A konfliktuskeresők a jobbak?
- Részletek
- Napi apró
- 2010. december 31. péntek, 06:09
- Lánczos Vera
A hír: „Az Orbán-kormány az elődeinél nagyobb mértékben vállalja a külpolitikai konfliktusokat az MTI által megkérdezett politikai elemzők szerint. Egyikük a kreatívabb stílusra, a másik az erőteljesebb külpolitizálás hátrányaira hívta fel figyelmet.”
„Kiszelly Zoltán politológus jelentős hangsúlyeltolódást érzékel a magyar külpolitikában az Orbán-kormány hivatalba lépése óta. A legjelentősebb változás szerinte az, hogy míg az előző, balliberális kormányok inkább konszenzusra törekedtek, a mostani kormány jobban, konfliktusok árán is képviseli a nemzeti érdeket.”
Kiszelly szerint ez a külpolitika kreatívabb, mint a konszenzuskereső, de elfelejtette kifejteni, hogy miért.
Nehéz is lenne megmagyarázni, miért kell nagyobb kreativitás konfliktusba keveredni, mint konszenzusra jutva érvényesíteni a nemzeti érdekeket. És főleg nagy hiánya az okfejtésnek, hogy nélkülözi az érveket arról, mitől is az a mi nemzeti érdekünk, ami, és ami miatt konfliktusba keveredünk éppen. Csak a rend kedvéért szögezzük le: a konfliktusvállalásnak nincs önértéke. A lényeg, hogy milyen érdekek védelmében és milyen áron alkalmazzák a politikában ezt az eszközt. Ám a modern demokráciák konfliktuskezelésének mégiscsak a konszenzus és a kompromisszumkeresés az alapja, és az az előfeltevés, hogy korábban kölcsönösen felvállalt értékek tiszteletét, a közösen vállalt megállapodások tartalmát senki nem kérdőjelezi meg.
Kiszelly láthatóan nem bonyolódik annak taglalásába, hogy mitől jobb felmorzsolni a nyugdíjrendszer második pillérét alkotmányosan megkérdőjelezhető módon, mint folytatni az eddigi kormányok gyakorlatát. Szerinte elegendő megjegyezni érvként, hogy „az ír és az észt kormány is ’kölcsönvette’ a magán-nyugdíjpénztári megtakarításokat”. (Az már mellékes, hogy nálunk már nem „kölcsönveszik”, azon már túl vagyunk). A médiatörvény is csak annyiban érdemes említésre, hogy mivel „nem érinti a közösségi jogot… bírósági elmarasztalás nem lehetséges.” Szerinte a törvény körüli viszály el fog csendesedni.
Értjük, hogy miért a konfliktus letagadhatatlan létezése áll az elemzés központjában és nem azok a kérdések, amelyek miatt külpolitikai konfliktusokba keveredtünk. Így aztán nem kell értékelni tartalmilag azokat a kormányzati lépéseket, amelyek a nemzetközi felháborodást is kiváltották. Nem kell taglalni, hogy valóban sérti-e és miben a sajtószabadságot az új médiatörvény, valóban ütközik-e az EU alapszerződésében rögzített értékekkel számos rendelkezése, csak arra kell, muszáj reagálni, amit már a hazai lakosság is érzékel, hogy a világ számos dologban nemtetszését nyilvánítja ki, konfliktusban állunk vele, de ez tulajdonképpen csak egy más külpolitikai stílus miatt van. Sőt, konfrontálódni „jobb” érdekérvényesítés egyben.
Bár Juhász Attila politikai elemzésének konklúziója más – szerinte „’nem szerencsés’, hogy Magyarországról döntően negatív kép alakult ki külföldön, különösen a soros EU-elnökség küszöbén” –, az ő megfogalmazása is azt sugallja, mintha a konfliktuskeresés önmagában valami pozitív pluszt jelentene az érdekérvényesítésben: „arra hívta fel a figyelmet, hogy az Orbán-kormány külpolitikáját elődjéhez képest határozottabb, látványosabb érdekérvényesítő politika jellemzi.”
Majd olyan példákat hoz fel, ezt a véleményt illusztrálandó, amelyek végkimenetele már ma is enyhén szólva kétségesen tekinthető pozitívnak: „A kormány az első pillanattól fogva inkább vállalja a konfliktusokat, akár a nemzetközi szervezetek, köztük a Nemzetközi Valutaalap, akár a szomszéd országok, elsősorban Szlovákia vonatkozásában, utóbbival a szlovák nyelvtörvény, illetve a határon túli magyarok állampolgárságával kapcsolatban.”
„Ennek az erőteljesebb fellépésnek az előnyök mellett hátrányai is vannak.”
De az előnyök érzékeltetése valahogy elmarad. Azt nekünk nyilván „tudnunk kéne”. Valóban tudnunk kell, hogy Magyarországon az erőnek van kultusza. Az a vélemény, amely úgy gondolja, hogy a konfliktus felvállalása „jobb”, bátrabb, látványosabb érdekérvényesítés – annak közelebbi vizsgálata nélkül, hogy miért is vállaljuk a konfliktust –, éppen ezt igazolja vissza. Meg azt, hogy nem erőből diktálni, hanem kompromisszumra törekedni – az a gyengeség jele, tehát „rosszabb” dolog. Ez van a levegőben, magától értetődőnek kell lennie. S erre a hiedelemre erősítenek rá az ilyen elemzői értékelések is. Miközben elfedik, hogy miért alakult ki konfliktusunk ezekben a kérdésekben, látszólag csak a világgal. Mert a világ torkán nem lehet lenyomni azt, ami itthon erőből megtörténhetett.
Az öncélú konfliktuskeresésnek nincsenek előnyei. Azzal kell kezdeni, hogy megvizsgáljuk, miért is vállalunk konfliktust, és utána jöhet annak eldöntése, hogy megéri-e. És normális esetben a konfliktus vége a konszenzus, az európai külpolitikában különösen, éppen arra a közös értékrendre apellálva, amely demokráciákban a megkérdőjelezhetetlen minimumot jelenti.
(Lánczos Vera)
