Hiperpasszivitás

 

A migrációs ügyekről szólva azt írtam az előző cikkemben: az erről rendezett parlamenti álvita során az ellenzéknek adekvát volt a hozzáállása, amikor így vagy úgy elhatárolódott a vitatkozástól. A véleményemet változatlanul fönntartom, ám most azzal egészítem ki, hogy ugyanakkor – épp nem egy vita résztvevőjeként, hanem a hatalom ellenőrzőjeként – nagyon határozottan föl kellett volna tenniük néhány fontos kérdést.

Az egyik kérdésnek azt kellett volna firtatnia, milyen jogon folytat a kormány, a parlament és a külügy megkerülésével, titkos tárgyalásokat a migránsokról.

A Népszava híradása szerint ugyanis február közepén a legnagyobb titokban tárgyaltak Szerbiával egy toloncegyezményről. Ennek értelmében Magyarország a menekülteket napokon belül, sürgősséggel (tehát a szabályos eljárások mellőzésével), magyar buszokkal, de szerb biztosítással Szerbián keresztül visszaszállítja a koszovói határig (lásd: Tömeges deportálásra készül a kormány?). És rögtön ott kellett volna ágaskodnia a második kérdésnek is: ha ez így van, akkor miért tesznek most úgy, mintha ezen a parlamenti napon nyílt kártyákkal játszanának, és valóban vitára bocsátanák a migrációs krízis problémáit?!

Ezek a kérdések azonban annak ellenére sem hangzottak el, hogy a titkos toloncegyezmény híre egyedülálló lehetőséget kínált volna a kormány hamisságának leleplezéséhez. Sőt, egyúttal ahhoz is, hogy az ellenzék megerősítse a saját szerepét a nyilvánosságban.

Ők azonban nem éltek a lehetőséggel, pedig a helyzet kifejezetten a kezükre játszott.

 

Koszovóiak egy csoportja a magyar-szerb határnál – MTI


A kormányfő addigra vesztes helyzetbe került. Az előző napokban mind az unió, mind a krízisben közvetlenül érintett bajor kormány világossá tette: a szigorítások és általában a gordiuszi csomó kettévágása helyett a tárgyalásos módszert, a probléma humanitárius megoldását választja. (Bajorország Európa-ügyi minisztere például ekkorra már túl volt egy koszovói tárgyalási napon.) Így Orbánnak vajmi kevés esélye maradt arra, hogy kivont karddal javasoljon szigorításokat az unióban, ahogyan ígérte, és hogy ezzel az akcióval építse tovább az istenostora-imázst (némi mitologikus zűrzavarral most épp egy újabb pogány veszedelemtől menti majd meg a gyenge Nyugatot). Az, hogy ennek ellenére továbbviszi az odacsördítési koncepciót, szánalmas végjáték csupán.

Emellett az is könnyen támadhatóvá tette a kormányt, hogy miközben egyre nagyobbra festették a krízis jelentőségét, a megvitatását legkevésbé sem az ennek megfelelő módon szervezték meg. Nem állítottak fel válságstábot (esetleg a bajorországihoz hasonló Menekültügyi Tanácsot), és nem vontak be a diskurzusba kompetens, fontos intézményeket.

A kormányoldal szónokainak beszédei szintén azt jelezték, hogy korántsem érzik nyeregben magukat, hiszen nem mertek előállni a valóság tényeivel. Már a kiindulópontjuk sem realitás, hanem csupán egy paranoiás látomás volt, s a továbbiakban is csak hazugságokkal, a perdöntő tények letagadásával operáltak (részletesen ld. a már említett, Mélypont című cikkben). Tehát eleve ingatag talajról beszéltek, amit azonban az ellenzék nem használt ki.

Kétségtelen, hogy az ülés során az ellenzék felvilágosító erejű korrekciókat tudott közzétenni, amelyek azonban nem voltak többek szavaknál, egyszeri közléseknél. Ezek a nyilvánosságban két-három nap alatt elfelejtődnek. Megőrzött volna az emlékezet viszont egy olyan helyzetet, amelyben az ellenzék nem pusztán a tényekkel, hanem önmagával szembesíti a kormányt, és nem hagyja a konfliktust elaltatni. Amelyben érthetővé teszi: a kormány képtelen a normák betartásával, a szakmai képviseletek bevonásával és konstruktív módon kezelni az ügyet – tehát politikailag gyenge. Ráadásul miközben éppen megkerüli, kijátssza, átveri a parlamentet, akkor hirdeti magáról a legnagyobb hangon, hogy demokrata: nemsokára drága pénzért konzultációnak hazudott levélváltásba viszi bele a polgárokat.

És itt következhetett volna az ellenzék harmadik-negyedik kérdése is: vajon azok után, hogy mindenféle egyeztetés nélkül, titokban, egymaga döntött a menekülők kitoloncolásáról, vajon mihez fogja még a lakosság véleményét kikérni a kormány? Miféle alternatívákat fog még valódi döntési lehetőségekként felkínálni, a hamisságai utólagos megerősítéséhez?

Ha az ellenzék hosszasan ragaszkodott volna ahhoz, hogy a kormány válaszoljon a titkos paktum létéből eredő összes kérdésre – például hogy mi lesz így az uniós szabályozással, hogy kivel egyeztettek, hogy mit tudnak erről Pristinában (a Népszava ottani tudósítója szerint semmit) és hogy hány ilyen titkuk van még –, ezzel akkor is látványosan kizökkenthette volna a papagájszövegekre belőtt kormánypártiakat, ha szokás szerint kitértek volna a válaszadás elől. A helyzet mindenképp botrányt jelentett volna, a botrány mindenképp a kormány fejére szállt volna vissza, és így ma egészen mást jelentene a migrációs ügyeket körülvevő csend is.

Az ellenzék azonban elszalasztotta ezt a lehetőséget. Így hiába deklarálta az elvi kívülmaradását, ezzel csak a vélemények szintjén került szembe a kormánnyal. A strukturális működés terén passzív maradt, amivel csapdába esett: maga erősítette meg, hogy nemcsak a kormány tekinti fölöslegesnek az ellenzék kontrolláló szerepét a parlamentben, hanem ő maga is, a kormány ellenzékeként.

Amitől természetesen nem pusztán a magyar parlamenti rendszerben keletkeznek nagyon nagy károk. Hanem ott is – és ott sajnos minden pillanatban –, ahol és amikor Magyarország területére lépve bármely menekülőnek azt kell tapasztalnia, hogy segítségnyújtás helyett csak tovább fokozzák a szenvedését. Amitől Magyarországnak az lesz a híre, hogy barbárok lakják.

Mi meg majd magyarázhatjuk, hogy „neem, csak most ők vannak felül”, a kutyát nem fogja érdekelni. És igazuk lesz.

 

Lévai Júlia

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal