz is – s ebben minden kormányzat ludas –, hogy a társadalmi kontroll lerázhatatlanná váljon.
Az igazság az, hogy a hatalmat nem a jobboldal, hanem a jobboldaliság paravánja mögé rejtőzködő kalandorok ragadták magukhoz. A kalandor jobboldal pedig a zavarosban halászva nem az ország felvirágoztatását, hanem saját érdekeit, meggazdagodását tűzte ki célul. Nem jobb- és nem baloldali, hanem közös értékek semmisültek meg, égtek el a politikai krematóriumban. Nem jobb és nem baloldali eszmék, hanem a józan gondolkozás, az önmérséklet, a szolidaritás helyébe lépett a gátlástalanság, a pökhendiség, a kivagyiság és a cinizmus. A soha meg nem született kormányprogramra hivatkozva, a közjó nevében végrehajtott visszaállamosítások nem a meghirdetett „Jó Államot” szolgálják, hanem a még meglévő közszolgáltatások kifosztását, lebontását. Valóságos és régi vita az „oldalak” között az állam szerepe a gazdaságban, a szolgáltatásokban. A vita azonban nem érintette a jogállam és az emberi jogok tiszteletét, a magántulajdon szentségét. A kalandor jobboldal nem vitázott. Felszámolt mindent. Az állami szerepvállalás erősítésének örve alatt kiépítette a minden ellenőrzés alól kibúvó, korlátlanul felelőtlen államot.
A történelem megismétli önmagát? A zsidók még a marhavagonokban sem hitték el, hogy Őfőméltósága elárulta őket. Az országban sokan még mindig nem hiszik el, hogy az 1989-es újratemetés hőse egy hazardőr. Nem akarják látni, hogy kifosztották őket. Nyugodtak. Vajon van-e alapja e nyugalomnak? Látszólag igen. A parlamentben ott az ellenzék. Sőt, már felügyelőbizottsági helyeket is kapnak. Lehet irkálni. Lehet tiltakozni. Lehet tüntetni. Ez azonban nem több, mint a szabadság illúziója, mivel nem a rendszer lényegéből fakad, hanem egyetlen ember szeszélyétől függ. A történelem megismétli önmagát? Talán nem. Talán megmozdul valami. Vannak tüntetések. A tüntetéseken való részvétel azonban még mindig az úri huncutság része. Több kell. Arra van szükség, hogy a közmunkás is megértse: nem a sors rendeltetése, hogy utcát sepertessenek vele.
DEKA-közösség, második plenáris ülés – Facebook
Talán a Demokratikus Kerekasztal, a DEKA felrázza a közönyösöket, talán tud mutatni valami mást? Talán a polgári körök mellett megalakulnak a szabadság kis körei? Talán a DEKA-körök, stílszerűen a DEKA-grammok behálózzák az egész országot? Sok lúd disznót győz, tartja a mondás. Ha a grammokból tonnák lesznek, a szélsőjobbra lejtő út ismét egyenessé válhat. Ez vezethet el a demokratikus rendszerváltó erők győzelméhez. S a győzelem után kezdődhet elölről minden: a közmegegyezésen, az emberi méltóság tiszteletén, az esélyegyenlőségen és öngondoskodáson alapuló demokratikus jogállam felépítése.
Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal
