Nyelvi relativizmus
- Részletek
- Napi apró
- 2015. február 26. csütörtök, 03:28
- Huszár Ágnes
Amikor kiderült, hogy az EMMI belső előírásai korlátok közé szorítják a minisztériumi kommunikációt, a Facebookon beindult a mémgyár és a versengés néhány kiragadott tilalmas szó és kifejezés helyettesítésére.
Azt hiszem, az első reakció túlságosan heves volt. Egy intézménynek joga van, sőt kötelessége is saját dolgozóinak és a velük kapcsolatban lépő ügyfeleknek a kommunikációját szabályozni, a megszólításokra és a levelek konvencionális elemeire gondolok első sorban. Azzal sincs semmi baj, ha bizonyos fogalmakat egy-egy meghatározott szóhoz kötnek. A törvények, jogszabályok, utasítások szóállománya alkotja a „hivatali nyelv”-nek nevezett sajátos szókészletet, ezt használja a hivatalnoki kar, és ezt próbálja meg elsajátítani a vele kapcsolatba kerülő ügyfél.
Ha az ember tüzetesen elolvassa az EMMI Sajtó és Kommunikációs Főosztálya által kiadott „Szótár. Az ágazati kommunikáció ajánlott és nem használható elemei” című anyag mind a tizenhárom oldalát, rögtön látja, hogy az ajánlások és tiltások okai meglehetősen sokfélék.
Vannak olyan esetek, amikor a szócsere ajánlása megalapozott. Teljesen indokolt, hogy a listán a megszűnt kistérség helyett a járás, a GYIVI helyett az utódszervezet TEGYESZ (Területi Gyermekügyi Szakszolgálat) szerepel. Helyes a vak és gyengénlátó a világtalan, a siket a süket és a tartalmilag is téves süketnéma helyett. Az adott embercsoportot sértő elnevezések ellen már évek óta harcolnak érdekvédelmi szervezeteik, például a SINOSZ, a Siketek és Nagyothallók Országos Szervezete. A tolószék mint eszköz már alig használatos, a kerekesszéket a benne ülő tudja mozgatni, ez a szócsere is jogos tehát.
A második csoportba azok a szavak tartoznak, amelyek esetében az ajánlást stilisztikai megfontolás indokolhatja. A gyermek választékosabbnak tűnik, mint a gyerek, az idős, mint az öreg, a várandós, mint a terhes, a megtakarítás, mint a spórolás. Az egyenlő bánásmód csakugyan jobb az egyenlő elbánásnál, mivel ez utóbbi felidézi a 'megverték' jelentésű elbántak vele szókapcsolatot.
A harmadik, a legnépesebb csoportba azok a szavak és kifejezések tartoznak, amelyeknek használatát a velük kapcsolatban felkeltett negatív asszociációk miatt tiltották meg. A felsőoktatásra vonatkozó szószedet tilalmi listán említi a keretszámot, helyette javasolja a jóval hosszabb „ponthatár + kapacitásszám = csak a felvételizők képessége (ponthatár) és az intézmények kapacitása szab határt a felvehető állami ösztöndíjasok számának”. A körülményes magyarázkodás nem mond mást, mint a rövid szó, csak az állami jóindulat ködfelhőjébe burkolja a valóságos helyzetet.
A minisztériumi kommunikációs stratégia célja akkor válik világossá, amikor megtiltják a tandíj használatát, helyette a tandíjmentes felsőoktatást javasolják, szóval pontosan az ellentétét. Ha megnézzük az előző definíciót, akkor feltűnik az állami ösztöndíj szókapcsolatnak a szótáritól eltérő jelentése. Ösztöndíjnak hagyományosan azt a pénzösszeget nevezik, amelyet valaki azért kap, hogy jól dolgozzon vagy tanuljon, a pénzzel ösztönzik erre. Az állami ösztöndíj az EMMI szóhasználatában nem pozitív jelentésű, hanem negatív. Ez azt jelenti, hogy aki részesül benne, pénzt ugyan nem kap, de nem is kell fizetnie a tanulásért. Nem tandíjat nem kell fizetnie, ez a szó már nem is létezik, hanem az önköltséges képzés hozzájárulását. Ez utóbbi egyébként, jelzem, hiányzik a minisztériumi szótárból.
Nos, itt kezdődik a szójelentésekkel való olyan fajta zsonglőrködés, amiről sokaknak joggal jutott eszébe az orwelli újbeszél. Amikor a munkanélküli szót tilalmi listára teszik, és helyette az álláskeresőt javasolják, azt sugallják, hogy „aki keres, talál”, hogy a lelkész-miniszterhez méltóan bibliai idézettel éljek. A Nyírség, Abaúj kis faluiban élők pontosan tudják, hogy munkahely se közel, se távol, de a Szalay utcai kommunikátorokat ez nem fékezi a nyelvi kreativitásban.
Figyelmet érdemel az is, hogy „az ágazati kommunikáció ajánlott és nem használható elemei” között helyenként túlteng az első csoport. A felsőoktatási terminológia esetében mindössze négy szó, illetve kifejezés esik tilalom alá, de a helyettük javasolt mellé 23 olyan sorakozik fel, amelyet nem pótlásra ajánl az ágazati kommunikáció irányítója, hanem nagyon pozitív hangvételű, önálló témajavaslatként. Csak néhány példa: profiltisztítás, a kancellár az intézmény átláthatóságát biztosítja, a felsőoktatás stratégiai ágazat, a felsőoktatás kulcsszavai: teljesítmény, minőség, siker, hatékonyság. Ez bizony ügyes kis sillabusz a kormánypárti propagandát folytató minisztériumi embereknek, de a közmédia is valami hasonló alapján szerkesztgeti mindennapos győzelmi jelentéseit.
A szószedet felépítése követi az EMMI-hez tartozó ágazatokat: felsőoktatás, köznevelés, egyházügy stb. A legtalányosabb a „miniszter” címet viselő rövid alfejezet. Azt jelentené, hogy ez a miniszter szóbeli és írásos megnyilvánulásainak szabna határokat? Ki tudja? Mindenesetre itt olvashatjuk, hogy a civil helyett a polgárok önszerveződő/saját közösségei a helyes. Nemkívánatos elem lett a nép, helyette a nemzet a használható, a társadalom helyett pedig a közösség. Aki arra gondol, hogy a minisztériumi tudósok (ezt is betiltották, helyette van a szakíró), netán maga a miniszter újraértelmezte volna Ferdinand Tönnies klasszikus művét, alighanem túlértékeli a szótár mögött rejlő intellektuális potenciált.
Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a kormányzati kommunikáció jólfizetett alakítói magukévá tették a nyelvészeti relativizmusnak, más néven Sapir–Whorf-hipotézisnek valamiféle végsőkig lebutított változatát. Ennek a lényege az, hogy a nyelv, a benne lévő szavak és kifejezések meghatározzák a gondolkodást, ad abszurdum: amire nincs szavunk, arról gondolkodni sem tudunk.
Ha a minisztériumi előírás tiltó listára teszi a szegény melléknév használatát, és helyette a rászorulót, nehéz helyzetben lévőt javasolja, jobban fogja érezni magát az, akinek már sem élelemre, sem fűtésre nem telik? A falu végi putrik lakói számára emelkedés az, ha megtudják, hogy településrészük nem szegregált, csak periférikus? Nem véletlenül váltották ki a legnagyobb felháborodást éppen ezek a példák. Egyébként maga a szótár sem következetes, mert más helyen maga javasolja a tartós szegénység és a szegénységben élő gyermek szószerkezetek használatát.
Nem valószínű, hogy a nyelvi bűvészkedés az érintetteknek szólna. Azoknak szól, akiknek esetleg megszólaló szociális lelkiismeretét könnyen elcsitítja a kormánypropaganda, akik túlságosan messze vannak a magyar valóságtól ahhoz, hogy felismerjék az emmis újbeszél galád cinizmusát. Azoknak, akik elhiszik, hogy „Magyarország jobban teljesít”, hogy az Orbán-kormány megszüntette a szegénységet, a szegregációt és a röghöz kötést. Megszüntette csakugyan, hiszen törölte a szótárából. Ami pedig nincs a szótárban, az nem is létezik. Az álságos és hazug pátosszal emberi erőforrások minisztériumának nevezett intézményben ülnek az igazi nyelvi relativisták.
Huszár Ágnes
Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal
