rss      tw      fb
Keres

Négy év múltán veletek és „velük” – ugyanitt

Épp négy éve, hogy elköszöntem a Galamus addig megszokott formájától, így egyfajta „érettségi találkozóhoz” hasonló hangulatban gondolkodtam azon, mit jelentett számomra a hír- és véleményportálon eltöltött négy évem, és mi történt azóta. Akkor valami olyasmiről elmélkedtem, hogy egy új politikai rendszer alapvetésének dokumentálásán gondolkodtunk, meg azon járt az eszem, hogy választott hivatásom szerint régi irományok megszólaltatásával próbálom felidézni, mi is történt vagy történhetett a múltban. Persze, öt év még nem elegendő a „történelmi távlathoz”, felvethető az elfogultság kérdése is, de a legfontosabb mégis csak az, hogy amit akkor születésének pillanataiban akartunk megragadni – még ma is tart.

Újraolvasgatva egykori publicisztikáinkat és kommentárjainkat, megint hatalmába kerített az a 2013 körüli hangulat, hogy talán mégis csak lesz egy demokratikus fordulat Magyarországon, közben persze magamnak sem merem igazán bevallani, hogy érzem: ez bizony tartósabb lesz, mint gondoljuk vagy gondolni merjük. (Nemcsak az beszédes, amit leírtunk, hanem az is, amit akkor a sorok között kimondatlanul hagytunk.) Sok mindenről mondhatjuk most, hogy hát kérem, mi szóltunk, mi megmondtuk, hogy Orbán Viktor pillanatok alatt felépített egy új politikai rendszert, s miközben kábultan néztük, ahogy szemünk előtt semmivé válik a 89-es köztársaság berendezkedése, még azt is sejtettük, hogy „odafönt” bizony hosszabb távra terveznek, s építhetnek nemcsak a stabilizálódó rendszerükre, hanem a társadalom jelentős részének szimpátiájára is. (Pedig akkoriban még a „rezsicsökkentéssel” bűvölték polgártársainkat, a menekültekkel és Sorossal való riogatás propagandája a rendszer második periódusának terméke.)

Szóval, tényleg annyi mindent összeírtunk, hogy a Galamuson megjelent hírekből és kommentárokból is fel lehetne vázlatosan rajzolni a rendszerépítés első időszakát, persze egy-egy tévesnek vagy elsietettnek bizonyult diagnózisunkkal együtt. (Bocsánatot kérek szerzőtársaimtól, hogy most egykori önmagamra tekintek csak vissza.) Bizony különös érzés volt észrevenni, hogy 2011 áprilisában leírhattam: Orbán-rendszer született (Rendszerstart, 2011. április 18.). Ez akkor még furcsán csengett. Alig két évvel később már egyértelműen az önkény irányába fordulást is regisztrálhattam (Önkénystart, 2013. május 14.), vagy felfigyelhettem arra, hogy a megszokás, a megváltoztathatatlanság érzésébe való beletörődés lett az egyik legfontosabb társadalmi attitűd (Gondolatok egy nagy úrról, 2012. május 23.), vagy egy távoli kiegyezés lehetőségéről elmélkedtem (Mi lesz, mi legyen Orbán után?, körkérdésre adott válasz, 2013. június 12.), pár hónappal a 2014-es választások előtt attól féltem, hogy nem igazán értjük és akarjuk mi a szükséges rendszerváltást (Tetszenénk?, 2014. január 24.). A sor hosszan folytatható, hiszen, amiket összeírtam emlékezetpolitikáról, egyházügyekről, szabadságjogokról, méltán elfeledett egykori politikus-nyilatkozatokról stb. – részben igazolta, részben újraértelmezte, részben csak porosodó újságcikké merevítette az idő.

Összességében, életem egyik nagy élményének tartom a Galamus felületének teleírogatásával töltött időszakot, alighanem szerzőtársaim is így vannak ezzel. Már csak azért is gondolom ezt, mert amit azóta felhasználtam közélettel kapcsolatos gondolataim kifejezésére, számomra csak – a szó pozitív értelmében vett! – „pótlékok”, amelyekkel a Galamus egykori légkörét igyekszem önmagam számára pótolni. Persze, felületek még mindig vannak, sőt, lesznek is, hogy például egy-egy Facebook-jegyzetben kiírjam magamból, ami a bögyömet már nagyon nyomja. (Legutóbb például egészen „galamusos” hangulatban: Töprengéseim, 2017. november 26.) A megszokott pesszimizmusom enyhíti, hogy tudom: a szabadság kis köreiből mindig lesz annyi, ahová nem tud beszüremkedni az önkény fojtogató légköre, és ez arra sarkall, hogy a közéletre való éber odafigyeléssel, humorérzékkel, jó barátságokkal és a történelmi múlt iránti tisztelettel tudjam megőrizni azt, aki voltam Galamus-tagként.

Isten tudja, talán maradtam és maradok is.

 


Fazekas Csaba