rss      tw      fb
Keres

Blugy-blugy




Ritkán fordul elő velem, hogy a tévéhez menekülök némi feszültségoldásért, de amikor a huszadik kormánynyilatkozatot olvastam arról, hogy a médiatörvény ellenzőinek csak azért nagy a szájuk, mert nem olvasták a törvény szövegét, nem jutott jobb eszembe, minthogy bekapcsoljam a készüléket.

A képernyőn pedig a következőket láttam:

Sok ember áll, falanxként, egy lapályos részen. Mind egy irányba fordulnak, és üdvözült mosollyal szegezik tekintetüket a magaslaton megjelenő Vezér személyére. Nem csoda: a Vezér éppen országának soha nem tapasztalt jólétéről szónokol, egy lépcsősor tetejéről. Mögötte biztonságot és fennköltséget sugalmazó, fehér oszlopcsarnok. Minden mondatát nem hallom jól, mert egyszer csak valami történik a képpel: az oszlopok remegni kezdenek, s a lépcső vonalai is elmosódottakká válnak. Odamegyek, és jó magyar szokás szerint megütögetem a tévé oldalát. Kis ideig nyugi van a képernyőn, de nem sokáig: nem az én készülékem a hibás, hanem a filmbéli ország állapotának megjelenítése igényli a leírt rezgéseket. Az ország ugyanis remeg, házai összedőlnek, mindene hánykolódik, a földje reng, egyszersmind süllyed. A tömeg már bokáig áll a vízben.

– El fogunk süllyedni! Ne hallgassatok rá! Veszélyben vagyunk! – kiabál egyetlen ember, valami sziklába kapaszkodva. – Menjetek a hajóra, de gyorsan!

Az emberek azonban kinevetik őt, s élénk gesztusok kíséretében bizonygatják, az immár combközépig érő vízből, hogy mekkora marhaság veszélyről kiabálni.

Ki is ugrik közülük egy átszellemült képű fiatalember, s egyenesen a Vezérhez szalad, de persze tisztelettudóan megáll az alatta lévő lépcsőfokon. Onnan nyilvánítja ki – önmaga nagyságától is mélyen meghatódva –, hogy mennyire, de mennyire egyetért vele.

Részletezni már nem tudja, mert a fejére omlik egy fél hegy.

A Vezér azonban egy fokkal feljebb áll, neki tehát még van módja elmondani: már dolgoznak azok likvidálásán, akik olyan képtelenségeket terjesztenek az országunkról, hogy az mindjárt el fog süllyedni. Nyilván nem ismerik a tényeket, s a Vezér beszédeit sem olvasták, ezért jár olyan nagyon a szájuk. Atlantisz pedig nem süllyed, hanem emelkedik.

– Énekeljünk! – javasolja egy hazafias érzelmeitől meg-megremegő hangú nő, felülemelkedve az álláig érő víztömeg okozta nehézségeken.

Ekkor úszik be a megmentő hajó, amelyre a fele ország fölkapaszkodik.

– Apám! – nyújtja kezét a menedék biztonságából egy kétségbeesett lány, nyakig vízben álló szülője felé, aki azonban még most sem enged az álláspontjából. Ha már a talaj ingatag, legalább az álláspont legyen szilárd.

– Megtévesztettek titeket! – kiáltja vissza neki az apa, életének utolsó bugyborékolásával. – Hát nem látod, hogy nem süllyedünk? – üzeni lányának az ország másik, e pillanatban végképp elsüllyedő felének képviseletében.

Blugy-blugy!

Szívszorító, ahogyan a képen már csak a szilárd álláspontúak feje búbja fölött kavargó hullámok apró rezzenéseit látjuk. Két-három koncentrikus kör még kirajzolódik a felszínen, de azután az összezáruló víz kérlelhetetlenül egybefüggő, hallgatag felülete tölt be minden teret.

Rájövök, hogy az Erik, a viking című filmet nézem, amelyet egyébként már többször is láttam, hiszen 1989-ben készült.

Mennyivel jobban jártam volna, ha valóban nem olvasom a médiatörvényt, ahogyan azt a kormánytagok feltételezik, mindannyiunkról! Most ugyanúgy hülyére röhögném magam a filmen, mint régen, ahogyan röhögni szokott az ember, ha olyasmit lát, ami csak másokkal fordulhat elő. Ám mivel olvastam, még csak mosolyra se húztam a számat: torkomra fagyott a blugy-blugy.

Viszont végre megértettem, miért tartották napokig titokban, hogy az elnök aláírta, vagy nem írta alá a törvényt. Egyszerűen azt akarták, hogy legyen még néhány jó napunk. Hadd röhögjük ki magunkat, mielőtt megtudjuk, hogyan süllyed le alattunk végképp a talaj.

(Lévai Júlia)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!