Pártok és civilek: önpusztítás vagy áttörés? – I. rész

 

Az ATV Szabad szemmel című politikai műsorának február 8-ai adásában elhangzott egy szám, amely engem is meglepett. Eszerint ma Magyarországon mindössze kb. egymillió ember érdeklődik valamelyes rendszerességgel a közéleti kérdéseket taglaló műsorok, illetve írások iránt, beleértve a papíralapú és az elektronikus sajtótermékeket is. (1) Az információ a Simicska-Orbán ellentét kapcsán annak a kérdésnek köszönhetően merült fel, hogy vajon milyen hatása lesz ennek a harcnak a médiapiacra, illetve a közbeszédre. Ez az érdeklődés tehát a társadalom kevesebb mint 10 százalékát jellemzi csupán.

Ha valós ez a szám és mellé helyezünk más ismert adatokat, például azt, hogy – ha esik, ha fúj – a Fidesznek még mindig van másfél milliónyi stabil támogatója, annak ellenére, hogy a választás óta zuhan a népszerűségük, akkor lehet-e nem szkepszissel szemlélni a hazai demokrácia kilátásait?

Egészen pontosan az történt, amit a Fidesz pártstratégái elterveztek. Sikerült szélsőséges politikai kommunikációval és a nyilvánosság következetes megosztásával ennyire apolitikussá tenni a társadalmat, és sikerült létrehozni olyan közhatalmi berendezkedést (mindenekelőtt egy antidemokratikus választási rendszert és médiaszabályozást), amely mindössze másfél millió támogatóval is garantálja a teljhatalmat. Nekik tehát nincs más feladatuk, mint ennek a status quónak a fenntartása.

Ezek a peremfeltételei ma az erősen megosztott ellenzék működésének, a fragmentált pártpolitizálásnak, valamint a néhány tízezer újonnan aktivizálódott állampolgár utcai megmozdulásainak, akik felismerték, hogy csapdába estünk, ám a pártoktól önmagukat gondosan elszigetelve hallatják a hangjukat. A létezésükről, ténykedésükről hírt egyfelől egy gettósított, még demokratikusnak tekinthető médiatérben szerezhetünk, amelynek igen korlátozottak a lehetőségei és a hatóköre, másfelől egy minden állampolgárt elérő, ám kizárólag propagandát kibocsátó médiabirodalom nagy számú, de különböző hangszerelésben ugyanazt fújó médiumaiból, amelyek a valóságot – fölényükből következően – tetszés szerinti mértékben torzíthatják.

Ebből a látószögből különösen nevetségesek azok a belharcok, amelyek az ellenzéki térfelet és médiateret jellemzik, miközben a feladvány nyilvánvaló: a közéleti iránti érdeklődést kellene fokozni, a közéleti aktivitást kéne növelni, egy politikai alternatívát kéne felépíteni. Ebben a helyzetben valódi opciónak csak olyasmi tekinthető, ami erőt képvisel. Ami alkalmas vagy a játékszabályok megváltoztatásának kikényszerítésére, vagy legalább arra, hogy kétmillió ellenszavazót maga mögé állítson. Mindkettő nagyjából ugyanazt igényli előfeltételként: világos diagnózist, közös demokratikus minimum elfogadását, ennek érdekében konszenzust – ám minden ez ellen hat.

A Mozgó Világ legutóbbi kerekasztal-beszélgetésének (2) résztvevői is civil tüntetések szervezői, illetve civil és szakszervezeti vezetők voltak, a párbeszéd jegyében, s a háttérben azzal a dilemmával, hogy milyen lehet a civil megmozdulások, szervezetek és az intézményes politika kapcsolat. A résztvevők a „mérsékeltebbek” csoportjából kerültek ki, akik nem gondolják, hogy mindent elölről kellene kezdeni, mert a rendszerváltás mint olyan cakumpakk csalódást okozott, hanem elsősorban az elmúlt öt év demokráciarombolását szeretnék korrigálni. Nem kérdőjelezték meg a parlamentáris demokrácia létjogosultságát, differenciáltabban ítélték meg a politikusi szerepvállalás és felelősség kérdését, ám az általuk szervezett tüntetéseken sem vehettek részt pártok zászlókkal, és a szólás jogához sem juthattak hozzá. Gúzsba kötve táncolnak.

Lényegében előre kódoltan viselkedünk, amikor a jelenlegi önkényuralom sulykolásának megfelelően ahhoz a bevésődéshez igazodunk, hogy a politika mocskos dolog – legalábbis eddig egyöntetűen az volt – és minden politikus gazember, haszonleső, számító, őszintén egyik sem akarta a közjót. Aki ezt a logikát elfogadja, persze hogy nem akar ilyen stigmát, s úgy próbál védekezni, hogy „mindent elölről kezd”, azaz nem keveredik „korpa közé.” Az az uralkodó meggyőződés, hogy a választók ezt várják el. Ám semmi sem igazolja, hogy a passzivitás mögött valóban ez az elvárás húzódna meg. Vajon ez a bevésődés nem attól erősödik-e, hogy naponta mélyítik az ellenzéki térfél különböző aktorai is? Vagy a passzivitás mögött sokkal inkább az identitásvitáktól terhelt fáradtság, tehetetlenség keserű tapasztalata áll?

A választók mindenesetre a demokratikusnak nevezett médiumokból is azt hallják reggeltől estig, hogy mindenki hiteltelen, aki már 2010 előtt is foglalkozott politikával, sőt újabban azok is, akik pusztán pártpolitikusok. Ők mindannyian „bűnösök” abban, hogy a helyzet idáig fajult. Arról is a politikusok tehetnek, hogy a civilek nem aktivizálódtak korábban, mert „nem teremtettek” számukra lehetőséget ehhez.

A prioritási sorban háttérbe szorulnak tehát a közös nevezőként szóba hozható kérdések, amelyek a jelenlegi rendszer mibenlétére, elfogadhatatlanságára vonatkoznak, illetve a közös fellépés lehetőségeinek keresésére. Helyette a „ki a hibás” és az „aki hibás, az maradjon ki minden korrekcióból” típusú szempontok uralják a korlátozott diskurzust. Ez bizony a már említett status quo fennmaradásának kedvez, de más tanulság is levonható belőle. Az a tanulság, hogy láthatóan a közélet terepére újonnan belépőket is, paradox módon, a kirekesztés attitűdje, a párbeszéd-, konszenzus- és kompromisszumképtelenség jellemzi, mint azt a hatalmi rendszert, amelytől éppen megszabadulni szeretnének. Ugyanez mondható el arról, hogy a passzivitás miatti civil felelősséget egyszerű áthárítják, ami a kulturálisan szintén jellemző hazai panaszkultúra egy megnyilvánulásának is tekinthető. A segítséget felülről, kívülről várni – ez kéz a kézben jár a bűnbakképzéssel és az áldozat hibáztatásával.

Sajnos még mindig nem arról van szó, hogy ha végre felismertük, hogy leginkább az állampolgári aktivitás hiányzott a társadalom kontrollmechanizmusainak működtetéséhez, akkor ezt hogyan kell megteremteni, garanciákkal ellátni egy jövőbeni demokrácia érdekében, hanem egy olyan ideában folyó gondolkozásról, amelynek alaptétele, hogy majd a jó emberek – értsd, a politikában szűz, eddig soha nem tévedő, tökéletes emberek – tudnak csak jobb világot teremteni.

Valószínűleg ezt a megállapítást nem fogadnák el az érintettek, mert ők igenis hisznek a közéleti felelősségvállalás erejében, és éppen a politika világa és az emberek közti távolságot szeretnék csökkenteni. De ha valóban így gondolnák, akkor bíznának is ezekben az eszközökben, a saját eszközeik erejében. Bíznának abban, hogy ha jól működnek a társadalmi kontrollfunkciók, szükségtelen bárkit kizárni egy új demokratikus rend létrehozásának folyamatából, ha az adott szervezet vagy személy demokrácia iránti elkötelezettsége nem vitatható, még akkor sem, ha történetesen eddig is a politika terepén működött.

Az ilyen gondolkodás mögött sajnálatosan a hibátlanság és tévedhetetlenség képzete áll. Pedig tévedhetetlenséget diktátorok szoktak magukról sugallni. Diktátorok hazudnak korlátlanul, hogy a tévedhetetlenség látszatát fenntarthassák. Kiskorú társadalom nem néz szembe a maga felelősségével. A demokrácia éppen abban különbözik az autokrata rendszerektől, hogy képes önkorrekcióra. Nem hirdet tévedhetetlenséget. Elfogadja, hogy vannak előre nem látható helyzetek, és ebből fakadóan akkor helyesnek vélt, később tévedésnek bizonyuló döntések is, és nem kivédhetők teljesen az akár negligens vagy felelőtlenül rossz lépések sem. A demokráciák nem tökéletes vezetőkre és politikusokra épülnek, hanem olyanokra, akik kényszerűen felelősséget viselnek, akiktől tetteik számon kérhetők, akiktől a választói bizalom megvonható. Nincs még kipróbálva, hogy nem éppen az hatna-e a választói passzivitás ellen, ha összehangolt és értelmes ellenzéki cselekvést látnának végre egy ilyen társadalom víziójával és megteremtésének programjával.

A Demokratikus Kerekasztal (DEKA) első plenáris ülése a budapesti Wesley János Lelkészképző Főiskolán 2015. január 25-én – MTI/Koszticsák Szilárd


Én ezzel a rossz szemléleti tradícióval való szakítás kísérleteként fogtam fel a DEKA kezdeményezését (3), hangsúlyozottan annyiban, amennyiben párbeszédet hirdetett mindenkivel, aki demokráciát akar. És a DEKA kérlelhetetlen kritikusainak érvei alapján szeretném kimutatni a következő részben, mennyire önpusztító és sehová sem vezető az identitásvitákba süppedő ellenzéki attitűd.

________________________________________________________________________________

(1) - Az adatot az Index és a Mandiner alapítója, Gerényi Gábor ismertette.

(2) - Mozgó Világ, 2015. 1. sz. Kerekasztal-beszélgetés a Fapados Szalonban, résztvevők Füzesi Károly, Székely Tamás, Vajda Zoltán.

(3) - Demokratikus Kerekasztal (DEKA), közleményük – Felhívás a magyar társadalomhoz! – 2015. január 14-én kelt. A felhívást Ferge Zsuzsa, Horváth András, Iványi Gábor, Lovas Zoltán jegyezte.

 


Lánczos Vera

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal