A polgári értékek és a Fidesz-alkotmány III.
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2010. december 28. kedd, 06:13
Az ellenállás joga
Ha valaha is ki akarunk keveredni abból a politikai és erkölcsi mocsárból, amit a Fidesz Orbán Viktor parancsnoklatával hozott létre, akkor már most olyan támpontokat kell találnunk, amelyekben megkapaszkodhatunk, hogy el ne nyeljen mindannyiunkat a Fidesz mocsara. Látható, hogy a hatalom jelenlegi urai éppen ezt akarják lehetetlenné tenni. Arra törekszenek, hogy ők is, akárcsak Minósz, megépítsék a maguk labirintusát, amelyből lehetetlen kijutni. Sőt, okulva Thészeusz történetén, most nem is egy, de számtalan Minótaurosz lakik majd ott. Az ő dolguk lesz, hogy megtalálják és „felfalják” azokat, akik elmenekülnének. A Fidesz által épített jogi és intézményi labirintus feladata, hogy káosszá változtassa a demokrácia rendjét, és az önkény tunya, erőszakos rendjévé formálja a teremtő káoszt.
Az alkotmánykoncepció az Alapvető rendelkezések 2. pontjának második mondatában szinte szó szerint ismétli meg a jelenlegi Alkotmány 2§. (3) pontját: „Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.” Nem tudom, bekerül-e majd a jövendő Fidesz-alkotmány szövegébe ez a nagyon fontos, a diktatórikus törekvésekkel szembeni ellenállást alkotmányos alapelvvé emelő tétel, de ha fenn akarják tartani a látszatot, akkor ragaszkodniuk kell hozzá. Megjegyzem, igen furcsa kötelességgé tenni a hatalom erőszakos megragadása elleni fellépést. Ez ugyanis azt jelentené, hogy mindenki rákényszeríthető erre a magatartásra, elmulasztása pedig szankcionálható. Felesleges is, álszent is, hisz még soha nem alkottak törvényt, amely kiszabná a büntetést, például azokra, akik nem léptek fel 2006 őszén a (szélső)jobboldali politikusok és rohamosztagaik ellen, akik erőszakkal akarták megragadni a hatalmat. Mintha éppen az ellenkezője történne: inkább azokat büntetik, akik tettek is valamit, vagyis akik az Alkotmány betűje szerint jártak el. De hagyjuk most ezt. Ehelyett gondolkodjunk el azon, mit jelent és valójában mire jogosít fel a ius resistendi et contradicendi (1), azaz az ellenállás és ellentmondás joga!
Az idézett bekezdés a demokráciát védelmezi a belső támadásokkal szemben, de még többet is tesz. Látens módon ugyan, de mégiscsak meghatározza a demokrácia és az erőszak viszonyát. Lehet, hogy ez túlzás, mondjuk inkább azt, hogy felhívja a figyelmet arra, mennyire fontos tisztázni ezt a viszonyt. A magyar politikusok és köztársasági elnökök többsége valószínűleg csak dekorációnak tekintette ezt a passzust, nem vette komolyan, hogy bármikor is előfordulhat olyan helyzet, amikor életbe kell léptetni. Ezért aztán, amikor megjelent a szervezett és előre megfontolt módon a hatalom megragadására törő erőszak, fel sem ismerte, mivel áll szemben. Olykor pedig a szolgálatába szegődött, és azt hitte, a demokráciát védelmezi. Márpedig ez az erőszak megjelent, és azóta sem tűnt el, csak időről időre az alakját változtatta.
A legkevesebb tehát, amit mondhatunk, az, hogy tisztázatlan az erőszak és a demokrácia viszonya. Hogyan élhetnénk hát az ellenállás jogával, ha nem vagyunk képesek felismerni, mikor kellene ellenállnunk? Honnan tudhatjuk, hogy ellenállásunk mikor válik a jog és a demokrácia elleni támadássá, és mikor védelmezőjévé? Mit tekinthetünk erőszaknak, olyannak, amelyik fenyegeti és felszámolja a demokráciát? Ez nagyon fontos, mert ugyanez a tétel, ha nincsen válaszunk az iménti kérdésre, akár a demokrácia megdöntésére is alapot adhat! Pláne, hogy a magyar politikai és jogi gondolkodásban a jog kényszerként, vagyis erőszakként jelenik meg, és sokan úgy képzelik, hogy a polgárokat kényszeríteni kell a szabadságra, és ez nemcsak értelmes, de lehetséges is.
Hogy a szükséges pillanatban valóban fel tudjunk lépni a demokráciát fenyegető erőszak ellen, kellene egy általános és a politikai erőszakra vonatkozó speciális, itt és most csak vázlatos és felületes meghatározás. Mivel az erőszaknak számos módja és eszköze van, nem korlátozhatjuk csupán egyikre, így a fizikai erőszakra sem, bármennyire jelentős legyen is az. Továbbá, az sem érdekelhet bennünket, hogy milyen okai vannak. Nem keverhetjük ugyanis össze a sajátosságokat az okokkal, amelyek most egyáltalán nem fontosak a számunkra.
Tekintsük úgy, hogy az erőszak, általában véve, mások cselekvésének szándékos korlátozása, vagy mások arra kényszerítése, hogy akaratuk ellenére az erőszakot tévő szándéka szerint cselekedjenek. Bármiféle erőszakról legyen is szó, annak célja más emberek megfosztása a választási lehetőségektől, valamint a cselekvés eszközeitől, és ennek eredményeként alárendelésük az erőszaktevőnek. Vagyis az erőszak a legáltalánosabb értelemben véve megfoszt a szabad cselekvés lehetőségétől.
A politikai erőszakot ezért úgy kell elképzelnünk, mint ami a szabad politikai cselekvés lehetőségétől foszt meg. Ide tartozik minden olyan törekvés, amelyik jogszabályok és intézmények felhasználásával, avagy különféle csoportok akcióival mások számára lehetetlenné teszi alternatívák kimunkálását és képviseletét. Vagyis minden olyan politikai irányzat és szervezet, amelyik monopolizálni akarja a politikai lehetőségek kiválasztását, erőszakot követ el. A politikai erőszak célja mindig a politikai hatalom valamiféle monopolizálása, azaz annak a lehetőségnek a megszerzése, hogy egyedül dönthessen az erőforrások felhasználása felett, és ennek következtében függőségi viszonyokat alakíthasson ki.
William Blake (1757–1827) Minotaurusza (illusztráció Dante Poklához) – Wikipedia
De segít-e ez bármit is a fenti probléma megoldásában? Eldönthetjük-e ennek alapján, hogy mikor lép életbe az „ellenállási záradék”, mikor van joguk ellenállni a polgároknak? Például, az alkotmányos rend védelmének, vagy éppen ellenkezőleg, az alkotmányos rend elleni támadásnak tekinthetjük-e mindazt, amit a Fidesz 2006 nyarától tett? Az orbánista hatalom eredetmítosza azt állítja, hogy a párt minden cselekedete egy bitorló, hazugságra épülő hatalom elleni védekezés része volt. Ezzel szemben áll az a másik történet, amely szerint a hatalom direkt erőszakos megragadására tett kísérlettől kezdve az erőszak számos formáját felhasználták a Fidesz politikusai a hatalom megszerzésére. Hogyan dönthetjük el a kérdést? Elegendő-e, ha van néhány meghatározásunk arról, mit tekintsünk erőszaknak? Nyilván nem! Mégpedig azért nem, mert csupán egy definíció alapján még nem dönthető el, hogy egy adott erőszakos akció megfoszt-e a szabad cselekvéstől, vagy éppen megőrzi ezt, illetve megteremti a lehetőségét. Kitűnő példa erre a 2006. őszi rendőri akciók ellentétes értelmezése. A demokráciát, vagy éppen ellenkezőleg: az önkényt védték-e a rendőrök, amikor felléptek a zavargással szemben? Ugyanezt a kérdést lehet megfogalmazni a tüntetőkkel/rendbontókkal kapcsolatban: vajon miért harcoltak? Sokat gondolkodni szerencsére nem kell ezen, mert ők maguk megmondták, hogy az új rendszerváltásért, vagyis a demokrácia ellen küzdenek. És 2010 tavaszán célt is értek, a Fidesz győzelmével megkezdődött az antidemokratikus, ellenforradalmi rendszerváltás.
A kérdés mindig az, ki számára jön létre a szabad cselekvés lehetősége? Minden egyes egyén, vagy csupán a kiválasztottak számára? Dönteni nekünk kell, és a döntés attól függ, hogy bennünk mi lakozik.
Amennyiben az egyének egyenlő szabadságában és ebből következő mellérendeltségükben, egyenlőségükben hiszünk, akkor nem fogadhatunk el olyan törekvést, amelyik felülhelyezi magát az ezt biztosító erkölcsön és jogon. Nem fogadhatunk el ilyet sem egyénektől, sem intézményektől. Ez azt jelenti, hogy amit a Fidesz az elmúlt négy évben tett, az az alternatívák monopolizálására való törekvés volt, hiszen mindent elkövetett, hogy felülhelyezze magát a jog- és intézményrendszeren, és nem volt hajlandó mellérendeltként viselkedni, azaz nem volt hajlandó vitatkozni, csak kinyilatkoztatni, ahogyan manapság is teszi. Amit tehát tett, az erőszak volt, amely a hatalom megszerzésére irányult. Minden egyes ilyen tett és gondolat alkotmány- és demokráciaellenes volt.
Azok viszont, akik az egyének egyenlőtlenségében és a hierarchiában, a különleges egyének és az intézmények felsőbbségében hisznek, támogatni fognak minden szándékot, amely függőséget és alárendeltséget eredményez. A hierarchiában való hit még egy ilyen mondatot is természetessé tesz: „Világossá kell tenni, hogy akik a gyerekért élnek, azokat támogatjuk, akik a gyerekekből akarnak megélni, azokat meg nem támogatjuk.” (2) Ebben a mondatban csak úgy izzik az egyenlőség gyűlölete! Mindazok számára, akik ebben hisznek, természetellenes a demokrácia, és szemükben a Fidesz elmúlt négyévi politikája a hatalmat erőszakkal (hazugsággal) birtoklók elleni jogos fellépés volt. Vagyis, úgy hiszik, az alkotmány szellemében jártak el.
A döntés és így a következményekért viselt felelősség is a miénk, nem háríthatjuk át senki másra. Szerintem az a helyes, ha az első megoldást választjuk. Innen nézve pedig a Fidesz éveken át erőszakkal igyekezett megszerezni a hatalmat, minden tette arra irányult, hogy megsemmisítsen minden más alternatívát. Ebben annyira sikeres volt, hogy győzelme után neki magának sem maradt egyetlenegy sem. Tudom, a kormányfő és a miniszterei azt mondják, hogy zseniálisan új dolgokat találtak ki, hogy újra megtalálták az aranytojásokat, és ha most gyorsan megesszük őket, akkor ebben az országban minden fán aranytojás fog teremni. Mindez épp annyira igaz, mint Rákosi Mátyás és Kádár János meséi. A Fidesz persze választások útján jutott hatalomra, hogyan állítható akkor, hogy erőszakkal szerezte meg a hatalmat? Valóban, nem a félelem, hanem a remény miatt szavaztak rá oly sokan, tehát való igaz, nem erőszakkal jutott hatalomra! Ettől még igaz marad, hogy évekig a hatalom erőszakos megszerzésére törekedett. A furcsa az, hogy ez szinte senkinek sem tűnt fel, főleg nem külföldön, és főleg nem az Európai Néppártban, amely még támogatta is Orbánt ebben a törekvésében.
Mindezen túl vagyunk már. Most fontosabb a hatalomgyakorlás módja. A jelenlegi és a tervezett alkotmány koncepciója is azt mondja, hogy a hatalom erőszakos gyakorlása és kizárólagos birtoklása tilos, és ellene bárki felléphet.
Az erőszakos hatalomgyakorlás ismét felveti a problémát: mit tekintsünk erőszaknak? Nyilván önmagában nem erőszak, ha a parlamenti többség egymaga, az ellenzék támogatása nélkül fogadja el a törvényeket; ezzel még egyáltalán nem monopolizálta a lehetőségek kiválasztását. Egészen addig nem, amíg léteznek és működnek azok az intézményi és jogi garanciák, amelyek nyílttá teszik a problémák kiválasztását, értelmezését és a rájuk adott válaszok nyilvános képviseletét, valamint biztosítják és a többség számára elkerülhetetlenné teszik a javaslatokkal való vitát. Akkor azonban, amikor eltüntetik ezeket az intézményeket és jogszabályokat, a többségi döntés jellege megváltozik, és erőszakká alakul, hisz kizárólagossá lesz. Orbán kormánya kizárólagos hatalmat akar magának – erre következtethetünk a kontrollintézmények (alkotmánybíróság, költségvetési tanács, ügyészség, számvevőszék stb.), a sajtó és az állami alkalmazottak függő helyzetbe hozásából. A kizárólagos hatalomgyakorlást pedig tiltja és (úgy tűnik) tiltani is fogja az alkotmány. A kizárólagos és az erőszakos hatalomgyakorlás szorosan összefüggnek egymással, el sem választhatók, mondhatnánk, hogy kizárólagos hatalmat erőszak nélkül gyakorolni lehetetlen.
Sokszor halljuk, hogy mindez a nép, a választók akarata, hogy a tőlük kapott felhatalmazás mindenre kiterjed. Hamis és hazug érvelés ez! Sőt, maga is erőszak, verbális erőszak, ami a Fidesz és a (szélső)jobboldali politikusok és sajtó egyik fő eszköze volt és maradt. Orbán egyfajta politikai vallást épített ki az erő és az erőszak köré, és kormánya olyan helyzetet hozott létre, ahol a törvények nem vitákból és kompromisszumokból, hanem egyes egyedül a többség erejéből születnek meg. Orbán Magyarországán egyre inkább csak az erőnek van joga. Csakhogy, „ha az erőnek van joga, akkor a jognak nincs ereje”. (3) Az erő működése, az erőszak csak törvényes jogtalanságot hoz létre, és megszünteti a törvények jogi természetét. (4) A Fidesz-többség által termelt irdatlan mennyiségű törvény és módosítás mind ilyen. Ebből következőleg mindaz, amit az Orbán-kormány eddig létrehozott, minden törvénye, minden rendelete és minden intézkedése, sőt minden törekvése és szándéka jogtalan, és egyaránt megsérti a jelenlegi és a tervezett alkotmányt. Törvényei, mivel az erő(szak) szülöttei, önkénnyé lettek. De minden, ami hatalmi önkény révén jött létre, már a kihirdetésekor is érvénytelen, bár természetesen kikényszeríthető, amíg a hatalomnak van hozzá ereje. Pillanatnyilag még van, ámbár a kétharmados többség önmagában semmit sem tesz legitimmé.
A kormányfő szándéka szerint ezek a törvények „betonozzák be” az orbánisták hatalmát. Érvénytelen törvények azonban nem tesznek jogossá egyetlen hatalmat sem. De hiába leltünk rá erre a biztos pontra, amelyben megkapaszkodhatunk, a politika szabályai szerint az érvénytelen törvények is csak akkor számolhatóak fel, ha majd létrejön az a koalíció, amelynek tagjai mind hisznek a demokrácia értékeiben, és képesek lesznek meggyőzni a választókat arról, hogy ezek nekik is mennyire fontosak és hasznosak. Akkor viszont a jog erejénél fogva is érvényteleníteni kell majd mindent, amit a Fidesz értéktelen és érvénytelen törvényeibe most belefogalmazott.
(1) A szélsőjobb úgynevezett értelmiségi támogatói nemcsak magyarul nem tudnak, de latinul sem. Sőt, minden további nélkül hajlandóak meghamisítani egy szöveget, hogy az megfeleljen ostoba szándékaiknak. Így például a contradicere (ellentmondani) ige gerundium genitivusát (contradicendi) lazán kiegészítik egy s betűvel, hogy egy értelmetlen szót kapjanak (contradiscendi), amely aztán tökéletesen megfelel hagymázas elképzeléseiknek. Ilyen manőverek után aztán az Aranybulla ezen mondatát képesek teljesen értelmetlenné formálni, valahogy így: „Az egyazonosság megbontásával szembeni ellenállás joga.” Világos, ugye? Nem az önkénnyel szembeni ellenállás joga, dehogy!
(2) Orbán Viktor mondta ezt büszkén az m1 Az Este című műsorában, 2010. december 21-én.
(3) Írta Darmstaedter még 1926-ban. Idézi Horváth Barna: Jogszociológia, Bp. Osiris, 1995, 275. p.
(4) Lásd ehhez Gustav Radbruch: Törvényes jogtalanság és törvényfeletti jog, Varga Csaba (szerk.): Jog és filozófia, Budapest, 1998, p. 187-194.
Első rész: Szabadság és egyebek
Második rész: Kellenek-e korlátok a szabadsághoz?
