Gerő András: Zsidó kérdések

Zsidó kérdések

Nyomtatás

Részletek: 2015. február 19. csütörtök, 04:31; Gerő András

Az utóbbi nagyjából egy évben a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) képviselői, a hozzájuk intézményesen kötődő személyek egy részétől néha igen sajátos, egy irányba mutató megnyilatkozások hangzanak el.

Ezek az esetek külön-külön és együtt is kérdéseket, problémákat vetnek fel. Most nem azokra az ügyekre gondolok, amelyek a napi hírekben egyfajta botrányként jelentek meg. Nem azokról a vállalhatatlan esetekről van szó, amelyek személyi konfliktusokról, anyagi visszaélésekről vagy ezek gyanújáról szóltak, szólnak.

Értelmiségiként érdemesebb azokat a jelenségeket megvizsgálni, amelyek alapján a Mazsihisz intellektuális önkifejezésének újabb keletű sajátosságai megragadhatók. Azt is érdemes számításba venni, hogy itt egy kiemelt politikai figyelemmel kísért egyházi szervezetről van szó. Megnyilatkozásai így a közélet részeivé válnak. Ebből viszont egyenesen következik az, hogy az intellektuális megfogalmazások politikai következménnyel is járnak, járhatnak. Ebben az írásban tehát nem a zsidókról, a zsidó múltról, a zsidó identitásról szóló sokszínű és szekuláris oldalról jövő egyéni megnyilatkozásokat vizsgálom, hanem csak azokat, amelyek a honi zsidó vallási infrastruktúra legnagyobb egyházi szervezetéhez kötődnek. Ennyiben intézményes vagy az intézményesség köntösét magán viselő álláspontoknak tekinthetők.

Úgy látom, hogy a magyar közbeszéd nem szívesen viszonyul ezekhez a sokszor meglepő kijelentésekhez. Sokan – noha tudnak róla – úgy tesznek, mintha meg sem hallanák őket. Van, aki attól fél, hogy a kritika rossz színben tüntetné fel. Mások azt gondolják, hogy nyilvános kritikájuk a zsidóellenes indulatokat fokozná. Aggodalmaikat megértem, de ez nem elégséges ok arra, hogy eltekintsünk az érdemi-tartalmi viszonyulástól. Kétségtelenül megvan az ideje a hallgatásnak, de megvan az ideje a beszédnek is. Több eset alapján vélem úgy, hogy érdemes szólni.

Az alábbi írás nem személyekről, hanem személyek által megfogalmazott, az egyházi szervezethez kötődő álláspontokról szól. S persze arról, hogy ez miként hat, hathat vissza egy egyházi szervezet közéleti arculatára, illetve arról, hogy az intellektuális megfogalmazásokból milyen lehetséges politikai következmények adódnak, adódhatnak.

Nemzeti önkirekesztés

A Mazsihisz vezetősége 2014 februárjában levélben vetette fel a miniszterelnöknek, hogy jöjjön létre egy olyan intézmény, amely a magyar és zsidó kultúra szimbiózisáról, illetve arról szólna, hogy „milyen értékeket adott egymásnak a magyarság és a zsidóság”.* (A kezdeményezés óta egy év telt el, és még most sem tudunk semmit a lehetséges projekt belső tartalmáról.)

A Mazsihisz mint neológ egyházi szervezet javaslata intellektuális értelemben az együttélésre vonatkozóan egy nemzeti tartalom mellé egy vallási tartalmat állít. Két, nem egymásra vonatkozó, különnemű fogalom kerül társviszonyba. Ez önmagában is problematikus, illetve fogalmilag nem helytálló. A zsidó párja itt legfeljebb a keresztény lehetne, s akkor a javaslat keresztények és zsidók együttéléséről szólna. Ez értelmezhető, hiszen történetileg és kulturálisan kifejthető, érvelhető.

Ha a fogalmi párt más, nemzeti oldalról nézem, akkor tartalmilag a magyarnak a zsidó nemzeti tartalmat kifejező izraeli lehetne a párja, de az adott esetben ennek különösebb értelme egyáltalán nincsen, hiszen semmilyen tapasztalati tény nem támasztja alá, hogy kultúránkat a magyar-izraeli együttélés jellemezné.

A magyar és zsidó együttélés esetében nemcsak a fogalmi ellentmondásosság tarthatatlan, érvelhetetlen.

Van más probléma is.

Ha elfogadjuk azt a tételt, miszerint a két háború közti magyar állami antiszemitizmus kulturális és állampolgári értelemben magyarokat sújtott, és a holokauszt esetében a magyar állam segítségével, aktív közreműködésével semmisítettek meg a nácik zsidó származású magyar embereket, akkor ebből az is következik, hogy az üldözötteket és megölteket nemzeti értelemben magyarnak tételezzük. Ha elválasztjuk a magyart a zsidótól, akkor óhatatlanul és akaratunk ellenére igazoljuk azokat is, akik nagyon is ártó szándékkal voltak érdekeltek ebben a szétválasztásban.

Mégis mi lehet az intellektuális értelme, illetve eredménye ennek a szétválasztásnak? Vélhetőleg az, hogy egy sokféle komponensből álló és folyamatosan építkező, változó magyar kultúrát utólag szétbontsunk magyar és zsidó elemekre, s ahelyett, hogy a személyi kiválasztódás történeti-szociológiai szempontjaival bíbelődnénk vagy a tehetségre figyelnénk, megteremtsünk valamiféle racionálisan és történetileg nehezen indokolható külön zsidó, illetve tőle eltérő magyar jelenlétet.

Az a benyomásom, hogy egy magyar és zsidó dichotómiában elgondolt logika nem más, mint pozitív hangsúlyú kifordítása annak a faji antiszemita logikának, amely a magyar állam kirekesztő politikájának és a holokausztnak az alapját szolgáltatta. Egy ilyen megközelítés éppúgy zsidót keresne mindenütt, ahol az adott személy nem zsidóként, hanem példának okáért magyar íróként, zeneszerzőként vagy éppen színészként volt vagy van jelen. Az egyetlen zsidó benne a származása (amiről nem tehet) és nem a teljesítménye és identitása (amiről tehet). Ezt hívom a kifordított faji antiszemita logikának.

Megítélésem szerint tehát a Mazsihisz javaslata fogalmilag tarthatatlan. Nem szándékoltan, de mégiscsak visszaigazolja a két háború közti állami kirekesztés logikáját, s ami a legfontosabb, gyakorlatilag is működésképtelen, mert makacsul ellentmond a tényszerű megismerhetőségnek.

Nem érdemes ott zsidót keresni, ahol adott esetben az illető sem származási, sem vallási értelemben nem zsidóként volt vagy van jelen.

Politikai értelemben még problematikusabb a Mazsihisz kellően nem átgondolt intellektuális megközelítése.

A származási zsidó keresgélése egyrészt a legrosszabb fajta magyar nemzettudatot igazolja vissza; azt, amely a magyar fogalmát – s mi más a nemzet, mint a tágan értelmezett kultúrája? – mindig szűkítésben, szeletelésben gondolja el. Ha a Mazsihisz következetes lenne, akkor – éppen azért, mert a zsidót leválasztja a nemzeti közösségről – nehezen kérhetné számon, hogy egyesek listázni akarják a zsidókat, illetve idegenrendészeti eljárásról beszélnek velük kapcsolatosan. (Ezt egyébként – nagyon helyesen – számon is kérik.)

Másrészt pedig azok a zsidók, akik a zsidó nemzeti ideológia és minden XX. századi kataklizma ellenére Magyarországon maradtak, a magyar kultúrában és a magyar kultúrával élnek, magyarok – értelemszerűen beleértve ebbe a judaizmust különféle módon megélő embereket, s azokat is, akik nem vallásosak, de valamilyen értelemben zsidónak tartják magukat.

Azért magyarok, mert más nemzeti identitásuk nincsen. Ha a zsidó nemzet tagjai kívántak volna lenni, akkor erre – az elmúlt negyedszázadban bizonyosan, előtte kalandosan – módjuk lett volna. Aki itt él, az sem kényszerből, sem szabad akaratból nem a nemzeti értelemben zsidónak tekintett Izrael államot választotta.

Még akkor is igaz ez, ha sokan tételezik a „zsidó nép” fogalmát, magukat a zsidó nép tagjainak érzik, s éppen ezért nagy empátiával tekintenek a népből nemzetet teremtő politikai cionizmus eredményére, Izraelre. Ez az identitás sem jelenti azt, hogy a szabad akaratukból itt élő, Izraellel különleges érzelmi viszonyt ápoló vallásos (és nem vallásos) zsidók nemzeti értelemben ne lennének magyarok. Lehetséges és valós identitáskonstrukció az, hogy valaki a zsidó nép tagjának gondolja magát, büszke Izrael államra mint a zsidó nép teljesítményére, és nemzetileg magyar.

Az is igaz és hiteles, hogy a ma Magyarországon élő bármilyen értelemben vett zsidók közös története más, mint az itt élő nem zsidók története. Különösen igaz ez a már kiformálódott magyar nemzettudat 20. századi időszakára. A zsidók története azért más, mert életük vagy családtörténetük meghatározott időszakában a magyar állam – származási alapon – a nemzetből kiközösítette őket, s utóbb életük, illetve felmenőik élete is végveszélybe került. A szocializmus évtizedei nem ösztönöztek a nemzeti önvizsgálatra, és így a zsidóknak sokkal inkább az elfojtás és az élettényeik elhallgatása jutott osztályrészükül, mintsem a részvétel a (nem létező) tisztázó nemzeti párbeszédben. Így aztán a szocializmus időszakában végképp nem tartozott a pártolt cselekedetek közé, hogy valaki nyíltan felvállalja bármilyen értelemben vett zsidó identitását. A folyamatból és a közös történetből következően sokszor más dolgokra érzékenyek, mint a nem zsidók, s más szempontjaik is vannak az élettények megítélésekor, mint nem zsidó honfitársaiknak. Magyarok, de történetük miatt másként magyarok, mint azok, akiket nem üldöztek és nem ítéltek hallgatásra zsidóságuk okán.

Manapság viszont megváltozott a helyzet, s a „másként magyar” megközelítésnek kifejezetten kedvezőek a nemzetközi és honi feltételei. Az Európai Unió jelmondata – Egység a sokféleségben, latinul In varietate concordia – jelzi azt az értékvilágot, amely a sokféleséget pártolva hisz az egységben. Honi vetületben ennek külön nyomatékot ad a magyar kisebbségekre is kiterjesztett magyar állampolgárságból adódó tapasztalati anyag. Ha eleddig ez nem is lett volna egyértelmű, ma már jószerivel mindenki érzékeli, hogy a „magyar” fogalom nem homogén, hanem sokféleségében élő egység. A „magyar” napjainkra különösebb elméleti tudást nem igénylően is integratív fogalommá vált – magától értetődő, hogy sokféleképpen lehetünk magyarok.

A fentieket is figyelembe véve éppen ezért számomra nagy kérdés az, hogy a Magyarországon ma magukat neológ zsidónak valló emberek partnerek-e ahhoz, hogy ne tekintsék őket a magyar nemzet részének.

Összezárkóztatva tehát az elmondottakat: egy vallási szervezet intellektuálisan nemzeti önkirekesztésben megfogalmazott javaslata kérdéseket vet fel a propozíciónak az adott közösségen belüli támogatását illetően, már csak azért is, mert nagypolitikai szinten „zsidó” oldalról támogatja meg a nemzeti tartalom és a zsidóság szétválasztását kívánó kirekesztő logikákat. A „nemzeti önkirekesztés” egyszerű és hamis válasz egy kétségtelenül bonyolultabban megválaszolható, s így több szellemi befektetést igénylő kérdésre. Az egyszerű válasz ára viszont mind intellektuálisan, mind politikailag megfizethetetlenül magas.

A keresztény társadalom kollektív megbélyegzése

A Magyar Narancs 2014. december 4-i számában Karsai László, a Mazsihisz szakértője ezzel a kifejezéssel él: „a holokausztot elkövető ’keresztény nemzeti’ társadalom”.

A Mazsihisz szakértőjének ez a szövege azt állítja, hogy a holokausztot a „keresztény nemzeti” társadalom követte el.

Az állítás intellektuálisan több ponton tarthatatlan. A sokirányú hallgatás világában ismereteim szerint egyetlen olyan elemző cikk született, amely kritikailag viszonyult a szöveghez. A magát kereszténynek valló Tallai Gábor így írt: „A holokausztot… államok, és nem társadalmak követték el. Nem a társadalom működtetett megsemmisítő táborokat, hanem a Harmadik Birodalom. Nem a társadalom gyűjtötte gettóba a zsidó honfitársainkat, és nem a társadalom vasúthálózata szállította őket ezekbe a táborokba. Nem a társadalom hozott zsidótörvényeket, hanem az állam. A társadalom kisebb vagy nagyobb mértékben támogathatta a holokausztot elkövető államot, de ebből nem következik az, hogy a társadalom elkövetőként szerepelhetne. Az, hogy valaki a holokauszt elkövetését a társadalomra hárítja, egyben az állam, és így az állami vezetők felmentését jelenti – azaz horribile dictu kétségbe vonja a háború utáni nürnbergi, illetve a vonatkozó magyarországi népbírósági ítéleteket.”

Karsai szövege egyértelműen a keresztény nemzeti tudatú magyar társadalomra vonatkozó kollektív stigmatizáció, azaz megbélyegzés. A kollektív megbélyegzés története nagy múltra tekint vissza, vélhetőleg nagy jövője is van, és a történelem során nem is egyszer a zsidókat érintette. Soha semmikor nem volt igaz, így most sem az, éppen ezért intellektuálisan elfogadhatatlan, noha politikailag sokszor nagyon használhatónak bizonyult.

Tallai így folytatja: „Karsainál a kollektív felelősség amúgy jelzősen szerepel: keresztény és nemzeti. Ebből az következik, hogy aki Magyarországon kereszténynek és nemzetinek gondolta magát, az elkövette a holokausztot. Aki pedig ma is keresztény és nemzeti értékek mentén képzeli el életét, az Karsai logikája szerint a tettesek szellemi örököse… Hogy ez abszurd? Az. És mégis. Apor Vilmos, Mindszenty József, Márton Áron püspökök, Sztehlo Gábor, Bethlen István gróf, Schlachta Margit, Márai Sándor, Bibó István és azon névtelenek sokasága, akiknek embermentő gesztusaira szinte minden holokauszttúlélő visszaemlékezésében találunk utalást, Karsai szemében nem létezőek. Ő bűnös ’keresztény nemzeti társadalmat’ vizionál, ami tarthatatlan állítás… A helyes végkövetkeztetések érdekében rögzítsük: veszélyes és káros letagadni, elkenni, relativizálni a holokausztért viselt magyar állami felelősséget, és azt, hogy ennek milyen társadalmi támogatottsága volt. De legalább ilyen veszélyes és káros ezt a felelősséget kiterjeszteni, parttalanná tenni, sőt, hovatovább eljutni oda, hogy az egész magyar társadalom a felelős.”

Mi lehet az intellektuálisan tarthatatlan, keresztényellenes megfogalmazás, illetve tartalom politikai célja és hozadéka?

A hozadékkal kezdem. A magát kereszténynek gondoló társadalomban nagyjából-egészében ennek semmi hozadéka nincs, s ha lehet egyfajta kreált szóval élni, csak „viszedéke” van. Mifajta empátiát lehet remélni a keresztény magyar világtól a holokausztot illetően, ha a keresztény társadalmat fogalmilag pontatlanul az elkövetés bűnében marasztaljuk el? Csak a holokauszt iránti érzéketlenséget lehet fokozni, illetve rájátszani arra a nem egyszer antiszemita tartalmú sztereotípiára, miszerint a zsidók a holokauszt megtörténtének tényét csak igaztalan vádaskodásra képesek felhasználni, s ebből ráadásul anyagi hasznot remélnek.

A pozitív politikai cél az lehet, hogy a zsidóságot – úgy, ahogy ezt a Mazsihisz a magyar és zsidó dichotómiával már megtette – utólag teljesen leválasszuk arról a társadalomról, amelynek része volt. S amely – a túlélők személyes visszaemlékezései alapján – számtalan gesztussal adta tanújelét az állami politikával való egyetértésnek, a nem egyetértésnek és a közömbösségnek. Az állam politikája soha, semmikor nem egyenlő a társadalmi reakciók sokszínű halmazával. Egyszóval a társadalmat alkotó emberek azt tették, amit tenni szoktak, s mi most mégis utólag azt mondjuk, hogy ők ölték meg a családunkat, rokonainkat; nem az államot képviselő csendőr, hanem a szomszéd vagy a sarki pék csapta rá az Auschwitzba induló vagon ajtaját a nagypapára.

Egy ilyen mondat – éppen intellektuális tarthatatlansága miatt – alkalmas arra, hogy be nem temethető árkot ásson zsidók és keresztények közé. Ez politikailag csak azoknak a keresztényeknek jó, akik a zsidókat, illetve a zsidónak tekintett embereket nem gondolják integrálhatónak, és csak azoknak a zsidóknak jó, akik úgy gondolják, hogy a másik – azaz adott esetben a keresztények – kollektív stigmatizációja ad számukra identitást. Egy ilyen mondat a kölcsönös érzékenység tisztelete és a fogalmilag pontosan differenciált megközelítés helyett kihatásában az örökíteni kívánt gyűlölet és gyűlölködés identitáspolitikai célját segítheti elő.

„Egyedül vagyunk”

A Magyar Narancs 2014. december 11-én interjút közölt a Mazsihisz kezelésében és fennhatósága alatt álló Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár újonnan kinevezett igazgatójával. Ebben a nem magánemberi minőségben adott interjúban Toronyi Zsuzsanna hangsúlyozottan a mai magyar politikáról azt mondja: „…van egy olyan érzésem, hogy a politika számára a halott zsidó a jó zsidó. Akire lehet emlékezni, akinek emlékművet lehet építeni, amit át lehet adni, ahol aztán beszédet lehet mondani.”

Érteni vélem az igazgató szájából elhangzó mondatokat, hiszen ő azt veti fel, hogy az emlékezetkultúrára szánt összegeket inkább a társadalmi konfliktusokról szóló oktatásba kellene fektetni. (Megítélésem szerint egyébként a két cél nem zárja ki egymást.)

De a mondat mégis mérhetetlenül rossz, intellektuálisan tarthatatlan.

Először is nem lehet a politika egészét úgy minősíteni, ahogy ez a mondat megteszi. A mai magyar politika mind szervezetileg, mind tartalmilag nagyon is tagolt világ. Vannak pártok, vannak a pártokhoz kötődő szervezetek, vannak politikai színezetű civil szerveződések, van pártálláspontokhoz kötődő média és sok minden más. Nem lehet a politikát egynemű képződménynek látni és láttatni.

Másodszor nem lehet azt mondani, hogy az ily módon tagolatlanul és differenciálatlanul értelmezett politika számára egyedül a halott zsidó a jó zsidó. Ez annyit jelent, hogy nagyjából-egészében politikai konszenzus uralkodik a holokauszt tragikumáról, de minden más, ami zsidónak minősül, kevéssé elfogadható, illetve nem kedvelt a „politika” számára.

Itt üt vissza a teljes differenciálatlanság.

Ma Magyarországon van olyan párt – a 2014-es választásokon közel 1 millió szavazatot kapott –, amelyiktől nem idegen a rasszizmus, beleértve az antiszemitizmust is. Van olyan párt, amelyik folyamatosan szót emel a rasszizmussal, illetve az antiszemitizmussal szemben, s van olyan is, amelyik szót emel, de viselkedését sokan kétértelműnek látják, s ehhez érveik is vannak. Következőleg nem állítható az, hogy a politikának a halott zsidó a jó zsidó, mert a zsidóságot illető politikai reakciók nagyon is eltérőek.

Harmadszor azt sem lehet állítani, hogy a rendszerváltás óta politikai hatalmat gyakorló különféle erők ne támogatták volna, támogatnák a létező, magukat zsidónak valló szerveződéseket, amelyeket értelemszerűen élő emberek tartanak fenn. És nemcsak támogatták: jelentősnek mondható pénzösszegeket bocsátottak, bocsátanak rendelkezésükre – nem azért, mert pozitívan vagy negatívan akarták vagy akarnák őket megkülönböztetni, hanem azért, mert Magyarországon kialakult egy állami, normatív módon működő egyházi és civil finanszírozás. Következőleg – most már csak a zsidóságra vetítve ezt az összefüggést – nem lehet azzal vádolni „a politikai hatalmat”, hogy számára csak a halott zsidók lennének jók.

Mégis mi lehet a politikai célja egy ilyen intellektuálisan mélyen igazságtalan mondatnak?

Megítélésem szerint itt is identitáspolitikai célról lehet szó. Ha a magyar politika csak a halott zsidót szereti, tehát az élő zsidót kevésre tartja, akkor az élő zsidók léthelyzete az „egyedül vagyunk” érzésre alapul. A gondolatból az következik: egyedül vagyunk, mert a politika ugyan elvisel minket, de ennél többről nincs szó.

Az identitáspolitikai célon túl igencsak kérdéses az adott kijelentés, illetve a mögötte lévő érzet politikai értelme és haszna. Képes arra, hogy a magyar politika egészét elidegenítse magától, s így lemond azokról a szövetségesekről is, akik pozitívan, támogatóan, empátiával viszonyulnának egy-egy zsidónak minősített célhoz.

Járulékos következménye az, hogy fenntart és erősít egy érzetet, amelyet viszonyulásaival, tetteivel az elmúlt 25 év egyetlen politikai hatalma sem kívánt kialakítani. Ha ugyanis ezt akarták volna, akkor nem lehetett volna Magyarországon egyfajta „zsidó kulturális reneszánsz”; nem alakulhattak volna új vallási jellegű zsidó közösségek; nem jöhetett volna létre egy differenciált és tagolt zsidó intézményrendszer. Ehhez sok ember akarata, odaadó és lelkes munkája is kellett, de nem volt nélkülözhető a közhatalom anyagi, politikai és erkölcsi segítsége sem.

A kijelentés, illetve a mögötte lévő identitáspolitikai cél arról szól, hogy a magát zsidónak valló önazonosság egyfajta totális kapcsolódás-mentességben gondolja el magát; elkülönüljön mindattól, ami a differenciálatlanul tételezett magyar valóság meghatározó szeletét, a politikát jelenti. Mindezt úgy kívánja megtenni, hogy ennek felelősségét – egy hamis, mert tényszerűen nem bizonyítható tételezés nyomán – a „politikára” hárítja.

Nagy kérdés, hogy az a neológ vallásos zsidóság, amely a Mazsihisz szervezeti hátterét adja, s amely ezer szállal kötődik a magyar valósághoz, vevő-e az „egyedül vagyunk” eszméjére?

Az Alexandrov Együttes kórusa a pesti gettó felszabadításának 70. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen a Dohány utcai zsinagógában – MTI/Marjai János

Szerepzavar

A Mazsihisz intellektuális tisztázatlanságaiból egyéb politikai következmények is származnak; olyanok, amelyek csak szimbolikusan lényegesek, s olyanok, amelyek közvetlenül érintik a szervezet politikai viszonyrendszerét.

Előbb nézzünk meg egy olyan intellektuális tisztázatlansági esetet, amelynek a politikai mezőben „csak” szimbolikus jelentősége van.

2015. január 18-án – mint minden évben, így idén is – a pesti gettó felszabadításának 70. évfordulója alkalmából gyászmegemlékezést tartottak a Dohány utcai zsinagógában. A megemlékezésen – több rabbi mellett – felszólalt a Mazsihisz elnöke is. Ez annyit jelentett, hogy a Mazsihisz teljes mértékben felvállalta ezt a rendezvényt – annak ellenére, hogy a szervezést a vele éppen vitában álló legnagyobb hitközsége, a Budapesti Zsidó Hitközség végezte el, s a Mazsihisznak csak rövid idő állt rendelkezésére a már megszervezett esemény újraformálására. A Mazsihisz elnöke elmondta: „Az eredeti programot egy nap alatt sikerült vállalhatóvá alakítanunk.” Tehát amiről írok, az a Mazsihisz által vállalhatónak tekintett program.

Az ünnepi eseményen hangsúlyosan szóba került az a történelmileg hiteles tény, hogy a pesti gettót a szovjet hadsereg szabadította fel.

Mint tudjuk, a magyar társadalom emlékezete megosztott a szovjet hadsereg szerepét illetően. Sokan nem felszabadításnak, hanem – ugyancsak alappal – egy újabb megszállás kezdetének tartják a szovjetek bejövetelét. A gettóban élő zsidók számára azonban nem lehetett kétséges, hogy ez felszabadítás. A Wehrmacht jelenléte 1945-ben Magyarországon egy gettóban vagy nem gettóban élő zsidó számára a biztos halált jelentette, a Vörös Hadsereg pedig az élet lehetőségét. Így az a zsidó, aki egyenlőségjelet tesz a szovjet hadsereg és a Wehrmacht közé, idiótának lett volna tekinthető. (Ez is azt mutatja, hogy a 20. századot illetően bizonyosan nem lehet egységes nemzeti elbeszélésmódot kialakítani.)

Ámde a magyar nemzet részeként (túl)élő zsidók története nem ért véget 1945. január 18-ával. Ők is tudhatták, hogy a felszabadító szovjet hadsereg állama, a Szovjetunió 1945 utáni históriája mind kül-, mind belpolitikailag határozottan zsidóellenes irányba fordult. Talán elegendő itt utalni arra, hogy a Szovjetunió (és hadserege) előbb burkoltan, 1967 után pedig nyíltan azokat támogatta, akiknek célja nem Izrael kritikája, hanem az állam elpusztítása volt. Ne legyenek illúzióink: ha a szovjetek által támogatott erők győztek volna, akkor ennek eredménye az Izraelben élő zsidók tömeges legyilkolása lett volna. Nem így történt, de ez nem a Szovjetunión múlt. Az orosz külpolitika jelenleg is az Izrael elpusztítását most is napirenden tartó Irán legfőbb politikai és katonai támogatója. Belpolitikailag pedig nem árt felidézni Sztálin cionista orvosper-ideáját és a brezsnyevi éra gyakorlatát a szovjet „numerus clausus”-ról. A Szovjetunió volt az az állam, amelyik szinte ellehetetlenítette az antiszemita politika elől menekülő zsidók kivándorlását. A szovjet példa is azt mutatja, hogy a zsidóellenesség független változó – a jobb- és a baloldal egyaránt képes használni.

Ehhez képest a megemlékezésen pontosan négyszer hódoltak a szovjet hadsereg nagyszerűségének. Először is többször megköszönték a felszabadítást. Másodszor elhívtak néhány szovjet veterán katonát, akiket megünnepeltek. Harmadszor az ünnepségen felszólalt az orosz nagykövet. Negyedszer pedig fellépett az orosz hadsereg kórusa, az Alexandrov együttes. Meghívásukat az orosz atomügynökség, a ROSZATOM támogatta.

Úgy tűnik tehát, hogy a Mazsihisz által felvállalt és hitelesítésével lezajlott rendezvény a szükségesnél jobban meg kívánt felelni az egykori felszabadító tettre joggal hivatkozó emlékezetnek. A túlzott mértékű megfeleléssel valójában a mai orosz politika igényeivel, és nem a zsidó emlékezet alappal bíró összetettségével azonosult. Igazi szimbolikus szerepzavar. Nincsenek tisztában azzal, hogy minek és mennyire kell megfelelniük, s minek nem.

Politikailag elég szürreálisnak tűnik a mai orosz politikának való túlzott megfelelés. Kérdés, hogy ettől milyen hasznot remélnek. További támogatásokat a ROSZATOM-tól? Már az is enyhén szólva groteszk, hogy a ROSZATOM és a zsidó hitközség útjai összeértek.

De az intellektuális tisztázatlanság sokkal komolyabb politikai szerepzavart is képes előidézni.

Igen fontos és lényeges a zsidó egyházi szervezet és az állam, azaz a politikai hatalom viszonya. A magyar alaptörvény rögzíti az állam és egyház szétválasztását. Mégis – ennek ellenére – a Mazsihisz kívánta és elfogadta, hogy vétójogot kapjon egy állami nagyberuházás, a Sorsok Háza esetében. Én előre jeleztem, hogy nem helyénvaló élni a kívánt, majd a hatalom által felkínált, de nem feltétlenül beváltható a joggal. 2014. október 30-án a Magyar Narancsban azt írtam: „A Mazsihisz helyesen tenné, ha nem élne ezzel a lehetőséggel, mert lehet, hogy az állam és egyház szétválasztását megkérdőjelező politikai gyakorlat ma kedvező neki, de holnap nagyon rossz következményekkel is járhat. Most szólok: a gyümölcs mérgezett, nem szabad elfogadni.”

Még három hónap sem telt el, és a Mazsihisz elnöke szó szerint azt sérelmezte, hogy a „kabinet beavatkozik a Mazsihisz belügyeibe”! Az elvi problémán túl még azt a kézenfekvő politikai összefüggést sem érzékelték, hogy a hatalomvágy korlátlanságának érvényesítésében a kormány jobb, mint ők, hiszen összehasonlíthatatlanul több eszköze van, mint nekik.

Mindez számomra arról szól, hogy a Mazsihisznak nincs tiszta képe arról, hogy mi az ő szerepe; milyen elvi alapon kell és lehet együttműködnie a kormánnyal, és milyen elvi alapon nem szabad ezt megtenni.

S ez már igazi politikai kérdés.

De talán még fontosabb az, ami a politika mögött van: az intellektuális tartalom. S ha az zavaros, akkor az is áttekinthetetlen lesz, ami belőle következik. A Mazsihisznak is el kellene döntenie, hogy az általa képviselt vallásos embereket a magyar nemzet részének tartja-e. Ha nem tartja őket a magyar nemzet részének – és akiket képvisel, azok is így gondolják –, akkor identitáspolitikailag nagyon is indokolt a nemzeti önkirekesztés, a keresztény társadalom kollektív megbélyegzése, az „egyedül vagyunk” érzet kultiválása, a magyar emlékezeti kultúrával szembeni diametrális ellenszegülés. Ez utóbbi részben azért történhetett meg, mert még a saját emlékezet összetettségének sem voltak képesek megfelelni. Ha a Mazsihisz az általa képviselt neológ zsidóságot a magyar nemzet részének tartja – és így gondolják ezt a hitközségekbe tartozó zsidók is –, akkor választhat egy asszimilációs vagy integrációs, esetleg a kettő keverékét képviselő identitáspolitikát. Ebben az esetben viszont el kell vetnie vagy lényegileg módosítania kell mindazt, amit itt most szóvá tettem, s más úton – utakon – kell elindulnia.

Szerintem tehát ideje van a gondolkodásnak, ideje van az identitáspolitikai döntéseknek, és sok egy irányba mutató eset után ideje van annak, hogy a felmerült kérdéseket szóvá is tegyük. Azt sem tartanám ördögtől valónak, ha egy intellektuálisan jól átgondolt, szakmailag megalapozott és korrekten elvégzett kutatás keretében megkérdeznék a neológ hitközségekbe tartozó embereket saját identitáskonstrukcióikról, illetve azokról a kérdésekről, amelyek ebben az írásban szóba kerültek.

Tisztábban és áttekinthetőbben látnánk, amit lehet, hogy nem is akarunk látni.

_____________________________________________________________________________

* A javaslat intellektuális vetületeiről előbb rövidebben, utóbb hosszabban („Magyar és zsidó”. In: Gerő András: Magyar másik. HTI-KKETTKK, Budapest, 2014. 83–104.pp.) már kifejtettem véleményemet. Itt most csak felidézem ennek egy részét.

** Budapest, és így a gettó felszabadításában olyan katonák vettek részt, akik valamelyik ukrán front kötelékébe tartoztak. Mint tudjuk, az ukrán front megnevezés nem azt jelentette, hogy a katonák ukránok lettek volna – a szovjet hadsereg soknemzetiségű ármádia volt. Mindenesetre a megnevezés feljogosította a Szovjetuniót arra, hogy ne csak ő legyen az ENSZ tagja, hanem – többek között – Ukrajna is, hivatkozva arra, hogy az ukrán frontok milyen nagy szerepet játszottak a náci Németország szétzúzásában. Érdekes lett volna, ha a megemlékezésre az orosz nagykövet mellett meghívják Ukrajna nagykövetét is. Mindenesetre a Dohány utcai ünnepségen Ukrajna több joggal vehetett volna részt, mint a ROSZATOM.

Gerő András történész

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal