Sipos Balázs
- Részletek
- G-7
- 2010. december 27. hétfő, 06:46
Nemzeti együttivás
Újabban, pontosabban pár nap óta furcsa változást-elváltozást figyelek meg magamon: mint egy szolgálattételre berendelt híradóstiszt, egyre másra olvasom az újságokat, olvasom a híroldalakat, nézem a híradókat, és különbféle rádiók hírszolgálatát figyelem. Olyan emberekről beszélek otthon, akiket nem sokra tartok, mert olyan neveket tudok újra, amelyeket már (indokoltan) elfelejtettem. Politikai ügyekbe ártom magamat. Álmomban politikusok vesznek körül. Vidám kocsmai társaság, csupa szívbéli cimbora: nem úriemberek, de számtalan gyermeteg tréfát ismernek.
Újabban nemszeretem újságírók, politikusok vesznek körül. Csupa tömegember, akiket Ortega y Gasset gyönyörűséges pökhendi esszéjében oly perfekt módon jellemzett: olyanok, akik nem kívánnak sokat maguktól, akik nem ismernek el semmi mértéket, akik a ma realizmusát imádják, és mit sem törődnek a múlttal. Kultúráról locsognak, noha nem fertőzte meg őket más, mint a filléres nemzeti dínomdánom – fűzöm hozzá felfuvalkodottan. – Hitbéli meggyőződésükre érzékenyek, miközben mások hitén és méltóságán egyszerű szavakkal tréfálkoznak.
Szóval újabban megint egy kultúraellenes világban élek: élek egy kultúraellenes világban, és ez elszomorít. Eszembe jut Márai, aki az 1948-ban Moszkvában járt magyar politikusokkal ironizált. Politikusokkal, akik csak áradoztak a moszkvai szállodák kényelméről, és lelkendeztek, mert mindegyikőjük szobájában ott állt a zongora: „elképzelem Szakasitsot vagy Rákosit, amint lefekvés előtt merengve végigfuttatják ujjaikat a billentyűkön” – írta Márai. Én meg elképzelem a miniszterelnök úr helyettesét, amint Ratzinger bíboros és a szociológus Habermas beszélgetését olvassa (merengőn), különösen azt a részt, ahol a későbbi XVI. Benedek a kisebbségeket is védő normákról beszélt. Arról, hogy ezeket helyesen kivonták „a többségi játszmából”. Elképzelem – de sajnos olvasni csak azt olvashatom, hogy a miniszterelnök úr helyettese egy interjúban diszkréten és történetesen pártérdeke szerint félreérti az eme beszélgetésre és az eme gondolatra vonatkozó utalást. Elképzelem – de miért kellene nekem ezt elképzelnem, és miért kell egyáltalán elolvasnom ezt a „félreinterpretálást”, amikor kedvemre elmerülhetek a két lenyűgöző ember kötetében? Miért kell azzal foglalkoznom, hogy Nemzeti Egységes Kártyarendszert vezet be a kormány, hogy nemzeti már minden: az együttműködés, a konzultáció, a kormány, és hogy a „nemzeti” jobbára fosztóképző lesz, mint a szocializmus volt gyerekkoromban (lásd szocialista demokrácia)? Legföljebb titokban olvasom majd valódi nemzeti irodalmunkat, hogy ne zavarjam meg vele a nagy nemzeti műélvezetet. (A nemzeti erkölcs triumfálásakor pedig szégyenlősen, de csak otthon, elfordítom a fejemet.)
Nézem a híradót, és megtudom, hogy Jászberényben megdöntötték a forraltbor-együttivás világrekordját. Ezt érdekesnek találom, de ugyanúgy nem értem, mint a politika magyarországi működését. Ugyanúgy nem látom az elvét és az értelmét. Pedig ez is sokakat inspirál: 2007-ben Gyöngyöstarjánban állították föl a csúcsot, amit 2009 decemberében Sárváron ügyesen és alaposan bedöntöttek. Egy évre rá azután Gyöngyöstarjánban még többet és még többen ittak együtt, egymásért – ám szegényekben még ki se hűlt a forró bor, mire most, alig két héttel később, Jászberényben elitták előlök régi dicsőségük.
Nagy nemzeti egységes és forradalmi együttivás – most így képzelem Magyarországot a jövőben. Saját helyemet meg vidám kocsmai társaságban, csupa szívbéli cimbora között vélem felfedezni. Addig viszont szeretném magamat otthonosan érezni. Ha otthon, ha magányosan, hát úgy.
(És ha holnap rettentő dühös leszek e világra? Azt majd meglátjuk.)
